Kultúra

“A legjobb pillanataid olyanok, mint az orgazmus: ha megpróbálod lefényképezni, elmúlik”

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

újságíró. 2018. 07. 11. 16:42

Milyen élmény offline lenni napokig? És ugyanez fesztiválon? Nem kiposztolni az ezredik recsegő videót XY koncertjéről? És egyáltalán, belenézni a koncertező zenész szemébe? A Woodstock az Ugaron, az Anna and the Barbies fesztiválja emlékeztet.
Korábban a témában:

Mezítláb a homokban

Amint a helyközi busz megállójától fesztiválpakkostól a Szeri Kemping felé vonszoljuk magunkat, odaszól egy tömött bajuszú bácsi, hogy szálljunk be, elvisz minket, máris érezzük, hogy megérkeztünk, és az elkövetkezendő másfél nap lényegesen jobb lesz, mint a lejutás volt. A járgány Puszta Cabrio névre hallgat, de nem Porsche ám, és nem is száguld, típusát tekintve ugyanis lovaskocsi. Abban viszont igazunk lesz, hogy itt kezdődnek a jó dolgok, a Woodstock az Ugaron ugyanis nemcsak a lejutásnál, de nagyjából az összes zenei fesztiválnál jobbnak bizonyul, ahol megfordultam.

A lejutásról, persze, nem a fesztivál tehet: egyszerűen a magyar várostervezési kultúra szabályai szerint egy Szeged-szintű nagyvárosban nem létesülhet a vasútállomás és az autóbusz-állomás egymás közelébe, mert hát soha senki nem akart még vonatról buszra átszállni, vagy fordítva. Szerencsére Ópusztaszerre viszonylag gyakran járnak buszok, némelyik ráadásul gyorsjárat, azaz nem egészen félóra alatt a helyszínre érkezünk. Innen pár perc séta a Feszty-körképet felvonultató Történelmi Emlékpark, a fesztiválon kívüli Szeri Kemping is, és a fesztiválterület is – ráadásul amíg világos van, az említett Puszta Cabrio és Pusztaxi néven futó lovaskocsik hozzák-viszik azon fesztiválozókat, akik nem akarnak sétálni. Pedig arra is van „hivatalos” útvonal: ha nem a közút mentén akarunk besétálni a fesztiválra, akkor ott az úttól mintegy három méterrel beljebb, az erdőben futó gyalogút, ahol én speciel négy lépés után mezítlábra váltottam a hűvös-selymes homokban. Mondjuk, akit zavarba hoz a hippi-puszta-vidék életérzés, annak egyébként sem a Woodstock az Ugaron lesz a fesztiválja.

Fotó: Temesi Ádám

Nem való továbbá az Anna and the Barbies zenekar szervezésében zajló négynapos kiszabadulás azoknak, akik szédülnek, ha nincs tíz méteren belül aszfalt vagy térkő. Persze, minden fesztiválon van por (vagy sár, ugye), ám itt tényleg egy talpalatnyi földet sem borítottak be kültéri burkolattal – ami egyébként sem jó a fesztiválozó-buktatáson kívül semmire – ezen a helyen ugyanis a hétköznapokban az Akhal Ménes lovai nyargalásznak. Ezt, mondjuk, inkább csak tudjuk, mint érezzük: a fesztiválterület gyönyörűen tiszta, nemcsak trágyába, üvegszilánkba sem fog belelépni senki, felnőttek-gyerekek seregestől közlekednek mezítláb az egész rendezvény alatt.

Nos igen, gyerekek. A Woodstock az Ugaron család- és gyerekbarát, ami nem jelenti azt, hogy nincs hangos zene meg alkohol, vagy, hogy combközépig érő lakkcsizmájában Pásztor Anna ne vetkeztetné félpucérra az arra kapható közönséget az Anna and the Barbies koncertjén. Egyszerűen csak van hely, idő, program és szemlélet, amiben a gyerekek pont ugyanúgy megtalálják itt magukat, ahogy a szüleik. Van kézműves-sátor, lovaglás és hasonlók is, de valójában a gyerekek, amennyire láttam, nem ettől érzik jól magukat, hanem az olyan nagyon egyszerű örömöktől, mint amilyen a nagy, nyílt tereken rohangálás szabadsága.

