Mint a legtöbb zseniális dolog, a Breaking Bad (magyarul sajnos Totál szívás címmel ment) is egy poénból nőtte ki magát. Az X-aktákon évekig dolgozó Vince Gilligan épp munkanélkülivé vált, mire egy forgatókönyvíró kollégájával kezdett viccelődni arról, hogy egyetlen esélyük maradt a tisztes megélhetésre:
Ismerős a sztori? Nem véletlenül, hiszen ez az abszurd poén lett később a Breaking Bad alapvetése. Igaz, ott munkanélküli írók helyett egy gimnáziumi kémiatanár száll be a drogbizniszbe, miután tüdőrákot diagnosztizálnak nála, hogy aztán bemutassa a tévé történetének legdöbbenetesebb karakterfejlődését.
Az elején ő Walter White, a kertvárosi kisember szótári illusztrációja, aki a légynek sem tudna ártani, és csak a családjára akar egy kis pénzt hagyni. Majd a szemünk előtt változik át Heisenberggé, Új-Mexikó rettegett drogcézárjává, akinek bérgyilkosok és dílerek is csak suttogva merik elrebegni a nevét. A sötét, kiszámíthatatlan és őrülten feszült Breaking Bad zsenialitása épp abban rejlik, hogy hihetően ábrázolja ezt a hihetetlennek tűnő átalakulást. Módszeresen tépi le a tisztes, kertvárosi családapa álarcát, a néző pedig szabályosan beleszédül a mögötte rejlő feneketlen szakadékba, amelyben farkasszemet nézhet saját önhazugságaival is.
Nemcsak ütős a sztori üt nagyot, de minden egyes beállítás valami kreatív ötletre épül. A futószalagon érkező fordulatok megjósolhatatlanok, utólag mégis sorsszerűnek tűnnek, akárcsak egy görög tragédiában. Amit pár perce még elképzelni sem tudtunk, visszanézve már olyan, mintha soha nem is történhetett volna másként.
Én vagyok a veszély!
Látom, nem tudod, kivel beszélsz, hadd világosítsalak fel! Nem vagyok veszélyben, Skyler, én vagyok a veszély. Ha azt hallod, hogy valaki ajtót nyitott, és lelőtték, egyből én jutok eszedbe? Nem. Én vagyok az, aki kopogtat
– mondja Walter a negyedik évad egyik ikonikus jelenetében aggódó feleségének, aki köpni, nyelni nem tud, akárcsak a néző. Eddigre fényévekre sodródtunk a családjáért aggódó, joviális kémiatanártól, akit az elején megismertünk, és már komoly kultusz alakult ki a Breaking Bad körül. Egy ponton még George R. R. Martin is kijelentette, hogy Walter White nagyobb szörnyeteg, mint bárki a Trónok harcából, aminél komolyabb bókot nehéz lenne elképzelni tőle (persze hozzátette, hogy a következő könyvben megpróbál változtatni ezen).
Pedig a Breaking Bad nem indult sikertörténetnek, kész csoda, hogy egyáltalán képernyőre kerülhetett. Gilligant első körben az összes csatorna lepattintotta, ő pedig nem is lepődött meg annyira, hogy kockázatosnak találnak egy olyan sorozatot, amely saját főhősét gyúrja át visszataszító főgonosszá. Már épp jegelni akarta a tervet, mikor a minőségi sorozatok piacára betörni készülő AMC érdeklődni kezdett nála.
Az első epizód 2008. január 20-án ment le, de nem övezte túl nagy érdeklődés. Ezért is számított meglepetésnek, hogy a rövidke első évad után rögtön négy Emmy-díjra jelölték, amiből kettőt meg is nyert. Ráadásul sok erősen induló sorozattal ellentétben nem kezdett el hanyatlani, hanem csak egyre izgalmasabb és komplexebb lett, az utolsó epizódig fokozva a feszültséget, és bővítgetve rajongótáborát. Pár év elteltével már milliók követték, a kritikusok pedig egymással versengve kiáltották ki minden idők legjobb sorozatának a Maffiózók, a Drót és a Deadwood mellett.
Szeretetből gyilkol
A nézettség 2011 után ugrott meg látványosan, mikor az első pár évad felkerült a Netflixre. Gilligan ezt többször meg is köszönte nekik, mondván, hogy a Netflix nélkül nem maradhatott volna képernyőn a sorozat. A fináléhoz közeledve aztán végleg kitört a Breaking Bad-őrület: az utolsó évadba már több mint ötmillióan kezdtek bele, a záróepizód azonban még ezt is meg tudta duplázni, és a rekordnak számító tízmilliós határt is átlépte a nézőszám. Egy kultikus sorozatot rettentően nehéz jól lezárni, a Breaking Badet azonban nem temették maguk alá a hatalmas elvárások. Nem csapták össze, de nem is nyújtották el rétestésztaként a cselekményt: Walter és Jesse története kerek egész lett, amely nemcsak őrült feszültséggel, de katarzissal is szolgált. Nem is emlékszem másik sorozatra, amelynek fináléját barátokkal összegyűlve, rituális keretek között néztem volna. A Breaking Bad ilyen volt. Alig voltak csalódott hangok utána, még a kritikusok sem fanyalogtak; inkább a lelkesedés, vagy a csendes áhitat volt jellemző.
