Három órán át hallgattuk Elvis Presley slágereit felvételről egy stadionnyi emberrel, akik a végén még vissza is tapsolták a Királyt. Ő pedig visszatért a színpadra, és adott egy ráadást a magyar rajongóknak. Ez pont olyan szürreális élmény, amilyennek így leírva tűnik, főleg, ha megspékeljük még egy látványosan unatkozó szimfonikus zenekarral, és Priscilla Presley lenyűgözően kínos monológjaival. Pedig nekem tényleg semmi bajom a YouTube-diszkóval.
Persze lehet, hogy valójában erre halad a showbiznisz, hisz tudjuk, hogy a nosztalgia iránti kielégíthetetlen igény új és új műfajokat termel ki. Prince még halála után is feltűnt egy dal erejéig a Super Bowl szünetében, rövidesen pedig állítólag az ABBA és a Roy Orbison is hologramként indul turnéra a rajongók legnagyobb örömére. Egyesek szerint ez az irány jelentheti a retrobiznisz jövőjét, amivel én itt nem is vitatkoznék, csak halkan hozzáfűzném: ez a hibrid műfaj épp a koncertélmény lényegét metszi ki sebészi pontossággal.
Mert a hangzás és a lézershow másodlagos, egyetlen dolog van, ami igazán számít, különösen a rock and rollban: a személyes jelenlét. Ez létrejöhet a fizikai valóságban, vagy akár virtuálisan is. Egy koncertfilmbe például könnyű úgy belefeledkezni, hogy a harmadik számnál már az 69-es Woodstockban, vagy a 86-os budapesti Queen-koncerten érezzük magunkat, és rácsatlakozzunk Jimi Hendrix, Janis Joplin vagy Freddie Mercury elsöprő karizmájára. Az „Élő Elvis Show” azonban annyira görcsösen akarja eladni a jelenlét illúzióját, hogy végül a két világ között reked, így sem a valóságban, sem virtuálisan nem tudjuk átélni az Elvis-varázst. Bármilyen pontosan kíséri le a zenekar, semmiféle szerves kapcsolat nem jön, és nem is jöhet létre a vászonra vetített Elvisszel. Inkább csak az ordító kontrasztot emeli ki a profi, de alapvetően unottan ledarált hakni, és a rock and roll Királyának izzó előadása között.
Az unott arcoknál pedig csak a megjátszott izgatottság kellemetlenebb. A Cseh Nemzeti Filharmonikusok tagjaira láthatóan rászóltak, hogy mutassák, mennyire élvezik a dolgot. Kellemetlen nézni, mikor a Dvořákon edződött kürtösök idült mosollyal dülöngélnek székükben a Blue Suede Shoes ütemeire, mert épp nincs mit fújniuk.
Ez azonban csak az én fanyalgásom, a közönség túlnyomó részének minden jel szerint bejött a show. Egy panaszszót sem hallottam az este folyamán, az érzelmes daloknál lelkesen csápoltak a telefonjuk zseblámpájával, a rockysabb részeknél pedig többen táncra perdültek. Az All Shook Up alatt még arról is meg kellett győződnöm, hogy tényleg nem a felvételről szól az elalélt sikítozás, hanem a pár sorral mögöttem ülő középkorú nő nem bírta tovább cérnával. A dalok után érkező tapsvihar érezhetően nemcsak a karmesternek és a jelen lévő zenekarnak szólt, de magának a Királynak is, aki többször „meg is köszönte” a lelkes fogadtatást a vászonról. És ott volt persze Elvis özvegye, a Csupasz pisztolyból és a Dallasból ismerős Priscilla Presley, akit a rajongók egyszerűen csak „a Priscilla”-ként emlegettek, mintha egy régi ismerősről lenne szó.
Priscilla profi és dörzsölt üzletasszonynak bizonyult ex-férje halála után, akinek hagyatékát azóta is gondozza. Nemcsak Gracelandet mentette meg az eladástól azzal, hogy jövedelmező emlékmúzeummá alakította, de teljes iparágat épített az Elvis-kultuszra. Ennek a szövevényes birodalomnak egyik leágazása a Budapestre érkező show is, amely eleve a londoni Királyi Filharmonikus Zenekarral feltuningolt két válogatáslemezen alapul (először az If I Can Dream, majd a The Wonder of You).
Fotó: Georg Hochmuth / APA / AFP
Ő lett volna hivatott megidézni Elvis személyes varázsát, élő kapocsként kipótolva azt a bizonyos jelenlétet, amire a felvételek képtelenek. Ehelyett negédes visszaemlékezésekre és közhelyes monológokra futotta. Megtudtuk, hogy a show-val igazából nem is saját, hanem Elvis álmát váltják valóra, aki mindig is akart Európában turnézni és nagy szimfonikus zenekarral fellépni, de egyik sem jött össze neki. Nemcsak a rock and roll érdekelte, lemezgyűjteményében ott volt Brahms és Mozart is. Később a házasságukról mesélt, miközben romantikus esküvői montázs pörgött a háttérben, persze válásukról és az interjúkban többször részletezett árnyoldalakról egy szót sem ejtett most.
A második felvonás elején Priscilla Presley ugyanis megpróbált szóba elegyedni a közönséggel, így cáfolva rá a sztárallűrjeiről szóló hírekre, miszerint még a saját munkatársai sem szólhatnak hozzá a takarásban. Azt már az első felvonásban konstatálta, hogy a magyar rajongók jó része nem tud angolul, ezért eddigre beszerzett egy tolmácsot magának, de így is rettentő szórakoztató jelenetek adódtak.
Hiába tolta oda a mikrofont, az emberek vagy nem értették a kérdést, vagy a sokktól nem tudtak válaszolni, esetleg egyből szelfizni akartak vele, miközben ő riadtan menekült ki ezekből a helyzetekből. Kedélyes nevetései mögül csak úgy áradt a mélységes emberundor, ami kiváló komikus alapot teremtett a kurta-furcsa párbeszédekhez. Végső kétségbeesésében egy angyali arcú, négy és fél éves kislányhoz lépett oda, hogy feltegye neki a tuti kérdést: ő is Elvis-rajongó-e?
Nem
– szólt az ellentmondást nem tűrő, kissé durcás válasz, mire az egész Aréna nevetésben tört ki, Presley pedig jobbnak látta visszamenekülni a színpadra. A tolmácsolás körüli bénázások még ezután is szolgáltak némi burleszk-hangulattal, de a közönség innentől együtt rezonált Presley érzelmes mondataival, akárcsak a második félidő nagy slágereivel.
Persze az Elvis-kultusznak mindig is része volt az abszurd, kezdve a halálát övező, zseniális összeesküvés-elméletektől a hasonmásversenyekig. Egy vidéki Elvis-imitátor azonban még mindig őszintébb formája a határtalan rajongásnak, mint egy archív felvételekből és haknihangulatból összegyúrt show, amit az önmagát középpontba helyező özvegy vezényel le fél szívvel.