Fotó: Farkas Norbert

Szalmabála, jurta, tábortűz

Nem lesz a Woodstock az Ugaron azok kedvence sem, akik kizárólag a VIP-szekcióban mozognak szívesen, itt ugyanis nincsen olyan, bár szalmabálák tetején itt is ki lehet magasodni a tömegből, ha valakinek ez a fétise és/vagy szokatlanul alacsony. (Utóbbiak kedvéért azért szólok, hogy százhatvan centivel felmászni egy szalmabálára nem éppen fájdalommentes élmény.) Helyzetidegen is lenne VIP-vel bohóckodni egy fesztiválon, ami ennyire személyes, ennyire emberi, és ennyire szerelemprojektként, alulról szerveződik.

A családom ezen a pusztán szürke marhát legeltet meg lovakat tenyészt, és én gyerekkorom óta le-lejárok ide hozzájuk. Egyszer felhívtak, hogy nézzünk be, mert van egy új jurtájuk, ahol trenírozzák a lovakat. És amikor megláttam ezt a sárga jurtát, azonnal bekattant, hogy itt zenélni kellene, felhívtam az öcsémet, hogy két hét múlva jövünk, Anna and the Barbies tábor, aki akar, lejön. Az első évben nagyjából ötvenen voltunk, világmegváltó négy nap volt, de annyira, hogy akik itt voltak, novellákat, dalokat meg verseket küldözgettek nekem egy héten keresztül, és így kiderült például, hogy a megjelentek fele életében nem sütött még szalonnát, nem látott denevért, ilyenek. Itt meg szalmabálákon ücsörögtünk, akusztikus koncerteket tartottunk, vagy hármat, volt tábornyitó karnevál, csillagkergetés meg napnyelés a pusztában, és azonnal elkezdték verni a tamtamot, hogy legyen jövőre is.

– meséli Pásztor Anna a kezdetekről.

A Woodstock az Ugaron mára táborból egyértelmű fesztivál lett: minden van, amitől egy „normális” fesztivál hivatalosan, biztonságosan, legálisan működik, online jegyvásárlás, kemping bent a fesztiválon és kint, profi technika, négy színpad. A nagyszínpadon kívül vagy egy Jurta nevű sátras kisszínpad, ahol délután-este több koncert, éjjel pedig „kézműves hipszter diszkó” van, ehhez jön még a déltől délutánig működő Tálentum színpad, a Tábortűz Akusztik színpad pedig csendesülős minikoncertekkel. És a lényeg: nincsen átfedés a programban, egyszerre csak egy színpadon van műsor, leszámítva az esetleges összecsúszásokat. Persze mindez lassan épült fel: ez a hatodik fesztivál, és az első, ami ennyire professzionális, az első négy évben még inkább pár száz fős, családias táborként működött a rendezvény – és segítség nélkül pont eddig is bírta volna a lendület.

Tavaly elérkeztünk oda, hogy annyira nem volt rentábilis, hogy már majdnem kiírtam sírva, hogy idén nem lesz, amikor a zenekar munkaadója, aki akkor a sofőrünk is volt, ezt meghallotta, és azt mondta, hogy ő ebbe beletolna egy nagyobb összeget a következő öt éven keresztül, annyira szeret minket, meg annyira hisz ebben az egészben. Ekkor voltunk három hétre a fesztivál időpontjától, és a jegyárusítóktól kezdve mindenki hülyének nézett minket, hogy nincs az az isten, hogy itt ember megjelenjen.

Aztán felhívtam a Quimbyből Kiss Tibit meg Varga Liviust, és elmondtam, hogy itt mi van, majd amikor azt mondták, hogy lenne kedvük, akkor felhívtam a menedzsmentjüket, és lealkudtam a gödör fenekéig a zenekar gázsiját, és három héttel később egy ferdén felállított színpadon a Quimby zenekar úgy játszott, mintha tinédzserek lennének. Koncert után meg szökelltek a pusztában, úgy kellett őket összehalászni, olyan szinten kiengedtek, látván ezt a lazaságot meg ezt az ember-centrikus, hihetetlen helyet. Nem vagyok ezoterikus, de érzem azt, ha valahol nagyon rossz, meg, ha valahol nagyon jó, és ennek a területnek valami speciális csodálatos rezgése vagy csöndessége, olyan, minthogyha átmosna. Amikor ezt láttam rajtuk is, akkor már tudtam, hogy ez működni fog.

