Kultúra

Állítólag tudják, hogy ér véget a világ, de nem mondják meg

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

újságíró. 2018. 07. 22. 20:00

Jön egy aszteroida, és mindennek vége? Esetleg rosszindulatú földönkívüliek pusztítják el a világunkat? Vagy mi magunk, felelőtlenségből? A filmesek imádnak újabb és újabb ötleteket hozni fel a Föld elpusztulására, de vajon mennyi közük van a valósághoz?
Korábban a témában:

A Netflix továbbra is irdatlan mennyiségben szállítja az újabb és újabb saját márkás tartalmakat úgy filmes, mint sorozat-formátumban. Van itt minden, kamaszhorror, bullying, réteg- és szubzsánerek, de ráfeküdtek a hiányzó rom-komra és a sci-fire is, mindkettőre változó színvonallal és fokozottan. Márpedig ha sci-fi, akkor jó eséllyel belefutunk néhány világvége-történetbe, a zsáner ugyanis imádja a „vajon hogyan fog elpusztulni a Föld?”-témát. Erre egy egészen konkrét forgatókönyvet vázol fel a How It Ends, azaz Így ér véget című új film, legalábbis ígérete szerint: furcsa földmozgások, leálló elektromos hálózat és telekommunikáció, brutális szökőárak, erdőtüzek, robbanások.

Megnéztem a filmet, és Forest Whitaker ide, Theo James oda, nem lettem okosabb, és nemcsak én nem: a How It Ends-zel kapcsolatos nézői visszajelzések 95%-a arról szól, hogy milyen frusztráló, hogy egy Így ér véget című, egyébként jól kinéző, bár félelmetesen suta forgatókönyvvel megvert film nem mondja el, hogy tulajdonképpen akkor hogyan is ér véget a világ. Merthogy – ezt spoiler nélkül is elmondhatom – ez a film nem törekszik arra, hogy a nézőjét a lezárással megnyugtassa. Ugyanakkor néhány, a bemutatott jelenségeket érteni vélő kommentelő részletesen kifejtette, mire is gondolhattak az alkotók, és hogy mindez mennyire valószerű, ez pedig jó alkalmat adott arra, hogy megnézzük, a többi hasonló filmben látott végkifejletek bekövetkezésére mennyi esély van.

How It Ends. Fotó: Netflix

Gyilkos aszteroida lesz a vesztünk – vagy nem

Már a világvége-filmek hajnalán – gondoljunk csak az 1951-es (!), Oscar-díjas Világok összeütközésére – is az volt az egyik legnépszerűbb vége-forgatókönyv, hogy a bolygónkon kifejlődött életet végül valamiféle csillagközi katasztrófa fogja elpusztítani, leginkább egy gyanútlanul civilizációgyilkos, gigantikus meteorit/aszteroida, mely a Földbe csapódva egy pillanat alatt véget vet mindennek. Ez volt a fenyegetés több tucatnyi filmben, a Meteorban, az Armageddonban, a Deep Impactben, és hol egy szovjet-amerikai összefogás, hol egy hősies Bruce Willis kellett aztán a megmeneküléshez. Hálás téma ez, a Föld felé ugyanis tényleg száguldanak mindenféle apróbb-nagyobb dolgok, így az ötletnek annyi köze azért van a realitáshoz, hogy adjon némi súlyt a többnyire pehelykönnyű történetnek, ami az efféle filmeket jellemzi. Ráadásul, ha egy aszteroida „támad”, az azért is „jó”, mert azért nincs kit hibáztatni, legfőképpen saját magunkat nem, így az emberiség boldogan tetszeleghet az ártatlan áldozat képében, aki azért hősiesen ellenáll az elemeknek.

