Tüzet gyújtottak Sztálin fejében

Taxival a forradalomba

Énnekem semmi szerepem nem volt benne. Most már igazán büszke lehetnék rá, de ’56 előkészítésében az égvilágon semmi szerepem nem volt. Még azt is hadd tegyem hozzá, hogy azoknak az embereknek sem volt, akikkel jóban voltam. Tehát Nagy Lacinak, Juhásznak, Vasnak, Domokos Matyinak, Latornak – ők semmiben nem vettek részt.

Részben azért, mert utáltuk azokat az embereket, akik csinálták, részben valószínűleg gyávaságból, meg mit tudom én, miért.

1956. október 23-án a Kulacsban ültünk, egyszer csak bejött Kamondy Laci, aki ugyancsak kollégám volt (Tóth Lacinak hívták, később fölvette az anyja nevét – szegény öngyilkos lett), és ő mondta, hogy tüntetést szerveznek a diákok, mennek a Bem-szoborhoz. Mert úgy kezdődött, hogy lengyel–magyar barátság, szolidaritás a lengyelekkel. Vas Pista is ott ebédelt velünk, és gyöngytyúkot rendelt éppen. Lehetett gyöngytyúkot kapni, és ez nagy ügy volt a Kulacsban. Mi rögtön fölugrottunk, hogy megyünk. Matyi, Vajda, én, talán Juhász is, ha ott volt, erre már nem emlékszem.

Vas erre azt mondta, hogy megvárja, amíg kihozzák az ebédjét. Mire valamelyikünk azt kérdezte, hogy téged a gyöngytyúk jobban érdekel, mint a forradalom? Ezen elgondolkodott, és azt felelte: igen, sokkal jobban. Jobban érdekel a gyöngytyúk, mint a forradalom. Nagyon megvetettük és elmentünk.

Lementünk az Astoriáig, és ott csatlakoztunk a tömeghez. Borzasztó boldogok voltunk, de én nem láttam előre, hogy ez lesz. Lehet, hogy volt, aki látta, meg aki szervezkedett, de nekem a Nagy Imre-körhöz és hasonlókhoz semmi közöm nem volt. Szegény Gimes Miklóst, aki az egyik főember volt, és akit kivégeztek aztán, ismertem ugyan, de nagyon nem szerettem. Szóval mentünk végig a Kiskörúton, ordítottunk, állati jó volt egyébként. Borzasztó boldogság volt. Ott sírtak az emberek, meg ölelgettek bennünket, öregek, fiatalok.

„Azt beszélik Pesten, Budán, hová lett a magyar urán”, meg „Nagy Imrét a kormányba!” és hogy „Ruszki go home!” – ezeket kiabáltuk.

Mentünk végig, mondták, hogy átmegyünk a Margit hídon, el a Bem térre, a Bem-szoborhoz. Fölhívtam Klárit, hogy a Fény eszpresszóba jöjjön, mert az volt akkor a találkozóhely, mire odaértem, tényleg ott is volt már. Ő is csatlakozott a társasághoz, és elindultunk. Nagy őrjöngés volt akkor ott. Nagyon féltünk, mert volt egy laktanya a szobor mögött, nem tudom, megvan-e még. Féltünk, hogy kilőnek az épületből, hogy előbb-utóbb elkezdenek lövöldözni, mert addigra kezdett elvadulni a dolog, a zászlóból kitépték a címert. Itt, a lakásomhoz közel, ahol a pártközpont van, illetve most már a képviselők irodaháza, ott volt az ÁVO, a Belügyminisztérium, és ott az ávósok is gyorsan kivágták a címert, úgyhogy arrafelé nyugalom volt. De a laktanyánál féltünk. Veres Péter beszélt állítólag, de én nem hallottam egy szót sem, olyan tömeg volt a Bem-szobornál. És tényleg kijöttek a katonák fegyverrel, de átálltak a tömeghez, úgyhogy nem történt semmi baj. Mondjam ezt részletesen? Aztán átmentünk a Kossuth hídon – azt ti már nem ismertétek – a Parlament elé, és a tömeg őrjöngött, hogy Nagy Imrét akarjuk hallani, Nagy Imrét akarjuk hallani! Találkoztam Déryvel is. Egyébként azt hiszem, azt nem írták meg, amit ő mesélt, jó szürrealista történet, hogy a tömeg ott elég radikális volt már, és Nagy Imre nem jött, mert Nagy Imre azt mondta, ha jól tudom, de erre nem esküszöm meg, hogy ő csak a párt engedélyével hajlandó beszélni, és a párt nem adott még neki erre engedélyt. És akkor rábeszélték Déryt, hogy menjen el, és beszélje rá, hogy jöjjön. Ők elég jóban voltak. És volt egy rádiós vagy MTI-s autó, és azok mondták, hogy üljön be, és menjen el Nagy Imréhez.