És működik is. Megmaradt ugyanis néhány fontos elem. Így például nem csökkent a lineup színvonala, sőt, fellép a legtöbb hazai fesztiválkedvenc a Vad Fruttiktól a Soerii és Pooleken, a 30Y-on és Péterfy Boriékon át a Hiperkarmáig, de a progresszív és metál-vonal is megjelenik. A nagy nevek ellenére a beugró nem lett horrordrága, sőt, a négynapos bérlet is olcsóbb, mint egy középhíres popsztár budapesti koncertje, és a pultok sem szálltak el nagyon.

VIP helyett szalmazsák, szelfi helyett szemkontaktus

És megmaradt a puritánság is, nincsenek csilli-villi neondekorációk és dizájnbútorok, vannak ehelyett könyöklőként, kanapéként, ágyként és emelvényként is funkcionáló szalmabálák meg szalmazsákok, sörasztalok, sörpadok, mi több, még ülőhely is! Hogy ez pro vagy kontra, azt döntse el ki-ki maga, de a Woodstock az Ugaront az ismert, „profi” fesztiválokhoz képest kevésbé szőtte át a technológia – nem fizethetünk karórával, ujjlenyomattal, retinaszkennerrel, bankkártyával sem mindenütt, és nincsenek stadionnyi LED-falak sem. Megmaradt továbbá a lényeg: az emberközeli, személyes jelleg, így cserébe kivetítő helyett közvetlenül, face-to-face nézhettem bele a színpadon zenélő ember szemébe, aki aztán ráadásul lejött a színpadról, és leült fröccsözni a hallgatósággal. Tiszta múlt század: emberek, együtt, közel, szemkontaktusban. Őrület.

Bár az eredendően is sejthető, hogy az a célcsoport ezen a hétvégén egész máshol csapatja, akinek ez fontos, de azért álljon itt, hogy edzőterem nincsen, és általában semmi olyasmi sincsen, ami a szelfizésre, pózolásra, becsekkolásra, és egyéb rajoskodásra csábítana, sőt, szolid táblák jelzik a szelfimentes övezeteket, mi több, nyeremény jár érte, ha képes a vendég meglenni egy napig a mobilja nélkül. Ami egyébként egyáltalán nem olyan nehéz, a fesztivál szervezői és a buli mottója szerint egyenesen

az offline az új luxus,

de én egyáltalán nem éreztem luxusnak. Így, bár arra akartam kihegyezni a cikkem, hogy milyen volt meglenni másfél napig mobil nélkül, ez nem fog menni, ezt ugyanis letudnám egyetlen szóval: természetes. És még valami: a koncertélmény visszaszerzése, amit több zenész erősen szorgalmaz egy ideje, és a Woodstock az Ugaron is ebben a szemléletben működik, Pásztor Anna ugyanakkor a teljes tiltásnak sem híve.

Fotó: Temesi Ádám

Talán másfél évvel ezelőtt volt itt a Bruno Mars, és az első két számban konkrétan nem láttam a csávót, mert negyvenezer telefont kellett néznem helyette. Még a legjobb barátnőm is vette fel, és mondom neki, most itt vagyunk, nézd már, hallgasd, szívd magadba! Azt szoktam itt is mondani az embereknek, hogy az igazán kiemelkedő pillanatok az életben olyanok, mint az orgazmus, nem tudod lefotózni szelfivel, mert elmúlik, olyan, mint a tüsszentés, ha nagyon rákészülsz, nem tudsz tüsszenteni. Az életed fotói, amikor lepereg az a bizonyos film, nem a Facebook-fotóid lesznek, hanem azok a megélt pillanatok, amiket a mostban töltesz el. Az első két évben még nem volt ez az őrült szelfizés, harmadik-negyedik évben találtam ott magam, hogy minden bokorban mindenkivel szelfi kellett, meg fotó, meg pótszelfi meg pótfotó, és nekem már az idegrendszerem tönkrement abban, hogy az emberek azon aggódtak, hogy hogy néznek ki azon a fotón, ami felmegy. Akkor inkább ne menjen fel semmi, legyen inkább az, hogy szájról szájra elterjed, hogy milyen jó itt.

