Kultúra

Egy bizonyos koron túl már személyes sértés, hogy van még, ami életben tart

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

újságíró. 2017. 09. 20. 19:30

Korábban a témában:

Szépkorú királynőknek – azt gondolnánk – sok mindent megbocsát az ember, például azt is, ha új mániája egy jöttment szolga udvari protezsálása, vagy éppen az, ha bugyutácska filmben szerepel, ugye. Mert hogy Judi Dench is királynő, azzal, ugye, senki nem vitatkozik. Ugyanakkor a párhuzam mégsem áll meg, mert igen, Judi Denchnek megbocsátjuk az elsőre megkérdőjelezhetőnek tűnő döntéseit, míg szerencsétlen Viktória királynőnek nem bocsátotta meg a birodalom, hogy akkor, amikor már minden napra várták a halálát, még élni méltóztatott egy keveset. Mármint tényleg élni, nem csak túlélni. A kettő nagyon nem ugyanaz, és ha volt bármi értelme elkészíteni a Viktória királynő és Abdul című filmet, akkor az az lehetett, hogy ezt a különbségtételt kissé hangsúlyozza Hollywood, ha a maga kissé didaktikus, bugyuta módszereivel is.

A királynők, legalábbis ha a Brit Birodalmat nézzük, hajlamosak sokáig élni, hát persze, seregnyi személyzet óvja a testi épségüket. II. Erzsébet is igen szép korban van, saját korában Viktória királynő pedig egyenesen matuzsálemnek számított azzal, hogy nyolcvanegy évet megélt. Már amennyire megélte. Ahhoz ugyanis nem kell különösebben hiperérzékenynek lenni, hogy összerakjuk: az uralkodó élete sokkal kevésbé élvezetes, mint inkább kötelességgel telt, és az esetek többségében olyan boldogtalan, amilyen boldogtalan csak egy élet lehet, ha a betegséget, és főleg a nélkülözést kivesszük a képletből.

Fotó: Universal Pictures

Viktória királynő élete már jócskán a végéhez közeleg, a kor már annyi irányból támadja ezt az önmagában sem betonerős szerkezetet, ami a teste, hogy a mindennapok már a méltatlanság határán táncolnak. Reggelente az ágyból úgy kell kikanalazni, bélműködése sem az igazi, súlyosan elhízott, menni alig bír, és gyakran ülve elalszik, főleg a vége-hossza nincs ünnepi banketteken, ahol egyetlen öröme, hogy minél hamarabb belapátolja a fogásokat, hogy azzal is keresztbe tegyen az unalmas úri népségnek – ha a királynő végzett ugyanis egy fogással, kíméletlenül elveszik mindenki más elől is az ételt. Az egymilliomodik ilyen banketten esik meg az a találkozás aztán, ami végül megváltoztatja a királynő utolsó hónapjaink hangulatát. Az indiai gyarmatról ugyanis egy emlékérmet küldenek a királynőnek, melynek átadásával a felhajtható két legmagasabb indiai szolgát bízzák meg – egyikük nem igazán akar menni, ám történetünk másik főhőse, a börtönírnok Abdul alig várja a nagy kalandot.

Lelkesedése az utazás és a királynő iránt odáig fajul, hogy minden szigorú tiltás ellenére a királynő szemébe néz, sőt, megcsókolja annak lábfejét is. A szokatlanul fess férfi szokatlanul őszinte reakciója felkelti a királynő érdeklődését, és személyes kiszolgálójává teszi, majd hamarosan lelki és szellemi tanítójává, ám ami a vén királynőbe új életet lehel, az nagyon nem tetszik a húsosfazék körül ólálkodó udvartartásnak, kinek önös érdekből, ám – ami még szomorúbb – sokaknak pusztán csak azért, mert szembemegy a hagyománnyal. Az ártalmatlan barátság valójában nem árt senkinek, még az Abdulnak kiharcolt lakóhelytől sem lesz szegényebb az udvar, és minden érv Abdul ellen egészen eltörpül amellett, hogy megjelenése egy kicsit felébreszti a már kis híján önszántából a koporsóba fekvő királynőt.

