Kultúra

Nagymama, mondd, nagypapa tényleg besúgó volt?

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

újságíró. 2017. 10. 03. 18:57

Dragomán György Máglya című regénye papíron lassú tűz, színpadon szalmaláng.
Korábban a témában:

Most akkor Dragomán György lesz a mi Stephen Kingünk? Mármint a sikerírónk, akinek briliáns szövegeit aztán rendre nem tudják bármilyen formába adaptálni, fene tudja, miért.

A fehér király meglett volna filmfeldolgozás nélkül
Meg a világ is a film nélkül. A fehér király filmadaptációjából pont a lényeg maradt ki. Újabb indok, hogy olvass könyveket.

Jó lenne megúszni, túl jó szövegek ezek. Élettől lüktetők, igazak, történelemben megforgatottak, mégis személyesek, humortalanság nélkül drámaiak – és itt meg is állok, még a végén fény derül fangirlségem eddig feltérképezetlen mélységeire. Legyen elég, hogy nagyon erős szövegek ezek, ráadásul a szokásosan kiemelt nyelvi bravúrosság mellett a Máglyának a története is olyan, ami kimondottan olvastatja magát, (itt lehet beleolvasni) és fordulatossága, sokrétűsége, izgalmasabbnál izgalmasabb fő- és mellékszereplői, kerete mind szinte kérik a mozgóképes vagy színpadi adaptációt. Előbbire egyelőre tudomásom szerint nem vetődött rá egy lánglelkű filmes sem, a Vígszínház viszont épp most állította színpadra a német Armin Petras rendezésében.

Fotó: Dömölky Dániel

A történet akkor kapcsolódik be a tizenhárom éves, autóbalesetben elárvult Emma életébe, amikor halottnak hitt anyai nagyanyja magához veszi a kislányt. A Ceaușescu-éra bukása után járunk, és Emma új lakóhelye is magán viseli még a forradalom véres jeleit: ki halt meg és ki élte túl, amikor a hatóság a tömegbe lőtt? Ki volt besúgó, és kit hittek annak? Ki jött ki jól ebből a zűrzavarból a zavarosban halászva? Milyen lesz élni abban a szabadságban, aminek – ha ki nem is mondják – sokak szerint talán túl nagy, olyan nagy ára volt, hogy már az tart fogságban? De közben mégis megy az élet, Emma serdül, befogadásért, örömért, helytállásért küzd, szerelmes lesz, és közben ott forognak egymás körül ő és különös, csupa titok nagyanyja, varázslatok tudója és tanítója – egyszóval ott van a mély rétegek fölött a kézzelfogható, megmutatható, átélhető történet.

Puzsa Patrícia. Fotó: Dömölky Dániel

A Víg Házi Színpadán mégis kissé szétesik a mese, pedig a forma lényege, hogy a végig a színen maradó, egyik szerepből a másikba váltó két színésznő – Kopek Janka és Puzsa Patrícia – megállás, szünet, lélegzetvétel nélkül rohan, pördül, ájul, ugrik, zuhan egyik jelenetből a másikba. Igen ám, de az áradónak szánt, sűrű forma alighanem gördülékenyebbnek tűnt képzeletben, mint ahogy aztán a valóságban működik. A pörgősnek szánt átállások kapkodó hatást keltenek, még ha ki is kacsint olykor a darab, hogy „igen, ez szándékos így”, vagy teszi idézőjelbe önmagát, súgót kérve, elhibázva egy-egy jelenet kezdetét.

Persze tekinthető rendezői látomásnak ez a forma: egy kamaszkora felé közeledő, de azért még egyértelműen kislány történetét félszegség és makacs szenvedélyesség között gumikötélen rángatózó gyerekek pajkos játékaként mutatni meg, akik úgy mesélnek és játszanak is, olyan mohón, áradva, ahogy a tizenhárom évesek élnek, örökké kapkodva. Még a szín is olyan, mint egy homokozó, benne bármi, aminek épp látni akarja a képzelet, hó, sár, víz, amit akartok. Ugyanakkor ez a szöveg ennyire nem rohant.

Kopek Janka. Fotó: Dömölky Dániel

Látomás tehát van, meg áthallások és rendezői szándék, ami érthető és néhol működik is, mégis, a kérdés, hogy mi lesz a szöveggel, ott motoszkál végig. Tesz-e hozzá, vesz-e el belőle az adaptáció, mond-e valamit a regényben foglaltakról, rávilágít-e új szempontokra, vagy alkalmas-e legalább arra, hogy a szélesebb közönségnek is meghozza a kedvét az olvasáshoz? A Víg színpadi adaptációja furcsa kettősséggel válaszol ezekre a kérdésekre, egyfelől főhajtásnak is beillik a szöveg felolvasószínház jellegű használata, másfelől viszont a történet súlypontjai változtak, és a forma oltárán néha feláldozódik az érthetőség – így a könyvet nem ismerő néző néhol kissé elveszve érezheti magát.

De a könyvet ismerőkben is felmerülhetnek kérdések, hogy például hogyan esett áldozatául az avantgárdnak a futóedző figurája, hová tűnt Emmából a félszegség mellett ugyanolyan fontossággal jelen lévő makacs erő? Péter hűvös és rejtelmes, lefegyverzően magabiztos alakjából hogy lett ez az álvagány ripacs? Még inkább hogy veszett el a nagymama varázslatossága, boszorkányos erejének nagy fontossága, a saját előtörténetében húzódó tragédiák súlya, és főként hova lett az a sűrű mágikus realizmus, amit Dragomán ebben a könyvben csinált? Pedig az alakításokon nem múlt volna, a két színésznő teljesítménye hullámzik ugyan, de amikor felragyog, akkor vakít, mint az ívfény – és bennük volt a potenciál, hogy ezt az erőt végig fenntartsák – a rendezés sodrása azonban kirángatja szereplőit a fókuszból, a nézőt meg a hangulatból. Pedig a katarzisnak, mint a máglyatűznek, levegő kell.

Fotó: Dömölky Dániel

Dragomán György: Máglya | Vígszínház, Házi Színpad

Bemutató: 2017. szeptember 30.

Rendezte: Armin Petras
Játsszák: Kopek Janka, Puzsa Patrícia
A színpadi változatot készítette: Armin Petras
Fordította: Mátrai Diána Eszter
Látvány: Olaf Altmann
Jelmez: Katja Strohschneider
Zene: Jörg Kleemann
Fény: Norman Plathe
Dramaturg: Anne Rietschel, Bernd Isele, Mátrai Diána Eszter
A rendező munkatársa: Suri Zsófia

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.