A Paraziták a Paradicsomban című új filmje nyomán érkezett most haza. Mit lehet tudni erről a filmről és a karakterről, akit alakít benne?
Ez egy furcsa társadalmi szatíra, a kapcsolatoknak valamiféle elrajzolt meséje. A filmet Kasvinszki Attila rendezte, akinek ez az első nagyjátékfilmje, Juhász József a producere, akinek szintén ez az első filmje. Nagyon izgalmas, ahogy ezt a színházi művet (Marius von Mayenburg Paraziták című színművét – a szerk.) átforgatta Attila saját ízlése szerint filmmé. Egy elképzelt tengerparti városba, fülledt erotikájú helyzetbe csöppenünk bele, Győri Márk operatőr gyönyörű képein ringatózunk és követjük ezt a furcsa nőt, akit én játszom, hosszú sétája bevezet minket egy lakásba, ahol együtt él a férjével, aki baleset miatt tolókocsiba került. Ez a kiindulópont, és a történet során újabb és újabb emberek érkeznek ebbe a lakásba, akik váratlan fordulatokkal tovább erősítik azt, hogy ez a két ember eleve egymás vérét szívta, de innentől már öten szívják egymás vérét. Úgyhogy gyakorlatilag saját magunkon nevethetünk egy tragikus történeten keresztül, a film nagyon-nagyon vicces, elképesztően jól működik benne az önironikus humor.
Nem gyakran forgat itthon. Erről biztosan millióan kérdezték már, de annak idején miért döntött úgy, hogy nem elsősorban itthon épít karriert?
Ez nem volt tudatos döntés, prózai oka volt: egyszerűen külföldről mindig több ajánlatot kaptam, a külföldi filmesek izgalmasabbnak találtak talán, így alakult. A magyar színházi karrieremről a filmjeim miatt le kellett mondanom. De nem lehetett egy fenékkel két lovat megülni. Emellett amikor külföldről felkéréseket kaptam, akkor Magyarországon az Újszínház, ahol én fiatal színészként kezdtem, pont feloszlott, és az is megkönnyítette az akkori döntést.
Filmszínésznő akart lenni elsősorban?
Igazából én színházi színésznek tartom magam a mai napig, azt gondolom, hogy ott biztonságosabban tudok játszani, szeretek próbálni, ha nem tudom kipróbálni magam, akkor nem tudom saját magamat olyan jól animálni szerintem.
Hiányzik a színpad?
Persze, nagyon, New Yorkban kacérkodtam is vele, hogy esetleg játsszak megint. Szeretnék majd visszatérni egyszer a színpadra. Meg amúgy gondolom, hogy az ember egy idő után amúgy is kevesebb szerepet kap majd filmen, ahogy öregszik. Bár én ezt nem tartom helyesnek, mármint hogy a magyar tévékben, filmekben olyan kevés idős nőt látni. Lehet, hogy nekünk, magyar színészeknek is indítani kéne egy mozgalmat, lehetne erről is beszélni, olyan fontos témák kerülnek terítékre mostanában. És itt most nem a magam érdekeit szeretném elsősorban képviselni. Amerikában például ez is látványosan változhat a közeljövőben, ahogy különböző rasszok, úgy például az idősebb generáció reprezentációja is közeledhet a valósághoz a divatban és a filmekben is mindenféle mozgalmak nyomán. Nagyon fontos ez a korszellem, hogy kiengedjük a szellemet a palackból, hogy ilyen frappánsan fogalmazzak, lehessen mindenről nyíltan beszélni. Pont a minap bekapcsolta a mamám a tévét, és egy angol sorozat ment, amiben hatvan-hetvenéves hölgyek játszottak, gyönyörűek voltak, elkezdett fájni a szívem, ilyet én is szeretnék látni itthon! Egyszerűen odaragasztotta a szememet a képernyőre. Érdekel az arcuk, a vonásaik, a megélt titkok, amiket az arcukon hordoznak, és ez izgalmas lehet a nézőknek is, nemcsak nekem mint színésznőnek. Makk Károly filmjei jutottak róla eszembe.
Itthon azért a Marozsán Erika név a legtöbbeknek még mindig a Szomorú vasárnapot jelenti, amelynek nyomán önt azért erősen igyekeztek az ügyeletes femme fatale skatulyába betenni. Hogy viselte ezt?
Na, a Paraziták a Paradicsomban-ban nem egy femme fatale vagyok, ott Pető Kata játssza ezt. Ez a film pont ennek az elvárásnak volt az ellenakciója részemről és a rendező részéről is. Attila egy durván meggyötört nőt szeretett volna látni bennem, és gyötört is rendesen a forgatás alatt, tehát itt most véletlenül sem vagyok femme fatale. De a végzet asszonya egyébként izgalmas szerepkör abban az esetben, hogyha az emberi aspektusait akarjuk látni, és nem a felszínt. Úgyhogy ezzel nincs bajom, főleg, hogy annyira nem tartom magam femme fatale-nak. De egyébként is mindig viszonylag gazdagabb karakterek jutottak el hozzám.
Így alakult, és ott volt a több lehetőség, de valamiért mégis megmaradt elsősorban a német filmgyártásnál. Mit lát, mi az, ami miatt vonzóbb az, mint, mondjuk a magyar filmes szcéna?
