Kultúra filmkritika

Mária Terézia az új Sissi. Vagy mégsem?

Jankovics Márton
Jankovics Márton

újságíró. 2018. 01. 07. 19:16

A parókák nagyon rendben vannak, a forgatókönyvön még lett volna mit csiszolni.
Korábban a témában:

A hétvégén nálunk is bemutatták Mária Terézia születésének 300. évfordulójára készült kétrészes tévéfilmet, amely a királynő trónra kerülésének időszakát dolgozza föl. A nagyszabású projektet eredetileg a csehek találták ki, de különlegessége, hogy eddig példátlan regionális összefogásban készült: a cseh mellett az osztrák, a magyar és a szlovák köztévé is részt vett a produkcióban. Ennek megfelelően a stáb is nemzetközi volt, ráadásul minden színész a saját nyelvén beszélt a forgatáson, ami nyilván nem könnyítette meg a rendező dolgát. A kétszer száz perc alatt magyar színészek is gyakran felbukkannak a képernyőn, igaz, leginkább kisebb szerepekben.

A Mária Terézia mögött érezhető a szándék, hogy reprezentatív, kultikus filmmé nője ki magát az egykori Monarchia országaiban, amelyet minden évben le lehet vetíteni karácsonykor a tévében.

Már ha a nézők egyszer véletlenül ráunnak a Romy Schneider-féle Sissire, amely a kosztümös filmek Bud Spencer-Terence Hill-párosaként uralja az ünnepi műsorsávot.

Valószínű, hogy ezt a pozíciót Roberth Dornhelm filmje nem fogja tudni betölteni, és nem pusztán azért, mert a keménykezű Mária Teréziához vegyesebb érzelmek fűződnek, mint „a magyarok királynéjá”-hoz, hanem mert az egész, úgy ahogy van teljesen felejthető.

Forrás: MTVA

Szó sincs róla, hogy kínosan nézhetetlen lenne, a kivitelezést leginkább úgy tudnánk leírni: korrekt. A parókák rendben vannak, a kosztümökön, palotabelsőkön és a díszleteken látszik a beletett pénz, a tömegjeleneteket pedig legtöbbször bölcsen megkerülték. Ez ugyan hagy némi hiányérzetet maga után, de még mindig jobb, mintha nevetségessé tenné magát a film azzal, hogy pár tucat rohangáló statiszta próbálja kétségbeesetten elhitetni a nézővel, hogy ők a félelmetes porosz hadsereg (láttunk már példát az ilyesmire, ugyebár).

A BBC-Hallmark tengelyen tehát valahol félúton járunk, olykor kilengve a Hallmark-pólus irányába.

A helyenként giccses képek, és a faltól-falig tartó negédes zene hiányát például el tudtam volna viselni.

A történelmi hitelesség kapcsán biztos sok kritika éri majd a filmet, ahogy azért is, hogy miért csak Mária Terézia 40 éves uralkodásának kezdetét mutatja be. Engem speciel ezek nem különösebben zavartak. Ez alapján nyilván senki nem fog ötösre érettségizni töriből, de egy romantikus-kosztümös drámának nem is feltétlenül ez a célja. Másrészt filmes szempontból kifejezetten izgalmas téma lehet az uralkodóvá válás időszaka. Nem véletlen, hogy komoly hagyománya van ennek a megközelítésnek a fiatal királynők/nék esetében, kezdve az Elisabeth-től, Az ifjú Viktória királynőn és A másik Boleyn lányon keresztül, a Marie Anoinette-ig. A Mária Terézia is azt a folyamatot próbálja bemutatni, hogy miként válik a főhős okos, önfejű és kissé elkényeztetett fruskából felelősségteljes uralkodóvá, aki akár a saját vágyait és önérzetét is képes háttérbe szorítani a birodalmi célok érdekében. Az első rész apja, III. Károly haláláig követi az eseményeket, a második pedig a fiatal királynő nyakába szakadó örökösödési háború éveiről szól, a pozsonyi országgyűléssel zárva, ahol egy érzelmes beszéddel állította maga mellé a magyar nemességet.

