Kultúra filmkritika

Tépjék le végre ezeknek a nagyszájú szerencsétleneknek a fejét!

Kránicz Bence
Kránicz Bence

újságíró. 2018. 09. 15. 09:14

Az új Predatort azok fogják értékelni, akik nosztalgiával gondolnak vissza a nyolcvanas évek akciófilmjeire, és nem bánják, ha a stábban sehol sincs egy Schwarzeneggerhez méltó tehetség. Legalább az eredeti film homoerotikus felhangokkal ábrázolt férfitársaságát sikerült egy kicsit szétzilálni.

Az eredeti Predator a nyolcvanas évek jellegzetes filmje. Abban a korszakban készült, amikor a kokaingőzös erőfitogtatás, a homoerotikus férfiasságkultusz és az antikommunista agresszió olyan különböző, egymáshoz mégis szoros szálakkal kapcsolódó hírességeket termelt ki, mint Ronald Reagan, Diego Maradona, a Megtorló nevű képregényhős és persze Arnold Schwarzenegger, a Predator főszereplője. A Predator, magyar címén Ragadozó a túlpörgetett maszkulinitás filmje volt, egy paródiába forduló férfiasságkoncepció jegyében fogant. Nézzük csak újra a képsort, amin egymásnak feszül Schwarzenegger és Carl Weathers bicepsze – ezek a férfiak annyira szerelmesek magukba és egymásba, hogy csak a korhatár-besorolás miatt nem hágják meg egymást a következő jelenetben.

Az 1987-es film egyik mellékszereplője Shane Black, aki abban az időszakban íróként és színészként egyszerre próbálkozott Hollywoodban, még a Predator dialógusait is csiszolgatta kicsit. Black a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján felkapott forgatókönyvírónak számított, elsősorban a Halálos fegyver-sorozatnak köszönhetően. Rendezőként hosszú mélyrepülés után a kétezres évek közepén mutatkozott be diadalmasan a Durr, durr és csók című krimivígjátékkal, azóta pedig megbízhatóan szállítja a hollywoodi bérmunkákat (Vasember 3) és a nagy visszatéréséhez hasonló szerzői haverfilmeket (Rendes fickók) egyaránt.

Hiába a személyes kötődése az eredeti Predatorhoz, az új, azonos című, Shane Black rendezte film inkább a rutinból levezényelt bérmunkák közé tartozik. Blacknek esze ágában sincs túl komolyan venni a Predatort: értelmezésében már az eredeti film is agyatlan, sci-fi köntösbe öltöztetett akciófilm volt, és ma sem lett volna értelme bonyolultabb történetet írni a pusztító földönkívüli vadászok és a hozzájuk hasonlóan gyilkolóképként viselkedő emberek összecsapása köré. Az író-rendező az első filmen kívül csak annak folytatását, a Ragadozó Los Angelesbent tekinti a kánon részének, legalábbis utalást sem tesz az Antal Nimród által rendezett Ragadozókra vagy a különösen kínosra sikerült Alien vs. Predator-filmekre.

A rekedt hangon ordítozó Danny Glover főszereplésével készült második Predator-film egyébként a sorozat titkos legjobbja, jobb, mint a schwarzeneggeres klasszikus. Egy olyan alternatív jövőben játszódik, amelyben Los Angelest bandaháborúk döntik romba, a feneketlen emberi agresszióhoz képest pedig szinte szelíd, logikus racionalizálási folyamatnak tűnik a városba érkező Predator ámokfutása. „Az ősibb törvény osztja fel a világot, az írott törvény csak az osztozkodás igazságtalan eredményei felett őrködik, ezért hajlamosak az ideges rendőrök az önbíráskodásra. A démoni lény kóbor lovagként üzen hadat az univerzumnak. A FBI-ügynök sem tagadja csodálatát: »Egy nyavalyás űrlény. Trófeákra vadászik. A város dzsungel neki. Tökéletessége elbűvöl. Tanulni lehet tőle. «” – írta Király Jenő a Filmvilágban a Ragadozó Los Angelesbenről, kiemelve, hogy bár a Predator szörnyeteg, céljai mégis tisztábbak, elvei szilárdabbak, mint az emberé.