Tibor be is ült hátulra a feleségével, Böbével, és abban a pillanatban a sofőr melletti ülésről egy majom hátrafordult, és egy nagy pofont adott neki. Ugyanis ez az autó, ez az MTI-s vagy nem tudom, milyen autó, azelőtt épp az állatkertben csinált egy riportot, és volt egy majom ott a kocsiban. És ez a majom valami érthetetlen okból szájon vágta Tibort, aki ezen azért eléggé elcsodálkozott. Aztán ment Nagy Imréhez, és rá is beszélte, hogy jöjjön ki a térre.

Ott ordibáltunk, és találkoztam Kass Janóval, a grafikussal meg a feleségével, Hajnal Gabival. Egy darabig üvöltöztünk, aztán fölmentünk a lakásunkra a Báthory utcába, ami ott volt közel. Nemsokára valaki telefonált, hogy döntik a Sztálin-szobrot. Hát, mondtam, azt azért meg kéne nézni. És hívtam egy taxit. Talán ezért érdemes elmesélni a történetet. És jött a taxi, beültünk Janóval, mondtam a taxisnak, hogy azt hallottam, döntik a Sztálin-szobrot, menjünk oda! Na, mentünk is, de a Kodály körönd után már olyan nagy tömeg volt, hogy nem tudtunk továbbmenni.

Kiszálltunk, kifizettem, elgyalogoltunk odáig, és tényleg döntötték a Sztálin-szobrot. Klári ezt később úgy hívta mindig, hogy taxival a forradalomba. Rohanunk a forradalomba, de te, persze, taxival! Megnéztük a szobordöntést, nagyon mulatságos volt. Üvöltöztek, nehéz volt azt a szobrot leszedni, mert nagyon oda volt micsodálva, Mikus Sándor szobra volt. Lángvágóval elvágták valahogy a csizmát, aztán ordított a nép, hogy „tegyenek le egy órát, majd lejön”.

Aztán nagy kötelekkel, csörlőkkel valahogy lerángatták Sztálint. A szakszervezeti székházon nagy reflektorok voltak, azok világították meg. Rengeteg bronzpor szállt föl belőle, ahogy kettévágták a csizmájánál. Sokan mondták, a csizmát hagyjuk itt örök időkre, legyen szimbólum. Nagyon szellemesek voltak. Sokkal jobb, mint elvinni. A többi részét behúzkodták aztán az EMKE elé, a Blaha Lujza térhez, még néhány nap múlva is láttam a nyomokat, ott vágták meg törték szét.

A fejében tüzet gyújtottak, körültáncolták, és azt ordították, hogy „Éljen lángeszű vezérünk, Sztálin!”, miközben égett a gyertya, vagy valamilyen más tűz benne. Sajnos én nem hoztam el egy kis darabot sem belőle.

Miután ez megvolt, indultunk volna el, mikor teherautók érkeztek tele fiatalokkal, gyönyörű fiatalokkal. Munkások álltak a platón, nem diákok, és ordítottak, hogy a Rádiónál ölik a magyart. Ölik a magyart a Rádiónál. Én a magam változatlanul cinikus stílusában mondtam Janónak, hogy azt azért meg kéne nézni, hogy hogy ölik a magyart. Menjünk oda! Mondta, jó.

Beszálltunk egy taxiba, és mondtam a sofőrnek, hogy a Rádiónál ölik a magyart, ha volna olyan kedves, vigyen oda bennünket.

És oda is vitt, de az Uránia körül kirakott valahol, onnan gyalog mentünk tovább. Mikor befordultunk a Szentkirályi utcába, ott már keményen lőttek. Le voltak húzva a redőnyök, azokon pattantak a golyók. De azért mi még voltunk olyan hülyék, hogy mentünk egy darabig. A néhány száz ember, aki ott volt, behúzódva a kapualjakba meg a Trefort-kertbe, azt ordította, hogy

“Gyilkos ÁVO, gyilkos Piros! Gyilkos ÁVO, gyilkos Piros!”.

Piros László volt a belügyminiszter. És volt egy-két hulla is, vagy legalábbis sebesült a földön. Nemsokára bennünket is berángattak egy lépcsőházba vagy kapualjba, és ott álltunk egy darabig. Tovább nem mentünk már a Rádió felé, mert az nagyon veszélyesnek látszott. Komolyan lőttek az épületből. És akkor mondtam, hogy húzzuk el a csíkot. Visszakozva kimásztunk a Rákóczi útra, ahol közben folyt az élet. Bementünk egy eszpresszóba, én hazatelefonáltam, hogy megvagyunk, minden rendben van, és megyünk lassan haza. Aztán kimentünk az Óraházhoz az Astoriánál, és jöttek a tankok a Kiskörúton a Múzeum körút felé. Magyar tankok voltak, és nem lehetett tudni, hogy mit akarnak. A tömeg ordibált, hogy „magyarok vagytok, álljatok mellénk”. Egy idő múlva az egyikből egy tiszt vagy katona kiemelkedett, és azt mondta, hogy nem lövünk a népre, és mentek a Rádió felé. Mi meg hazasétáltunk.

A Katona József Színházból épp jött ki a közönség előadás után. Németh Lászlót játszottak, talán a Galileit. Találkoztam egy-két emberrel, akik színházban voltak, és nem tudták, hogy mi történt a városban. Aztán hazamentünk.

