Most, hogy a nekrológokban az irányzat poszterfiújának nevezett Avicii meghalt, alighanem végleg ideje elbúcsúztatni az EDM-et, melynek amúgy is már évek óta halálhírét keltik az elemzők. Fontos persze mindjárt az elején leszögezni, hogy természetesen nem a tágabb értelemben vett elektronikus tánczenét értjük ezalatt, hanem ezt a konkrét, David Guetta, Calvin Harris és mindenekelőtt Avicii nevével fémjelzett progresszív house/trance/pop hibridet, amely az évtized jelentős részében uralta a popzenét és a slágerlistákat. Bár az EDM legjobb évein már túl van, attól még a mai napig jelentős tényező és hatalmas üzlet, melyre teljes fesztiválok épülnek (nálunk is), és az, hogy kidurrant az EDM-lufi, az sem jelent radikális változást, csak a hangsúlyok tolódtak el más irányokba.
Az egész EDM-jelenség megértése elképzelhetetlen Amerika nélkül: miközben ideát Európában az elektronikus tánczene már a kilencvenes évekre a fősodorba került, addig Amerikában ez sokáig megmaradt szubkulturális jelentőségűnek. Aztán az előző évtizedben szép lassan meghódította az amerikai fiatalokat is, és a Daft Punk 2006-os fellépése a Coachella fesztiválon végleg azt jelezte, hogy egy teljes új nemzedék nyitott az irányzatra. Mivel pedig az a generáció a kétezres évek végén találkozott először az elektronikus tánczenével, az Electronic Dance Music az lett a számára, ami akkor épp népszerű volt: David Guetta slágerei, vagy az akkor épp felfutóban lévő DJ/producerek, mint Deadmau5 vagy Skrillex.
De ahhoz, hogy ne csak Amerikában, hanem világszerte EDM-nek kezdjék hívni a DJ/producerek ezen új generációját, még történnie kellett pár dolognak. Először is az akkori mainstream felfedezte az irányzatban lévő potenciált, és Guetta-slágerhez adta a hangját Akon, a Black Eyed Peas és Kelly Rowland is. Addig az olyan különböző irányzatok között, mint a hiphop és az R&B, illetve az elektronikus tánczene nem volt jellemző az átjárás, onnantól kezdve viszont ez lett a divat. A másik, legalább ennyire fontos fejlemény pedig az volt, hogy a nagy cégek megérezték, óriási üzlet van a műfajban: akkoriban már javában átkerült a hangsúly a zeneiparban a lemezeladásokról az élő fellépésekre, és az EDM-előadók sokkal gazdaságosabbnak bizonyultak a hangszeres előadóknál. Eleve olcsóbbak voltak, jóval egyszerűbb infrastruktúrát igényeltek, cserébe sokkal hosszabb ideig lehetett rájuk bízni a közönség szórakoztatását, mint mondjuk az egy-másfél órát játszó rockzenekarokra. Az amúgy is nagy robbanás előtt álló fesztiválokon egyre nagyobb teret kaptak a DJ-k, és a 2010-es években látványosan felfutottak az olyan, tisztán elektronikus bulifesztiválok, mint Európában a Tomorrowland vagy éppen a Balaton Sound, Amerikában pedig az Ultra (majd később ott is megjelent a Tomorrowland), de egy idő után a mainstream zenei fesztiválokon is egyre nagyobb teret foglalt az EDM, mint a Coachella vagy a Lollapalooza.
Az évtized elejére az EDM lett a kor popzenéje, magába nyelt olyan, teljesen különböző gyökerű irányzatokat, mint az electro house, a dubstep vagy a trance, vagy éppen átnyergeltek a stílusra olyanok is, mint az elektropopban addigra már nevet szerző Calvin Harris, vagy a trance veteránja, Tiesto. Guetta stratégiája is fényesen bevált, és addigra már ő maga nagyobb sztár lett, mint a korábban vele dolgozó popénekesek, a nyomában pedig megjelentek a DJ/producerből lett popsztárok, mint amilyen Avicii is lett. Éveken át kritizálták ugyan őket amiatt, hogy nem csinálnak a színpadon semmit, csak gombokat nyomogatnak, a közönséget ez egyáltalán nem zavarta, pláne, amikor óriási show-t kaptak a pénzükért cserébe: lehet, hogy a fellépő csak elindította a trackjeit a színpadon, viszont a külsőségek, a fények, és a mellettük tomboló sok ezer ember bőven kárpótolta őket ezért.
Az EDM az évtized közepére már elképesztően nagy üzletnek bizonyult: a legkeresettebb reklámokban ugyanúgy ezek a zenék szóltak, mint ahogy világmárkák is beálltak a stílust népszerűsítő fesztiválok és buliszervező cégek mögé.
Ennek érdekében Pournouri büszkén mesélte a Miami Heraldnak, hogy ő tette a Ralph Lauren egyik kollekciójának arcává Avicii-t, a 2014-es Ultra fesztiválon pedig Avicii-jégkrémkamionokat indított, no meg Avicii-boltokat, ahol saját márkás Avicii óvszert, pólót, sapkát és ásványvizet árultak. Miami egyik ikonikus szállodáját, az SLS South Beach Hotelt át is nevezték Avicii Hotelre a fesztivál idején – végül ironikus módon ezt a fesztiválfellépést Avicii lemondta, mert sürgősen ki kellett vetetnie az epehólyagját. Pournouri nem is tagadta, hogy ő nem is művészként, hanem inkább vállalatként tekintett Avicii-re, és utólag jó kérdés, hogy vajon az agyáig eljutott-e, hogy Tim Berling legalább ennyire egy emberi lény is.