Az emlegetett FBI-ügynök testvére egyébként az új Predatorban is feltűnik mint FBI-os kutató, szívmelengető ötlettel Jake Busey, az 1990-es filmben látott, kiváló Gary Busey testvére alakítja őt. Black csak egy kicsit bonyolítja tovább a Predatorok fajának történetét: a legfontosabb újdonság, hogy a földönkívüliek képesek módosítani a génkészletüket, így egyre nagyobb és erősebb egyedeket tudnak kitenyészteni maguk közül. Valójában a Föld bolygón is azért keresik meg rendre a legpotensebb, legtehetségesebb embereket, hogy belőlük táplálkozva minél hatalmasabbak legyenek. Ilyen prédának kinézett alfahím volt Schwarzenegger az első részben, a Danny Glover által játszott öntörvényű rendőr a folytatásban, most pedig a Boyd Holbrook alakította mesterlövésznek kell megvédenie magát és a családját előbb egy közepes méretű, majd egy nagyobb és rusnyább Predatortól.

A film legkomolyabb problémája viszont éppen az, hogy a főhőse teljesen érdektelen, kicsit sem karizmatikus figura, sokkal inkább egy olyan katona, akit az eredeti Predator-filmben az elsők között takarítana el az útból a címszereplő, hogy az íróknak ne kelljen több béna egysorost adniuk a szájába. Ám talán ennél a karakternél is nagyobb melléfogás Olivia Munn biológusa, aki vélhetően zseniális tudós, de hogy tőrőlmetszett akcióhős is volna, az még egy olyan akciófilmben is röhejes, amelyen nyilvánvalóan nem kérjük számon a „hitelességet”. Sőt, akad egy harmadik zavarba ejtő karakter is, a Predatorok után nyomozó kormányügynök (Sterling K. Brown), aki egyszerre „vicces fekete” és véres kezű mészáros – nézőként elég nehéz mit kezdeni a figurájával. Az egyetlen jól kitalált figura a főhős autista kisfia (A szobából ismerős Jacob Tremblay), aki ugyan pont úgy viselkedik és azt csinálja, mint Miko Hughes A kód neve: Merkúrban, de az ő figurája legalább üde színfoltot képvisel az öles bicepszű Predator-hősök sorában.

A Predator rendezőjeként Black nemcsak a karakterépítésben bizonyul ügyetlennek, hanem a cselekmény bonyolításában is. Különösen a középső harmadban egyértelmű, hogy a film tempógondokkal küzd: a főhős körül toborzódó ügyefogyott veteránkommandó jópofának szánt párbeszédei érezhetően megtörik a lendületet. Nem az akció tagolásával van probléma, arra szükség is van, az arányokat viszont Black jócskán eltéveszti. Nem véletlen, hogy a jobban sikerült rendezései azok, amelyekben a választott műfaj nem igényli a nagy fordulatszámú akciózást. A Durr, durr és csók, illetve a Rendes fickók szándékosan túlbonyolított noirtörténetei nem a fizikai kihívásokról szólnak, hanem a történések intellektuális-humoros értelmezéséről, Blacknek pedig ehhez sokkal több kedve és tehetsége van.

Végeredményben tehát az új Predator azoknak jelenthet príma szórakozást, akik imádták az első két részt, és a rasztahajú, rusnya rémségek látványa is megdobogtatja a szívüket. Nekik a film ugyanolyan nosztalgiaműsorként működhet, mint a Stranger Things vagy A feláldozhatók ugyancsak a nyolcvanas évekbeli popkultúra rajongóinak. Akik ennél többre vágynak, legfeljebb az autista kisfiú figurájába kódolt újításokat, az erő és a tehetség változó értelmezését értékelhetik.

A már idézett Király Jenő írta a Predator alakjáról: „Nemes gonosz: tudja, hogy nincs igazolása, nem moralizál, nem prédikál, királyian és rútan áll. A koncentrált erő mindig rút és gonosz, csak a gyengeség okos és szép, csak a gyengeség egyesít és közelít, az erő magányos és szerencsétlen.” Az új Predator a kisfiú karakterén keresztül a gyengeség erejét emeli pajzsra, az egyetlen szép vonásaként ennek az egyébiránt ízléstelen rajzfilmerőszakban tobzódó, kevéssé meggyőző akciómatinénak.

Predator – A ragadozó (The Predator), 2018, 107 perc, 4/10

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

WASHINGTON, DC - SEPTEMBER 06:  Supreme Court nominee Judge Brett Kavanaugh organizes his desk before testifying to the Senate Judiciary Committee on the third day of his Supreme Court confirmation hearing in the Hart Senate Office Building on Capitol Hill September 6, 2018 in Washington, DC. Kavanaugh was nominated by President Donald Trump to fill the vacancy on the court left by retiring Associate Justice Anthony Kennedy.  (Photo by Chip Somodevilla/Getty Images)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.