Elmeséltem, mi történt, nagy nevetés volt, és boldogság. Ez volt. Ez egy keddi nap volt, a 23-a. Ez volt a forradalom. Nem akarom a többit ilyen részletesen elmesélni. Egyszer belőttek az ablakon, és akkor kivittük a gyerekeket a fürdőszobába, mert annak nem volt ablaka a Báthory utcára. Közel volt a Parlament, és ott állandóan lövöldöztek. Nagy szolidaritás volt egyébként. Volt a házban egy földbirtokosféle ember a családjával, Horváthéknak hívták őket, két nagyon jóképű gyerekük volt, olyan velem egykorúak. Idősebb emberek voltak, ezért evidensnek tűnt, hogy nagyon reakciósok.

Egyik este becsöngetett az egyik Horváth fiú, kimentem, és valahogy rossz érzésem volt, mert valami érthetetlen okból – ezek az én zsidó elmebajaim valószínűleg, mert azért az embernek nyilván van ilyesmi – valahogy nyilasoknak képzeltem őket. Az volt az érzésem, hogy ez a Horváth most nem tudom, miért jön ide. Pedig semmi ilyesmit nem láttam, csak ez valami hatezer éves dolog az ember idegrendszerében. És kinyitottam az ajtót, és jött a Horváth, jó estét! Azt mondja, azért jöttem át, mert maguknál három gyerek van, nincs-e valamire szükségük. Hát, mondom, cukor nincs. És az kell a gyerekeknek. Hát, nekik van, mert ők szekszárdiak, és otthonról jön a csomag, és akkor átmentünk, és nagy szeretettel adtak cukrot, mi meg adtunk kenyeret.

Szóval én csak jóra, illetve egyetlen nem jóra emlékszem a forradalomból, majd azt is elmesélem. Nagy szolidaritás volt, szeretet, mindenki segített a másikon, mosolygott az utcán, a villamoson átadták a helyüket egymásnak az emberek, sorban állásnál előreengedték egymást, ami addig nem volt szokásos. Nagyon jó volt a hangulat.

Egyszer mesélted, hogy jártad a várost állandóan.

Állandóan jártam a várost, teljesen meg voltam őrülve. Be volt csukva a legtöbb kávéház és vendéglő, de azért például a Kriszt, a Százéves nyitva volt. Néhányszor a Flórisban is találkoztunk. Illés Bandinak a legfőbb gondja az volt, hogy elfogyott a borotvaszappanja, és csak olyan borotvaszappant kapott, ami nem habzott, márpedig azzal ő nem tud borotválkozni, és én szerezzek neki habzó borotvaszappant. Szereztem. Juhásszal nagyon sokat együtt voltam. Ferenczy Bénihez és Erzsikéhez jártunk föl, hogy segítsünk nekik. Vittünk ennivalót – ők már idősebbek voltak. Ez pár nappal Béni bácsi megbénulása előtt volt.

S tudod, mi volt az oka a megbénulásának? Kérlek szépen, az oroszok bejövetele. Állt az ablaknál, ugye itt lakott a szomszéd házban, a Jászai Mari téren, abban, ahol Déry egykoron. Épp telefonálni akart, s ez pokoli látvány volt, hogy visszajönnek, akikről azt hittük, soha nem jönnek vissza. Nézte a Margit hidat, ahogy tele van orosz tankkal, és egyszer csak összeesett. Megbénult és nem tudott többet beszélni, és nem tudott többet szobrot csinálni se.

Nagyobb embert én nem ismertem nála. Nagyon szép férfi volt, Ferenczy Károly, a legnagyobb magyar festő fia, ugye, és nagyon elegáns. Harminc évvel volt idősebb nálunk. Egyszer, évekkel korábban ültünk a New Yorkban, és Béni bácsi mondott valami olyasmit, hogy ha megváltozna a rendszer, ő utálná az ilyeneket, mint a kirúgás vagy fölakasztás és hasonlók, erről szó sem lehetne. Csernus Tibor, aki nagyon imádta őt, azt kérdezte akkor, hogy jó, de te hogy büntetnéd Rákosit, ha, mondjuk, bejönne ide. És Béni bácsi elmesélte, hogy büntetné. Odakérné magának az összes újságot a kávéházban, mert akkor már járnának ide a nyugati lapok, és ott volna az asztalán az összes világlap, mivel ő minden nyelven tudott a világon, és akkor egyszer csak bejönne a kávéházba Rákosi, a nyugdíjas Rákosi, kopottan, megöregedve, fáradtan. Odamenne hozzá:

Jó napot kívánok, művész úr, ne haragudjon, látom, hogy itt tíz lap van az asztalán, elvehetném a Times-ot?” És én akkor, mondta Béni bácsi, rátenném a kezemet az újságokra, és azt mondanám: „Nem, Rákosi, nem vihet el semmit!”

Ezt szeretném. Ez lenne a büntetése. Hát ez volt nagyjából.

Réz Pál, Parti Nagy Lajos: Bokáig pezsgőben

Magvető, 2016