Forrás: MTVA

A probléma az, hogy ezt a karakterfejlődést nem sikerült hitelesen bemutatni, mert a sztori és a színészi játék színvonala is rettentően ingadozó.

Az egy dolog, hogy a politika felől rendre elbillenünk a romantika irányába, de ez még nem tenné szükségszerűvé a szappanoperai közhelyek puffogtatását és a fals dialógusokat sem.

Márpedig itt egyikből sincs hiány, különösen az Esterházy Miklóssal közös, kínosan suta jelenetekben, ráadásul a végére sajnos ez lép elő a fő cselekményszállá. A Mária Teréziát alakító osztrák színésznő, Marie-Luise Stockinger még egész jól hozza a dacos, apjával és az udvari etikettel is szembe szálló fiatal főhercegnőt, de a második rész érettebb királynőjével már nem tud mit kezdeni, ahogy a recsegő-ropogó párbeszédekkel sem. Hiába a nagy szavak, a végére sem hisszük el neki, hogy belőle válik a 18. század egyik legjelentősebb uralkodója.

Sokszor nem is bemutat, csak illusztrál a film, ezzel átélhetetlenné téve a szereplőkben zajló folyamatokat. Ahogy például Mária Terézia az első szegény falut látva egyből lelki fordulaton megy át, vagy amikor pillanatok alatt meggyőzi a magyar nemeseket, hogy fogadják királynőjükké és utolsó vérükig harcoljanak érte. Értjük, minek kellene itt végbemennie, csak hát nem hisszük el. A kívánt dramaturgiai funkció harsány fényreklámként villog a szereplők feje fölött, a katarzis azonban elmarad, lapozhatunk tovább a történelmi képeskönyvben. Az uralkodóvá válás szimbolikus pillanatát próbálja egy képbe sűríteni a híres lovas festmény mozgóképes rekonstruálása is film végén, de ez a lassított felvétel csak arra jó, hogy végleg giccsbe fojtsa az amúgy is összecsapott finálét. Ahogy a szentkoronán és a magasba tartott kardon megcsillan a lemenő nap fénye, nem a történelmi összefüggéseken vagy az urolkodás lélektanán gondolkodunk el, inkább azon, hogy tényleg egy ekkora fantáziátlan közhellyel fogják-e lezárni a filmet.

Fő feszültségforrásként maradnak az udvari intrikák, pletykák és cselszövések, amelyeket az olykor kissé karikatúrába hajló mellékszereplők szövögetnek a királynő és gyanútlan férje körül. Vagy az olyan szatirikus jelenetek, mint amikor az öreg király kétségbeesetten próbál fiú örököst nemzeni, miközben egy abbé az ágy mellett imádkozik, a cselédek pedig erotikus festményeket mutogatnak neki, hogy biztos siker koronázza a kísérletet. Nem koronázza, így kerül Mária Terézia a trónra, aki 16 gyerekével aztán messze túlteljesíti a kötelező kvótát.

A főbb szerepeket csehek és osztrákok játsszák, de magyar színészek is felbukkannak. Tenki Rékának tényleg csak pár snittje és még annál is kevesebb mondata van, a pödört bajszú Nagy Ervinnek egy kicsivel több, de valódi jelentőséggel csak Rátóti Zoltán porosz nagykövete és Adorjáni Bálint Esterházy grófja bír a cselekmény szempontjából. Sajnos Adorjáni mondatai csengenek leghamisabban a filmben. Az általa megformált Esterházy Miklós nem hősszerelmes, hanem egy önérzetes és kissé bunkó macsó, de még annak is hiteltelen. Persze fogalmam sincs, hogy ebben mekkora szerepet játszott a soknyelvű forgatás bábeli zűrzavara, vagy az, hogy eleve rosszul megírt a szerep.

A Mária Terézia tehát tipikusan egyszernézős tévéfilm, amellyel szemben nem érdemes túlzott elvárásokat táplálni, és akkor a csalódás sem lesz nagy.

Garantált, hogy nem életünk legértéktelenebbül eltöltött 200 percéről van szó, azt viszont kizátnak tartom, hogy évtizedek múlva is képes legyen beverekedni magát a karácsonyi tévéműsorokba.

Borítókép: MTVA

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Fotó: Marjai János / 24.hu
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.