Ám a valószerűség itt meg is áll. A pusztító aszteroida-témában, bármilyen hihetetlen, az említett filmek közül – és úgy általában is – még a ZS-filmként kezelt Deep Impact áll a legközelebb a valósághoz. Ott ugyanis ugye a bolygó felé tartó gigaüstökös elpusztítására tett kísérlet csúnyán félremegy, és egy aszteroidából kettőt csinál, melyből az egyik be is csapódik a Földbe – ennek megmutatása pedig meglepően pontos. Efféle eseményre ugyanis valóban van esély, még ha egészen elhanyagolható is: nagyjából tízezer évente fordulhat elő, hogy száz méter átmérőjű aszteroida kerül a Föld útjába, ami még nem jelent igazi világkatasztrófát, de a filmben látott cunami például valószínűleg tényleg bekövetkezne. Sőt, még súlyosabb is lenne, mint a filmben, ilyenkor ugyanis nem csak egy szökőárhullám érkezik, hanem több egymás után – épp mint a vízgyűrűk esetében, amikor a vízbe ejtünk egy kavicsot. A jó hír viszont, hogy minél nagyobb aszteroidáról beszélünk, a bekövetkezési gyakoriság úgy ritkul. Ami azt jelenti, hogy emiatt érdemben aggódni teljesen indokolatlan: hamarabb irtjuk ki saját magunkat – de erről később.

Diagram: Tulane University, Prof. Stephen A. Nelson

Tehát elpusztulhat-e a Föld teljes élővilága egy aszteroida becsapódásától? Konyhatudományos esélylatolgatással persze, mondhatjuk, hogy igen, de ehhez olyan extrém körülmények kellenének, amilyenek aligha léteznek a fizikai világban. Ehhez az kellene, hogy az aszteroida nemcsak hatalmas legyen – legalább 1600 méteres átmérőjű –, de az is, hogy nagy részben vagy egészében jóval keményebb és sűrűbb anyagból álljon, mint a kő, vas és szén, amiből a legtöbb aszteroida áll, továbbá repüljön lényegesen gyorsabban is. Egy ilyen ütközés valóban el tudná pusztítani a földi élővilágot. Ilyen aszteroida azonban nagyon valószínű, hogy nem létezik. Ami már nagyobb – de azért, mint említettem, egészen kis – eséllyel megeshet: egy ekkora aszteroida az említett, kevésbé sűrű anyagokból, 20 kilométer per szekundumos sebességgel becsapódik, és attól függően, hogy vízbe vagy szárazföldre érkezik, vagy számos szökőárt, ezzel pedig a partvonalak mentén akár száz kilométernyi sávban is komoly károkat okoz, vagy néhány száz kilométeres körben hasonlóan katasztrofális szárazföldi eredményekkel jár. Emellett komoly mennyiségű por és hamu kerülne a légkörbe, ami szintén veszélyt jelentene, de az igen hamar, egy-két év alatt leülepedne. Ami azt jelenti, hogy valóban felfoghatatlan számú ember, állat és növény pusztulna el, de a jelentős többség túlélné az eseményt.

Zombik és egyéb gyilkos vírusok

A másik örök kedvenc: a gonoszra mutálódott vírus – vagy például a remek Kiéhezettek esetében gomba – emberevő élőhalottá betegíti a Föld lakosságát, ami ilyen formán szépen lassan kiirtja önmagát. (Itt most el lehetne elmélkedni azon, hogy az emberiség kipusztulása valóban világvége-e, de ettől most tekintsünk el.) A rossz hír, hogy bármennyire is a zombiapokalipszis tűnik a legkevésbé valószerűnek a filmek világvége-forgatókönyvei közül, valójában egy efféle járvány egyáltalán nem olyan elrugaszkodott lehetőség. Van ugyanis nem egy olyan vírus, parazita és egyéb finomság, amelynek csak néhány apró evolúciós változás, netán egy rosszindulatú emberi beavatkozás hiányzik ahhoz, hogy valami egészen hasonlót eredményezzen, mint a The Walking Dead, Z világháború, vagy tetszőleges zombis filmkedvenc.

