A millenniumi ünnepségek végeztével Magyarország továbbra is szédületes ütemben fejlődik: megszületik a Rába gépgyár, a rövid recesszió után a Magyar Királyi Állami Vasgyárak (a későbbi MÁVAG, majd Ganz-MÁVAG) sorra ontja magából a világ minden pontjára kerülő gőzmozdonyokat, Budapest az óriási építkezési láznak köszönhetően sokszínű világvárossá válik, de az ország az uralkodóról sem feledkezik meg – ennek legfurcsább megnyilvánulása egyértelműen százhúsz évvel, a MÁV dolgozóinak agyából pattant ki, hiszen
Az Országos Magyar Királyi Mintarajziskola- és Rajztanárképző tanára, Várdai Szilárd által az utolsó bútordarabig megtervezett nyolcszög alaprajzú, tizenkét méter széles, és tizenöt méter magas épület merevítéséért tölgyfakereteken nyugvó kovácsolt szögletvasak feleltek, melyekre előbb vízhatlan ponyvát, majd magyaros hímzéssel, a MÁV-ot jelképező szárnyas kerékkel, illetve a MÁV monogramal díszített szövetet húztak. A csúcson két méter magas, tarajos élekkel és aranyozott, magyaros domborművekkel ellátott bádogkupola, illetve egy abból kiemelkedő nyolc méteres zászlórúd állt.
A Magyar Iparművészet 1897. évi 3. száma így ír a belső térről:
Az aranyozással díszített, faragott körtefa bútorokkal és növényekkel teli mobilépületbe betérő előkelőségeket egészen biztosan lenyűgözte a fényűzés magasfoka, bár a sátor felállításának nehézségei miatt azt igen kevésszer használták, az uralkodó halálának évében pedig egyszerűen eltűnt.
Nem is volt rá igazán soha szükség, hiszen azt jórészt csak a vasútállomásokon (kivéve persze a Keleti és Nyugati pályaudvart, illetve Gödöllőt, ahol volt királyi váróterem) használták, hogy az uralkodó a különvonatból kilépve itt fogadhassa a hozzá érkező küldöttséget, illetve az előkelőségeket, majd néhány pillanattal később beszállhasson a kijáratánál álló hintóba.
A sátor emellett persze több hadgyakorlaton is feltűnt: először Tatán, 1897-ben, II. Vilmos német császár társaságában, állandó jelleggel azonban sosem foglalta el helyét a király utazáshoz elengedhetetlen csomagjai közt.