A Breaking Bad egyik nagy ereje a szereplőgárda volt. A sorozat tele van zseniális alakításokkal, ám még ezek közül is kiemelkedik a Waltert megformáló Bryan Cranston, akinek a karizmája olykor csaknem beszakította a képernyőt. Pedig az AMC eredetileg nagyon nem akarta őt, sokkal inkább John Cusackot vagy Matthew Brodericket szerették volna a szerepben látni. Szerencsére mindkét sztár visszadobta az ajánlatot, így kapott zöld utat Cranston, akivel Gilligan már dolgozott korábban együtt az X-akták egyik részében. Ebben ugyan igazi pszichopatát alakított, ám erre kevesen emlékeztek. Cranstont könnyed, komikus színészként könyvelték el, hisz legtöbben a tíz évig futó Már megint Malcolm című sitcomból ismerték az arcát, amelyben a joviális családapát játszotta. Sok referencia nem volt, pályája bővelkedett a tucatfilmekben és a kínos pillanatokban, abszolút mélypontként talán azt lehetne kiemelni, mikor debil plüssszörnyként ripacskodott a Power Rangersben.
Vessünk csak erre egy pillantást:
Na, Cranston innen jutott el odáig, hogy megformálja a tévétörténet egyik legemlékezetesebb karakterét, amellyel hat év alatt ötször nyerte el a legjobb színésznek járó Emmy-díjat. Pár éve azt mondta, hogy a szerep nemcsak karrierjét, de őt magát is átformálta, és a szerepbe saját, évtizedes kudarcélményeit is beépítette. A kulcsjelenet a második évadban jött el számára, mikor Walterként tétlenül kellett végignéznie, ahogy Jesse barátnője belefullad a saját hányásába:
Mindent, tényleg mindent beleraktam ebbe a jelenetbe – mindent, ami voltam, és mindent, ami lehettem volna. Az összes mellékvágányt, hibát, nehezen jött sikert és bukást, amelyekről azt hittem, végleg elsüllyesztenek majd. Ebben a pillanatban képes voltam a gyilkosságra és a mélységes szeretetre. Egyszerre voltam a körülményeim áldozata és maga a veszedelem. Én voltam Walter White – és még sosem voltam ennyire önmagam
– írta pár éve megjelent memoárjában.
Nemcsak Cranston jött a vígjáték felől. A Breaking Bad egyedi hangulatához az is hozzájárult, hogy Gilligan bátran választott komikusokat a drámai szerepekre. Szerinte ugyanis a komédia az igazi színésziskola, a dráma már meg sem kottyan annak, aki ebben jó. A Hanket játsszó Dean Norris még a meghallgatás után is azt hitte, hogy vígjátékra castingol. A szereplők közül többen is stand-upoltak, például a Saul Goodmant alakító Bob Odenkirk. A dílerek pénzügyeit kezelő zugügyvéd figurája akkora közönségkedvenc lett, hogy saját előzmény-sorozatot kapott. A Better Call Saul már a negyedik évadnál jár, és sorra tűnnek fel benne az ikonikus Breaking Bad-karakterek.
Egy kis metamfetaminos fánkot?
Ugyan a forgatást csak költségvetési okokból helyezték át Kaliforniából Új-Mexikóba, jó döntésnek bizonyult. A provincializmus fontos az atmoszféra fontos összetevője lett, és csak még erősebben kidomborodott a sztori drámaisága. Albuquerque-nek ez jobb volt, mint bármilyen imázs-kampány.
Az alap, hogy van Heisenberg formájú Pez-adagoló örökítették meg, de neveztek el róla helyben főzött barna sört is. A jellegzetes, kék kristály-meth kapható ártalmatlan cukorka formájában, a kávézókban pedig rendelhetünk ezzel megszórt fánkot (csak a finálé napján több mint 8000 fogyott a Blue Sky fantázianevű édességből).
Sőt, még a helyi dílerek is elkezdték kékre színezni a meth-et a sorozat sikere után, de persze a másik oldal sem maradt ki az őrületből: az egyik rehabilitációs klinika például Breaking Addiction címen hirdetett leszokást segítő programot, amelyen ingyenesen vehet részt minden függő, aki elmeséli saját történetét.
Borítókép: Europress/AMC