Kiéhezettek. Fotó: Vertigo Média

Egyes kutatók szerint például a veszettség már most is ijesztően közel van a zombivírus címhez: gyakorlatilag száz százalékban halálos, de addig is, míg megöli a fertőzötteket, komoly változást idéz elő az agyukban, így például arra programozza a betegek agyát, hogy harapással terjesszék tovább a vírust. A veszettség tünetei is erősen hasonlóak ahhoz, ahogy a filmesek a zombikat ábrázolják: zavarodottság, hallucináció, erős nyáladzás, víziszony, fényérzékenység, agresszió – naná, valahonnan jöttek az ötletek. Egyetlen tényező „hiányzik”: hogy a vírus ne pár nap alatt megölje a fertőzötteket, hanem maradjon a testben hosszan, esetleg örökre, és életben tartsa őket minimális funkcionalitással, amely csak a táplálkozásra és a vírusterjesztésre korlátozódik, gyakorlatilag élőhalottként.

Amire, sajnos, szintén van példa. Ott van például egyből a herpesz, amelynek azon tulajdonságát, hogy élete végéig a fertőzöttel marad, némi mikrobiológiai hókuszpókusz révén akár még bele is szerkeszthetné egy őrült tudós a veszettség képletébe. Vagy más, hasonlóan zavarba ejtő betegségekébe, mert van még ilyen: a Klüver-Bucy-szindrómásoknál például hiper-oralitást figyeltek meg, ami azt jelenti, hogy a fertőzött mindent, oda nem való dolgokat is kényszeresen a szájába akar venni, ugyanők nem képesek felismerni tárgyakat, és a demencia tüneteit mutatják. Az encephalitis lethargica nevű agyvelő-gyulladásos betegség is meglepően zombiszerű tüneteket eredményez: hallucinációt és katatóniát, mely ugyanakkor minimális stimulálásra is erőszakosságba fordul. Alapanyag tehát bőven van, és egyáltalán nem lehet kizárni annak lehetőségét, hogy emberi beavatkozás vagy a természetes evolúció ne tudna valóban zombiapokalipszis-szerű járványt eredményezni. Persze ez csak teória. Még. Némi különbség azért lenne egy így kialakult zombiapokalipszisben, így például a legtöbb vírus általában jóval több időt kell töltsön a testben, mielőtt a fertőzés jelei mutatkoznak, magyarán a filmekben látott pár perc-pár óra alatti átalakulás aligha esne meg.

Így élheted túl a zombiapokalipszis első 24 óráját
Egy otthon töltött zombiapokalipszis baromi unalmas, de amíg erre rádöbbenünk, sajnos van némi teendőnk.

E. T. hazatelefonál

Ha van topkedvenc világvége-forgatókönyv a filmtörténetben, akkor az nagy eséllyel a földönkívüli invázió – A függetlenség napja, A Dolog, Jelek, ez a három cím szépen leképezi, mennyire bőséges a kínálat, van blockbustertől remekművön át trashfilmig minden. De nyilván nem a filmekkel kezdődött mindez: szegény ufók érkezésétől nagyjából azóta rettegünk, amióta összeállt a tudomány és a laikusok számára, hogy nagyjából hogy is néz ki, hogyan működik és milyen felfoghatatlanul végtelen a világegyetem. (A laposföld-hívők konspirációit nyugodtan kihagyhatjuk ebből a párbeszédből.) Mert ugye, ha a Föld egy bolygó, benne a Naprendszer nevű felfoghatatlanul óriási rendszerben, ami ráadásul tudhatóan csak egy töredéknyi része a teljes világegyetemnek, akkor az elsők között adódik a kérdés, hogy hol vannak még olyan helyek, mint a mienk, és olyan lények, mint mi? Amire sajnos azóta sincsen igazán megnyugtató válasz.