Fotó: Universal Pictures

A néző mégsem tud egyértelműen elköteleződni, mert a film képtelen arra, hogy tisztán és érthetően fogalmazzon a szereplők motivációiról és belső párbeszédeikről, így csak találgatni tudunk. Vajon Viktória figyelmét mi keltette fel Abdul személyében, az egzotikum, a belőle áradó életigenlés, az őszintének tűnő szeretet és hódolat, amivel királynője felé fordul? Talán mindez együtt, talán valami teljesen más, ami lehet, hogy a film alapjául szolgáló regényből kiderül, de a filmben egészen sokáig egyszerű szeszélynek tűnik a dolog, és olyan hirtelen vált az érzelmi hangulat a valódi, elkötelezett barátságba, hogy nehezen áll össze, miért pont ehhez a férfihoz ragaszkodik Viktória olyan nagyon.

De a túloldal sem egyértelműbb: hogy Abdul alázatos szeretetű alattvaló-e, aki úgy igyekszik meghálálni a kitüntetett figyelmet, ahogy csak tudja, megkímélve a királynőt nemcsak a fizikai bajtól, de a karcosabb információktól is, vagy nagyon tehetségesen színészkedő szélhámos, aki annyira őrzi az álarcát, hogy már maga is elhiszi. A film nem foglal egyértelmű állást a kérdésben, talán hogy meghagyja a nézőnek a lehetőséget, hogy meglássa az elképzelhető legszomorúbb üzenetet, ami  filmből áradhat: hogy az öregség olyan méltatlanul kiszolgáltatottá és magányossá teszi még egy világbirodalom fejét is, hogy a törődés, a kedvesség, és az, hogy valaki szellemi partnerként kezel, még akkor is kincset ér, ha érdek van mögötte, mert nincsen alternatíva.

Fotó: Universal Pictures

Ha pedig ez a helyzet, akkor a Viktória és Abdul igen sunyin okos film: tömény giccsbe csomagolja ezt a borzalmasan keserű pirulát, amiről mainstream film gyakorlatilag soha nem beszél, az igazi öregség természetét. Ami nem a hetven évesen maratont futó acélnagyapók és elegánsra ráncosodott, fitt modellnagyik öregsége, hanem az az igazi, kínlódó öregség, amiről csak feltételezem, hogy csak azért nem társul konstans halálvággyal, mert az ellen evolúciósan oltva vagyunk – de amiről valójában nem tudok a világon semmit, meg más se nagyon, mert aki ebben él, az már nem nagyon bírja elmesélni.

Persze a sok filozofálás mellett a filmszakmai szempontok is kiemelhetők, csak az kevésbé érdekes: a látvány fergetegesen giccsbe hajlik, de javára szól, hogy nem csupán tudja ezt, még rá is játszik, kigúnyolva saját magát, ami mindig szórakoztató. A pikírt, önironikus humor egyébként is végig vonul a filmen, ez kicsit visszavesz a giccsből, amit a humortalan forgatókönyv tudott volna azért jócskán súlyosbítani. És végül az alakítások, mert azért okos, rejtett üzenet ide, pikírt humor oda, e film értékének legalább az ötven százalékát Judi Dench adja önmagában, nagymonológját színésziskolákban fogják tanítani, és úgy általában is meglehetősen nagy üzembiztossággal már fel is írhatjuk a nevét az Oscar-esélyes színésznők idei listájára. Az Abdult játszó Ali Fazal is hozza az elvárhatót egyébként, de kit áltatunk? Ezt a filmet Judi Denchért akarja látni majd mindenki, és soha rosszabb indokot. Ez a film sokkal többet ad az időseknek, mint holmi karácsonyi kajajegyek meg kamufelháborodott politikusok, és ha valaha betemetnénk az egyre nyíló, propagandával súlyosbított generációs szakadékot, errefelé érdemes keresgélni.

Viktória királynő és Abdul (Victoria and Abdul) – színes, angol-amerikai történelmi dráma, 112 perc – 7/10

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

MISSION, TX - JUNE 12: A boy and father from Honduras are taken into custody by U.S. Border Patrol agents near the U.S.-Mexico Border on June 12, 2018 near Mission, Texas. The asylum seekers were then sent to a U.S. Customs and Border Protection (CBP) processing center for possible separation. U.S. border authorities are executing the Trump administration's "zero tolerance" policy towards undocumented immigrants. U.S. Attorney General Jeff Sessions also said that domestic and gang violence in immigrants' country of origin would no longer qualify them for political asylum status.   John Moore/Getty Images/AFP
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.