Németországban, ha valaki befut, az teljesen természetes, hogy a színésznők – mivel nagyon nagy a piac, rengeteg film készül – egész életüket úgy töltik, hogy egyik filmből a másikba vándorolnak. Ahogy nálunk a hatvanas-hetvenes években Törőcsik Mariék generációja. Akkor egy színész körülbelül százhúsz filmet forgatott le élete alatt, ma már ennek a közelébe se kerülnek a legfoglalkoztatottabb színészek sem. Én nagyon sokat dolgoztam Németországban, de ha németnek születek, akkor háromszor ennyit tudtam volna dolgozni. Fájdalmas azt is látni, hogy ott a velem egyidős kolléganőim zsűriznek, politikai aktivisták, figyel rájuk a közönség, fontos személyiségek, ezt itthon nem nagyon érzem. Persze amiatt, hogy sokat vagyok távol, lehet, hogy ezt nem jól látom.
Szeretne annyit, amennyit a német kortársai, vagy úgy egyáltalán, a mostaninál többet dolgozni?
Most már sok felkérést le kell mondanom, mert nem szeretek év közben elmenni a gyerekem mellől. Így általában nyáron szoktam forgatni, és ez limitálja a lehetőségeimet, de szerintem még egy pár év, és, ha még hívnak, akkor megint egy picit intenzívebben fogok dolgozni. De ez most elég, nem tudnék ennél többet vállalni. Mindig jó elmenni forgatni, nagyon élvezem, kicsit úgy érzem, hogy önmagam vagyok újra és ez nagyon felfrissíti az embert, de aztán egy hét múlva rosszul érzem magam, hogy nincs ott a gyerekem, így nem tudom annyira élvezni, mint régen. De ez is változik, most már tízéves a kislányom, már könnyebb néha elmenni mellőle.
Ő hogy viszonyul ahhoz, hogy az anyja színésznő? Neki vannak például színészi ambíciói?
Nagyon remélem, hogy kinövi, de sajnos vannak. Látott már szerepelni, látott fotókon, és az persze tetszik neki, és szívesen csinálná. Érdekes nekem látni, hogy benne is megvan az introvertáltság és exhibicionizmus egyszerre, ami bennem is. Ez egy fura kettősség, félek, hogy az isten nem fogja attól megmenekíteni, hogy színész legyen.
Miért sajnos?
Mert azért ez egy kemény élet, nagy áldozatokkal meg alázattal járó szakma. Bár biztos egy építész meg egy orvos is ezt mondaná, de felnőttként már látom a nehézségeket, az árnyoldalt, az őrületes versenyt, ami a szakmánkban folyik, és jobban szeretném, ha a gyerekemnek olyan hivatása lenne, ami ennél biztonságosabb, ha létezik egyáltalán olyan manapság.
És ha most választhatna, melyik országban dolgozna többet?
Magyarországon szeretnék sokat dolgozni, az mégis csak a saját nyelvem, a saját közegem, a saját kultúrám, a saját történeteimet fogalmazhatom meg. Nagyon jó kitekinteni, és hogyha nem lettek volna ezek a külföldi utak, akkor biztos, hogy arrafelé vágyódnék, de mivelhogy sok mindent megéltem külföldön, ezért valahogy nosztalgikusabb a magyar szakmai élet.
Hazavágyik, német filmekben sikeres, ennek ellenére Amerikában él. Miért pont New York?
Egyrészt mert közelebb van Európához, meg jobb város, mint Los Angeles, ahová leszerződtetett egy ügynökség, és ott kellett élnem két évig, az után költöztünk New Yorkba. A gyermekem apjának akkor fontos volt, hogy New Yorkban kezdje el a karrierjét. És jó város New York, persze nagyon intenzív, hangos, így kicsit fárasztó egy idő után, de ott mindig otthon éreztem magam. Eleve nagyon befogadó, rengeteg európai, és más nációjú ember él ott, meg azáltal, hogy a gyerekem iskolába jár, mégis csak egy közösségnek vagyunk a részei. Sehol máshol külföldön nem tudom elképzelni, hogy éljek, mert ott soha nem jut eszembe, hogy külföldi vagyok, nem juttatják eszembe. Németországban gyakrabban éreztem, hogy vendég vagyok, pedig ott is befogadók, meg szerettek, lehet, azért, mert soha nem volt lakásom, mindig szállodákban laktam. New Yorkban otthon vagyok, az már az én városom is.
A hétköznapokban, amikor épp nem forgat, hogy él, mennyire elfoglalt? Főállású anya még?
Most próbálunk összehozni egy filmet, aminek én is társ-producere vagyok, és ez nagyon sok munkával jár, tanulom is a producerkedést, beiratkoztam egy iskolába, úgyhogy most ezzel foglalkozom. Meg képzőművészkedek is egy picikét, varrogatok géppel portrékat, ami kvázi meditáció nekem – mert egyébként nem tudok jól meditálni, unatkozom, ha egy helyben kell ülnöm – és azzal most van egy terv tavaszra, egy divattervezővel fogunk egy kollekciót csinálni. De az anyaság az elsődleges, csak mindig vannak mellékprojektjeim, amiken dolgozok.
Könnyen ment annak idején az anyaságra való átállás?
Azt éreztem, hogy teljessé válok az által, hogy anya lettem. Nagyon-nagyon boldog voltam a terhesség alatt, a születés után, bár egyből dolgoztam, pici csecsemőként vittem magammal a forgatásokra a lányomat, nagyon élveztem. Most próbálok egyensúlyozni, hogy az anyaságot is megtartsam magamnak ugyanolyan fontosnak, de a munkából se kopjak ki.
Ha nem színész, akkor mi lenne?
Építész! Az nagyon izgat, belekarcolni a világba mindenféle objektumokat.
…
Marozsán Erika új filmje, a Paraziták a Paradicsomban szeptember 27-től látható a magyar mozikban.