Így a földönkívüli-kérdés nagyjából a vallással egyenértékűen működik: hitalapon. Ami kiváló alapanyaggá teszi a sci-fi és katasztrófafilm-szerzők körében, hiszen amiről valójában alig tudunk valami biztosat, arról bármit lehet mesélni, a fantáziát nem köti semmi. Így kaptunk kismillió földönkívüli inváziós filmet – meg, mondjuk, az Érkezést, ahol végre nem ellenséges szándékú ufókról szólt a fáma. Ezt az irányt vette alapul a Sónar Calling GJ273b nevű projekt, amely keretében nemrég egy összetett, zenei, matematikai és tudományos formátumú információkból összeállított üzenetet küldtünk egy, a Földtől tizenkét fényévnyire lévő exobolygóra, amely alkalmas lehet a földihez hasonló élet kialakulására. Így aztán az üzenet annak reményében indult útnak, hogy hátha választ kapunk – erre leghamarabb huszonöt év múlva van esélyünk, ugye –, éspedig barátságos választ: az ötletgazdák szerint ugyanis minden segítség jól jön ahhoz, hogy rájöjjünk, hogyan fordíthatnánk vissza azt a rengeteg kárt, amit a bolygónak okoztunk. Ezzel ugyebár azt is feltételezzük, hogy a földönkívüliek magasabb intellektuális fejlettséget értek el, mint az emberiség – ami, ha igaz, egészen kétesélyes lehet.

Egyes tudósok ugyanis, így például Stephen Hawking is, arra figyelmeztettek, hogy jobb lenne nem erőltetni ezt a kapcsolatfelvétel-dolgot: ha ugyanis van másik intelligens lény az univerzumban, nem biztos, hogy fel kellene hívnunk a figyelmét magunkra, mert ha onnan, ahol élnek, eljönnek idáig, aligha baráti szándékkal teszik majd. Ugyanakkor a METI (Messaging Extra-Terrestrial Intelligence, azaz nagyjából Üzenet Földönkívüli Értelemnek) nevű szervezet elnöke, Doug Vakoch szerint nincs mitől tartanunk, éppen azért, mert ha van olyan értelmes faj a világűrben, amely képes egy bolygó-szintű invázióra, akkor az a faj már kétségkívül tud a Föld létezéséről, és ha ártani akarnának nekünk, arról már tudnánk: már támadtak volna.

Nem tehetünk semmiről, hát persze

Míg a fenti világvége-forgatókönyvek mindig valami rajtunk kívül álló tényezőt tesz felelőssé a földi élet pusztulásáért, a legvalószínűbb forgatókönyvet is lassanként elkezdték megénekelni a művészek írásban, filmen, és így tovább: jelesül, hogy nem kell nekünk se aszteroida, se világjárvány, se ufó, meg tudjuk mi oldani a saját pusztulásunkat egyedül is. Csillagok között, Az utolsó part, Dr. Strangelove – csupa olyan film, amelyben már nem kérdés, hogy mi fenyegeti pusztulással a Földet: atomháború, vagy simán nukleáris szennyezés, globális felmelegedés, és társaik, a lényeg ezekben a filmekben annak elismerése, hogy ami végül elpusztítja majd a világunkat, az az emberi felelőtlenség lesz. Az emberiség pedig legjobb esetben is annyit tehet, hogy megpróbál kitalálni egy B-tervet a lakhatás megoldására, általában valamely távoli bolygó kolonizálásával.

Csillagok között. Fotó: Intercom

Cikkünk itt letér az eddigi útjáról, míg ugyanis az eddigieknél lehetett esélyt latolgatni, tényeket és lehetőségeket méricskélni, addig ezen a ponton ez már indokolatlan: csak Donald Trump – és, legyünk őszinték, sok-sok millió fejét a homokba dugó, vagy a témán soha életében nem gondolkodó átlagember – számára nem egyértelmű, hogy a földi élet végét valójában az emberi tevékenység okozza majd, lassan lakhatatlanná téve a bolygót. Az tehát nem kérdés, hogy megtörténhet-e, hogy úgy ér véget a világ, hogy mi magunk pusztítjuk el – mert bizony, megtörténhet –, legfeljebb az marad megválaszolatlan, hogy vajon nem előz-e meg minket valami. Mondjuk egy aszteroida, egy zombivírus, vagy egy ufóinvázió.

Bodnár Judit Lola korábbi cikkei

Kiemelt kép: Intercom

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

smoking sign in coffe shop
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.