A Hardcore Henry az első olyan mozi, mely egy teljes filmet visz végig belsőnézetes technikával, plusz a végsőkig kimaxolja az akcióműfajt is, úgy, hogy még akkor is tud újat mutatni, amikor nem számítunk rá.
A film rendezője, Ilya Naishuller 2013-ban készített egy videoklipet a Biting Elbows zenekar számára ugyanazzal az FPS (first person shooter) technikával, melyet jelen nagyjátékfilmjében is alkalmaz. A klipet 30 millióan nézték meg.
Nem csoda, hogy a klip sikerét meglovagolva Naishuller 2014 decemberében 250 ezer dollárt gyűjtött össze az Indiegogón a Hardcore Henryre, amely lökést adott a produkció elkészítéséhez. 2015-ben megjárta a Torontói Nemzetközi Filmfesztivált, ahol a Midnight Madness (Éjféli Őrület) szekció közönségdíjasa lett.
Hát, pontosan ennyit. Viszont varázsát is éppen az adja, hogy aki nézi, akár játszott valaha bármilyen FPS játékkal, akár nem, a belső nézet miatt száz százalékosan jelen van a történetben. (Ezt egyszer a rendkívül gagyi Doom filmben idézték meg egyszer, és nagyjából ez is volt a film legjobb négy és fél perce.)
A történet szerint Henry két végtag mínusszal tér magához egy titkos katonai létesítményben, ahol egy szexi doktornéni, aki a felesége (Haley Benett), röviden felvázolja, hogy baleset érte, ezen a helyen pedig újra összerakták és picit fel is tuningolták. Amikor éppen a “beszédmodult” installálnák, megjelenik Akan, a telekinézést használó, sötét elfnek kinéző antagonista, aki ki akarja csinálni Henryt, hogy a felhasználja a technológiát, amivel újjáépítették a főhőst, hogy egy kiborg-hadsereget építhessen belőle.
Az akciók nagy részét már mind láthattuk bármilyen más akciófilmben, viszont ezekhez képest itt mindent szubjektíven, ténylegesen a főszereplő szemén keresztül látunk. Ez pedig teljesen új dimenziókat nyit meg a zsáner előtt. Mert akármelyik robbanás, bunyó, lefegyverzés, ugrabugra, autósüldözés vagy helikopterből kiugrás erősebben hat így, mint hogyha mindezt külső nézetből látnánk. És ez simán el is viszi a másfél órás játékidőt.
A forgatókönyv jól építkezik, úgy kapunk két-három érdekes fordulatot, hogy nem érezzük azokat önkényesnek. Megfelelő időben kapunk választ minden felvetődő kérdésre (leszámítva egyet, erről később), például, hogy a főhőst segítő Jimmy (Sharlto Copley és egy epizódszerepre beugrik Tim Roth is) miért bukkan fel újra és újra, pedig legalább hatszor meghal. Egyszer punkként, egyszer hajléktalanként, de van, hogy posztkommunista diktátorként jelenik meg, mire kiderül karakterének háttértörténete. Játéka minden megjelenésénél vicces és egyedi, soha nem hozza kétszer ugyanazt a figurát, ráadásul annyit beszél, hogy az két embernek is sok lenne.
Ez pedig Naishuller egyik legjobb találmánya: mivel Henryben nem tudják időben installálni a beszéd-modult, így a film teljes ideje alatt néma (mint a videojáték hőskorának akcióhősei is, akiket mi irányítottunk). Személyisége pedig, mivel ő maga sem emlékszik múltjából semmire, a film ideje alatt alakul ki úgy, hogy folyton pofáznak hozzá, így meg is van oldva a karakterfejlődés. Mi több, Henry eleinte annyira dimenziótlan, hogy simán lehetne bármelyik néző a helyében. Nincsenek felesleges dialógusok, csak amennyi ahhoz kell, hogy Henry a következő tucat embert ledarálhassa végső célja érdekében. A lelkizések is abszolút a cselekményt szolgálják, és jellemzően csak annyi ideig tartanak, hogy tudjunk egy nagy levegőt venni a következő darálásra. Mert abból viszont irgalmatlan sok van. (Már rögtön a főcím alatti kezdő képsorok pl. szuper lassításban mutatják meg, hogy milyen valakinek keresztülszúrni a nyakán egy vadászkést.)
A főgonosz Akan (Danila Kozlovsky) az a tipikus seggfej, aki a kiborghadsereg felállításáért bármilyen eszközt hajlandó bevetni Henry ellen. Van is hozzá több száz arctalan, állig felfegyverkezett orosz maffiózója, légideszantosa, elit katonája. Karaktere viszont már nem ilyen gazdag, gonosz dolgokat mond, cinikus és velejéig romlott, szállít néhány erős egysorost, de semmi egyéb mélysége nincs. Legszembetűnőbb tulajdonsága a fentieken kívül, hogy telekinetikus energiájával (mely soha nem derül ki, honnan is van) néha alaposan elagyabugyálja Henryt. De hogy a műfaj működjön, nem is kell feltétlenül róla több info, mert az első pillanattól elemi gyűlöletet érzünk iránta.
Mivel a film orosz-amerikai koprodukció, ezért a magas technikai kivitelezés mellett különösen viccesen néz ki az orosz környezet, a kopott Ladákkal, szocreál épületekkel és egyáltalán a Balkán realista jelenlétével. Mivel nem úgy néz ki, mintha a Balkánon forgatták volna, hanem ott is forgatták (főleg go-pro kamerákkal), és nem olyan, mint ahogy azt egy amerikai filmkészítő elképzeli.
A Hardcore Henry elsősorban azokat a nézőket szolgálja ki, akik szeretnék szeretni az akciófilmeket, de már nem tudnak azonosulni a szakadt trikós, izzadtságszagú keménykedéssel. Abszurd humora és önnön műfajának görbetükre a Crank-filmekhez mérhető, látványa pedig – attól eltekintve, hogy néha azért megfájdul az ember feje a sok rángástól – olyan sodró lendületű képsorokból építkezik, hogy nagyon nehéz lenne csak egyet kiemelni a rengeteg képi megoldás közül.
Hardcore Henry – színes amerikai akciófilm, 96 perc – 9/10