De nem tiltom ki a telefont, nagyon hasznos, nagyon fontos, és az ilyen kezdeményezéseket el sem lehetne képzelni nélküle, csak azért közben ne felejtsünk el élni meg megélni dolgokat. Nem kötelezünk senkit semmire, inspiráljuk őket. Tavaly, hogyha valaki négy meg nyolc meg huszonnégy órára letette a telefont, akkor kapott zenekaroktól ölelés- meg puszikupont. És most is, ha odajönnek hozzám, ölelgetek, puszilgatok mindenkit, mert az sok dimenziós, érzed a testemet, a szagomat, a hangomat, a látványt, és nem csak egy 2D-s kép lesz. Kicsit vissza az analóg felé. Mint amikor mindent kikapcsolsz és mész a szeretődhöz, az egy olyan rendszeren kívüli dolog, és a rendszer most már az online. Szeretném, ha menő dolog lenne az offline.

Nálam nyert a dolog, pedig távol áll tőlem a technofóbia. Egyszerűen csak nagyüzemben rombolja az élményt, a jelenlétet, a hangulatot a telefon, (mozgó)képi bizonyítékot gyűjteni élmény helyett – nekem ez keveset, vagy inkább semmit sem ad, és irigylem az olvasót, akinek igen. Én nem akarok többé LED-kivetítőn koncertet nézni, bármilyen tökéletes a felbontás. Azt otthon is lehet. Ha ez sznobéria vagy „régen minden jobb volt”-nosztalgiafétis, akkor ez van, felvállalom, hogy nem vagyok korszerű. És míg persze, mindez nem tetszene, nem való mindenkinek, sokakban fájó hiányt enyhít: az idősebb fesztiválozók például rendre a Diákszigetet, meg a Sziget első éveit emlegetik. Ami persze hasonlóan kicsiben indult, és csak jó sokára lett az a gigantikus turistacsalogató, ami ma. Annáéknak ugyanakkor ez a mértékű növekedés nem célja: a mostani ezerötszáz-kétezer vendégnél persze kényelmesen elférnének még többen úgy, hogy az a helyszínt sem terheli meg, és az emberközeliség is megmarad, a fejlődés kijelölt iránya is inkább minőségi.

Az egyik célom, hogy a fő támogatónk kijöjjön nullára, mert neki is ez egy olyan szórakozás, amire egész éven át készül. Elmehetne muflonra vadászni Afrikába, de neki ez hobbi. Nekem pedig az, hogy a zenészek itt vannak, és egy héten keresztül az összes haverral nyugiban végre leülve Tátra teázhatok, és közben mindenkinek a szemében azt látom, hogy “köszi, Anna”, az olyan, mint hogyha az év házibuliját csinálnám meg.

De azért azt még azt szeretném elérni, hogy ez egy összművészeti esemény legyen. Minifalvakat szeretnék még a pusztába, ahol színművészek, táncművészek, irodalmárok, filmesek békében, ingyenesen táborozhatnának külön-külön, a civilek pedig esetleg beszállhatnak egy ilyen foglalkozásba. Azután pedig este a zene égisze alatt együtt szórakozhatnának, és esetleg barátságok, művészeti áthallások, közös produkciók születnének, mint Woodstock idején. Hogy legyen ez egy nagyon szabad szellemű, művészetbarát, emberbarát fesztivál, egy olyan oázis, amikor a zenészek kifújják magukat, és nyugiban ki tudnak menni az emberek közé.

És még amit nagyon szeretnék jövőre: huszonnégy órássá tenni a zenét. Hogy amikor vége van az alter-diszkónak hajnal 2-3-kor, akkor legyen egy goa-parti az erdő közepén, ha annak vége, akkor legyen klasszikus zenés chillout a pusztában, aztán keljünk fel jazz-zel, utána menjünk ki jógázni indiai zenére. Már most van egy Tálentum színpadunk, hogy akik feltörekvők, vagy máshol nem tudnak fellépni, teret kapjanak és játszhassanak, és olyan elképesztő tehetségek vannak, akikért annyira kár, miközben Szigeten-VOLT-on már szinte nincsen magyar zenekar.”

Hogy milyen lesz egy ilyen szabad, kicsit nomád, kicsit offline, nagyon emberközeli, összművészeti, huszonnégy órán át zenélő fesztivál, arról jövőre beszámolunk.

Az Anna and the Barbies koncertjét együtt zárta a zenekar, a fesztivál főtámogatója és az önkéntesek. Fotó: Farkas Norbert

Kiemelt kép: Temesi Ádám

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.