Avicii tehát ebbe a közegbe érkezett nagyon fiatalon, huszonévesen, és tényleg alkalmas volt arra, hogy az ő neve forrjon egybe az EDM-mel. David Guetta hiába számított nagyobb névnek sokáig, mégis csak 40 éves elmúlt már, amikor istenigazából berobbant, vele azért mégsem azonosulhattak a műfaj tizenéves rajongói. Calvin Harrisnek is volt már karrierje az EDM-robbanás előtt, nem is sikertelen, míg a screamo felől érkező Skrillex neve túlságosan összefonódott a kevésbé rádióbarát dubsteppel. Velük szemben Avicii teljes karrierje összekapcsolódott az EDM-mel, ő pedig 2013-ra az irányzat talán legnagyobb sztárja is lett, főleg, hogy ő volt mind közül a legalkalmasabb hagyományos slágerszerző is. Az is mellette szólt, hogy az EDM pont szembement az évtized személyiség-kultuszával, hiszen a stílus legtöbb sztárja simán csak megmaradt DJ-nek és producernek, a személyiségükről az égvilágon nem tudtunk meg semmit. Ez fokozottan illett Avicii-re, aki úgy lett milliók kedvence, hogy nem is nagyon kellett megmutatnia magából semmit, az emberek számára ő volt a fordított baseballsapkás, szőke srác, aki a Levelst meg a Wake Me Upot játszotta, és aki önmagában ezzel millióknak okozott örömöt, anélkül, hogy bármit is megtestesített volna, amit elvileg el szokás várni egy ilyen kaliberű popsztártól. Sokan talán még azt sem tudták, hogy mindeközben Avicii egészsége is ráment erre a karrierre, bár amikor 2016-ban bejelentette a visszavonulását, az már felért egy jókora segélykiáltással.
Pedig már korán megjelentek elgondolkodtató elemzések: például a Complex csaknem négy éve egy másik, egészségügyi problémákkal küzdő popsztárhoz, a hangszálműtéten áteső Adele-hez hasonlította Avicii helyzetét, és idézte az énekesnő fül-orr-gégészét, aki azt mondta, ebben az iparágban még egy-két hónap kihagyás sem fér bele, mert „addig kell ütni a vasat, amíg meleg”. Csakhogy Adele esetében mégis belefért, hogy a műtéte utáni két évben mindössze egyetlenegyszer lépjen fel (a 2013-as Oscar-gálán), mert gyakorlatilag egyedüli popsztárként a lemezeladásokból is pótolni tudta a kieső koncertjövedelmeket, addig Avicii ugyanúgy nonstop turnézott, hiszen egy olyan irányzatot képviselt, mely az albumeladások mélypontján lett népszerű, és mindennél jobban rá volt utalva a szponzorált élő fellépésekre: „Így hát Avicii nem csak előadóművész, hanem egy bevétel-katalizátor, és a tartalomelőállításnak folyamatosnak kell maradnia, az értéke és keresőképessége megőrzése érdekében.” Erre azonban senki sem figyelt oda, és Avicii még két évig szállította a bevételt.
Eközben az EDM-vonat ugyan látszólag teljes sebességgel robogott előre, az évtized második felére azonban egyre nyilvánvalóbb volt, hogy a műfaj nagy időszakának már vége. Az elektronikus tánczene piaca ugyan azóta is folyamatosan növekszik, de a növekedés évről évre csökken, miközben a zene is egyre önismétlőbbé vált, és mindenki, akinek esze volt, menekült az EDM-bélyegtől. A Las Vegas melletti másik EDM-főváros, Miami legnagyobb napilapjában tavaly tavasszal már arról írtak, hogy kiürültek a megaklubok, egyre kevesebb embert vonzanak a tematikus fesztiválok, miközben a műfajra ráégtek a különféle botrányok és drogtúladagolások, amik ezeket a fesztiválokat szegélyezték. A cikk idézte a Black Madonna néven dj-ző Marea Stampert, aki szerint az EDM mostanra jutott a zombikorszakába:
Halott, de a hulla még mindig köztünk botorkál, és elbassza a rádiókat.
Sokat elmond, hogy az utóbbi évek egyik legnagyobb új sztárját, a Chainsmokers duót is az EDM-hez sorolják, pedig a slágereiknek alig van már bármi közük mondjuk Avicii boldogsághimnuszaihoz, hanem idomultak a belassult, enervált és még csak nem is igazán táncolható mai, melankolikus pophoz.
Az elektronikus tánczene persze köszöni, jól van, csak éppen elmúlt már a neonpálcikákkal hadonászós, eszképista korszaka, amikor a zord külvilág elől a partidrogokba, a dropokba és az olyan himnikus slágerekbe lehetett menekülni, mint amilyen a Levels is volt, hanem átadta a helyét valami másnak.
Éppen ezért nézték sokan szkeptikusan az egykori menedzser, az Avicii-val még 2016-ban szakító Pournouri búcsúszavait, amikor arról beszélt, ha még mindig ott lehetett volna, megvédte volna Avicii-t, akármi vagy akárki is bántotta. Ezek szép szavak, de pont Pournouri volt mellette azokban az években, amikor még tényleg meg lehetett volna védeni Tim Berglinget, ám ez az iparág, és különösen az EDM-közeg sosem a hosszútávú érdekeket nézte.
Borítófotó: Aaron Davidson/Getty Images
