Július 29-én van a 63. évfordulója A Gyűrűk Ura megjelenésének, ami már rég nem csak néhány fantasy-geek számára világraszóló esemény. J. R. R. Tolkien háromkötetes regénye a teljes világirodalmat is nagyban formálta, története a jó és gonosz harcáról, a bátorságról és arról, hogy az összefogás mindig többet ér, mint a megfélemlítés a filmadaptációk révén milliókhoz jutott el – azaz a tudatunkat formálja.
Ilyen A hobbit is, bár ez esetben a filmek messze nem lettek olyan kultikusak, a kassza csörgése kicsit túlharsogta azt az üzenetet, amit Bilbó története mondani próbál. És könyvben mond is, így nem meglepő, hogy A hobbit az utazók egyik legtöbbet idézett alapkötete, és ha hirtelen vallást alapítanának, nagy eséllyel ott lenne a szent könyvek között.
A hobbit a lapos, unalmas, túlélésre, kényelemre és nyugalomra hajtó konvencionális, kispolgári élet elleni kiáltványként is felfogható, Bilbó nagy nehezen elhagyja minden földi jóval ellátott, tökéletesen kényelmessé tett, meleg, biztonságos otthonát, hogy egy csapat törp átrángassa fél Középföldén élete kalandjára, amelynek tüzéből aztán egész öregkoráig táplálkozott – nem beszélve persze a Gyűrű erejéről, de ezt most ne keverjük bele. Akárhogy is, és ha nincs az utazás a törpök kincsének visszaszerzésére, akkor egész más mintát közvetít később unokaöccse, Frodó felé is, aki így, ugyebár, szintén egész más hobbittá cseperedett volna, a kalandvágy szikrája nélkül, akiből aztán aligha vált volna Középfölde sorsának megmentője. Élt volna helyette egy kellemesen berendezett hobbitlakban, neje és gyerekei körében egy hosszú, boldog, és örökösen jóllakott életet – ami szintén nem rosszabb vagy jobb alternatíva, mint a kaland, de mindenképpen más.
Ma persze az eseménytelen, otthonülő, békés vidéki élettől úgy fázik a városban élő, örökké fészkelődő, magasan képzett és magasra törő ifjúság – én magam is – mint a koporsótól, és az ezzel szemben felvázolt ideális, gazdag és teljes életnek az utazás kultusza olyan alapvető eleme, mint az írás-olvasás képessége. Az utazás az Y generációnak – és attól felfelé – valamiféle mindenre alkalmas gyógyír.
– de inkább eleve legyen az utazgatás a közös életetek építőköve, a munka legyen ki-kell-bírni kötelesség nyaralástól nyaralásig, de inkább legyen bárhonnan végezhető, hogy utazhass. Ha pedig az az életed, hogy utazol, ha mindenütt két-három hónapig van csak lakhelyed, az is oké, sőt, az áhított életmódok egyike.
Félreértés ne essék, ez a felsorolás nem problémák lajstroma, ezek csupán létező jelenségek. Az a pár generáció, ami már úgy nevelkedett, hogy nem élt háborúban, ellenben viszonylagos jólét és biztonság vette körül, az utazásban találta meg azt a kihívást, amit korábbi generációk a túlélésért, boldogulásért folytatott harcban megéltek. Az utazás képessége, gyakorisága a személyes siker egyik mutatója, sőt, sokszor önmagában is emberi értékként kezelt tulajdonság – a világlátott ember sikeresebb, urambocsá „jobb” ember a nem világlátottnál.
És akkor itt van az utazáskultusz Bibliájának alkotója, Tolkien, aki valami egészen mást mutatott saját életével, mint amit regényeiben üzen. Tolkiennél laposabb életet ugyanis kevesen éltek. Miután huszonévesen rövid ideig szolált a világháborúban, semmi érdemleges vagy akár kicsit is izgalmas dolog nem történt vele – már A Gyűrűk Ura világsikerén kívül. Kellemes, tipikus kertvárosi házakban lakott, és tanárként, férjként és apaként élte a napjait. Kora reggelente elbiciklizett gyerekeivel a reggeli misére, megtartotta óráit, hazaugrott ebédre, korrepetált, kertészkedett, eljárt egy irodalmi klubba, esténként írt egy keveset. Autója élete nagy részében nem volt, és szinte soha nem utazott, ha igen, akkor is csak belföldön, békés brit fürdővárosokba. Még a világhírűvé válása után sem változtatott életmódján. Mint fogalmazott,
Valójában egy hobbit vagyok, a magasságomon kívül mindenben. Szeretem a kerteket, a fákat, a nem gépesített farmokat, pipázok, szeretem az egyszerű ételeket, megvetem a francia konyhát. Rajongok a mezei gombákért, és nagyon egyszerű a humorom, amit még a támogatóim is fárasztónak tartanak, ha tehetem, későn fekszem és későn kelek.Nem nagyon utazok.
