Gus Van Sant utolsó kiemelkedő munkája a tíz éve bemutatott Milk volt, azóta több pokoli filmet csinált, mint nézhetőt, de a Berlinale versenyprogramjában most bemutatott Don’t Worry, He Won’t Get Far on Foot majdnem visszatérés a régi formájához – még ha nem is egy Good Will Hunting. A rendező egy olyan valós történetet adaptált, ami ideális alapanyag egy indie dramedyhez, mert megrendítő és vicces elemek keverednek benne, ráadásul egy képregényrajzolóról szól, aki ugyebár a bénázós kúlság kiváló megtestesítője a független filmekben (lásd még: Ghost World, American Splendor).
Egy John Callahan nevű, huszonéves portlandi alkoholista a 70-es évek elején autóbalesetet szenvedett (az autót egy részeg ismerőse vezette), lebénult és tolószékbe kényszerült. Ezután kezdett el képregényeket rajzolni, amelyek – sokszor pont a mozgássérültségből poént csináló – fekete humorukkal váltak híressé (a film címét például Callahannek az a rajza adta, amelyen egy lovas seriff rámutat egy üres tolószékre, és azt mondja társainak: „Ne aggódjatok, gyalog nem jut messzire!”), és egy idő után felhagyott az ivással is.
A rendező Callahan életének szerencsétlen és szerencsés fordulatait a sors groteszk kiszámíthatatlanságát jól érzékeltető, időben szabálytalanul ugráló narratív szerkezettel meséli el. Dátumok nincsenek kiírva, és sokszor azt sem tudjuk biztosan, hogy a jelenet, amit éppen nézünk, időben hogyan viszonyul az előzőhöz, csak a főhős frizurájából, szemüvegkeretéből és szétesettségének mértékéből következtethetünk. Ez sodró lendületet ad a filmnek és támogatja a könnyed hangvételt, amit Van Sant választott, nyilvánvalóan Callahan sajnálatot visszautasító, morbid, de kedélyes világlátását tükrözendő.
Callahant Joaquin Phoenix alakítja, aki Van Sant ’95-ös Majd’ megdöglik érte című filmje óta lankadatlanul zseniális, soha életében nem nyújtott tökéletlen alakítást, természetesen most is briliáns a lelkileg torzult, egyszerre nyugtalanító és szórakoztató Callahan szerepében. Karaktere nem csak azt az utat járja be, hogy felelőtlen alkoholistából a baleset hatására művésszé és jobb emberré válik, ugyanis az alkoholizmus mögött feldolgozatlan gyerekkori trauma húzódik meg: Callahan nem ismerte az anyját, aki csecsemőkorában örökbe adta, és ennek terhét cipelte magával egész életében.
Miközben ez a kibogozásra váró érzelmi csomó megkérdőjelezhetően érzelgős pillanatok formájában is előkerül néhányszor, Van Sant és Phoenix remekül ábrázolják a problémájából showműsort csináló férfit, akinek az a megküzdési stratégiája, hogy bárkivel megismerkedik, arra rögtön rázúdítja szomorú gyerekkora tényeit. Ezen a valódi feldolgozást ügyesen megkerülő trükkön Callahan a Névtelen Alkoholisták csoportjától (AA) kapott segítséggel lép túl egy idő után, és a játékidő viszonylag nagy részét az inkább humorosra hangolt, de a témát nem elviccelő AA-beszélgetések teszik ki. A csoportban, egyfajta bennfentes poénként, feltűnik olyan legendás színész is, mint Udo Kier, illetve olyan kult-zenészek, mint Beth Ditto (a Gossip énekesnője első filmszerepében) és Kim Gordon (Sonic Youth), hogy aztán mindegyikük maximum néhány percet kapjon. Nyilván Van Sant is a haverjaival szeret dolgozni.
De Phoenix mellett a film legnagyobb ajándéka Jonah Hill, aki szőke szakállú, hosszú hajú, súlyosan felékszerezett, értelmetlenül gazdag, meleg AA-vezérarcként pompás színesítő elem, ha a forgatókönyv nem is bánik vele mindig kegyesen: megismerjük ugyan az ő személyes tragédiáját is, de ez mégis elsikkad a főhősé mellett. Hill viszont ezzel együtt parádés, és ezt a karikatúrába hajló figurát pont úgy fogja meg, hogy ne csak röhögcséljünk rajta, hanem minden pillanatban érezzük az emberségét is.
Van Sant a cannes-i filmfesztiválhoz és a Berlinaléhoz is erősen kötődik, most egészen biztosan jól járt azzal, hogy a Don’t Worry, He Won’t Get Far on Foot itt mutatkozott be a versenyprogramban: Cannes-ban egy ilyen film legfeljebb a középmezőnyben egy a sok közül, az idei botrányosan gyenge berlini versenyprogramban viszont a legjobb darabok közé tartozik.