Mindezt persze nem úgy kell fordítani, hogy Tolkien bort iszik és vizet prédikál. Az Art of Manliness blog szerzője például arról ír, hogy inkább a nézőpontunk téves: Tolkien ugyanis valamiféle belső kispolgáriság ellen foglal állást, nem a „külső”, életmód-szintű kispolgáriság ellen.
A hobbitok valójában egyszerű angol emberek, akik azért aprók méretben, mert ez tükrözi a belső kisszerűségüket – a fantáziájuk limitált voltát, nem pedig a bátorságuk, vagy rejtett erejük méretét.
– fogalmazott Tolkien. Épp a háborúban tapasztalta meg azt, hogy országának lakói igenis képesek a bátorságra, hisz a harcokban gyorsak, aktívak voltak, és minden tekintetben helytálltak. Ami ezzel szemben valóban hiányzott az átlagos britekből, az a képzeletük frissessége. Hogy képesek legyenek új ötletek és perspektívák befogadására vagy kitalálására, és arra, hogy a megszokott status quót maguk mögött hagyják, hogy a személyes fejlődés, hit és erkölcsi kihívások belső útjára induljanak.
Tolkiennek végtelenül gazdag volt a képzelőereje, erről aligha kell győzködni bárkit, aki csak kicsit is ismerős Középfölde lakói között. Számára a látható világ mögött mindig meghúzódott valami több, valami a szemnek láthatatlan, valami nagyobb. És ez az, aminek megkeresését, megtalálását javasolta olvasóinak kalandos történeteinek hősein keresztül. A tündérmesék is éppen arra valók, hogy az egyén képzeletének határait feszegessék, és hogy a fantáziavilág hőseinek bőrébe bújva saját magukról tudjanak meg egyet s mást.
Ez emelte őt ki a többi „hobbit” közül, a dolgok mögé látásnak, a friss szemszög megőrzésének ez a képessége.
És akkor a lényeg, amire Tolkien munkásságával és egész életével utalni igyekezett: az utazással a világon semmi gond nincsen természetesen, ameddig azt a helyén kezeljük, és nem aggatunk rá valami olyan súlyt, jelentést, elvárást és jelentőséget, aminek nincsen ott semmi keresnivalója. Az utazástól önmagában senki, soha, semmilyen körülmények között nem lesz jobb ember, mint ahogy maga az utazás nem önmagában, eredendően értékes valami. Mindazok a pozitívumok, amiket az utazáshoz társítunk – a perspektívák tágulása, a széles látókör, az érettség, a nyitottság, a bizonytalanság kezelésének képessége, és így tovább – léteznek ugyan, de nem automatikusan járnak együtt a helyváltoztatással. Ha így lenne – mutat rá az AOM blog szerzője, akkor az Ízek, imák, szerelmek főhősnője jobb, kevésbé önimádó emberré vált volna utazásai végére, ami – spoiler – nem történt meg. Épp ellenkező a helyzet: mindezek az értékek és előnyök, amelyeket az utazáshoz kötünk, csak akkor jönnek létre az egyénben, ha kellően nyitottan és bizonyos fokú önállósággal rendelkezik az utazó – még mielőtt útnak indul.
Ráadásul még a bátorság, amit az utazuáshoz társítunk, sem feltétlenül helyes következtetés: minden utazás valahova utazás valami elől is.
A szerző szerint az utazást úgy érdemes kezelni, mint egy egészséges párkapcsolatot. Ahelyett, hogy az utazástól, amint egy partnertől várnád azt, hogy kiteljesítsen, önmagában is értelmezhető emberként érdemes utazásba/párkapcsolatba kezdeni. Először mélységében érdemes keresni, csak aztán széltében. Magyarán Tolkien nem az utazásról, hanem az önismeretről írt egész végig: Bilbó hősiessége sem a hegyben volt.
