Csepeli Közösségi Alkotótér
Ketten várunk a hidegben. Egy órát késtek, de végül még ketten megérkeztek. Rágyújtanak, a HÉV-ig öt perc, ez még belefér. Végül befut még egy utolsó ismerős, és együtt elindulunk Csepelre. Vidos Dániel, önkéntes megváltó, festő és ideológus vezet minket a rezsiért vihető csarnokok posztszocialista utópiájába, a Csepel Művek valamelyik gép-utca 17. házszámú épületéig. Ez az a préda, ami kapcsolati hálójában óvatlan légyként legújabban fennakadt; szakadár netadós aktivisták és Szolidaritás-tagok közvetítésével. Talán ők is abban hisznek, hogy az ellenzékiséget kulturális műhelyekbe illik menekíteni mostanában, vagy talán Daniban látják a Szolidaritás következő szónokát, minden esetre szívesen segítenek Daninak, aki anyagi tőke híján kapcsolati tőkéből dolgozik a céljain.
Homokvárat sokkal könnyebb rombolni, mint építeni, és én olyan emberekkel akarok együtt dolgozni, akik építenek. Az alkotótér csak egy szűrő
– mondja, mikor arról kérdezem, mi lesz, ha bizonytalan kapcsolatokon függő, minket feszülten méregető bérlőkkel terhelt, kifűthetetlen épület mégsem váltja be a hozzá fűzött reményeket.
A helyszín lényegtelen. Kerestünk, ez adódott. Ha ez változik, nem baj, mert az emberben van a képesség, az ember számít.
Viszont ahogy most áll a dolog, tényleg ezzel az épülettel kezd majd dolgozni Dani. Terv szerint már márciustól bohémek és álmodozók palotája lesz belőle, akik a régi irodákban alszanak és alkotnak, a pincében buliznak és kiállítanak, és a villanyszámlán vitatkoznak a többi bérlővel.
Dani egyébként szabadidejében könyvesbolti eladó, és ha dolgozik, a lustizmus nevű eszmerendszerét terjeszti elsősorban. Ez az ő politikai műalkotása. Lényege: aki lustálkodni akar, az engedje, hogy mások – például maga Dani – megszervezzék helyette az életét. Így néz ez majd ki a közösségi műhely esetében is:
Van az üzemeltető, és van a lustista. A lustisták az alkotótér haszonélvezői, az üzemeltetők meg felelősséget vállalnak érte. Ez most egy első lépés, a leendő üzemeltetők, a jó emberek, a jó képességű emberek összeismertetése.
Ahogy mondja, jár más helyekre is, a Keretbe, a Müszibe, a Klub Bélába, de mindenhol úgy látja, ezek meglepően zárkózott helyek, megvan a saját merev rendjük. Pontosan ez inspirálja őt a legjobban:
Tehát még nagyon sok ilyen helyre van szükség, mert minden embernek szüksége van legalább egy alkotótérre. Az alkotás kultúráját akarom elterjeszteni Magyarországon. A végcél, hogy az egész ország alkosson.
Pesti Séta
Rájöttem, legyen Pesti Séta, mivel imádok sétálni
– ezt már Kajcsa Roland, az egyszerre poszt-punk és neo-beat Pesti Séta rendezvények szervezője meséli Csepel és Budapest közt félúton, egy buszon billegve az alkonyatban. Együtt megyünk hazafelé a gyárlátogatásról, Roland is a leendő alkotótér potenciális lakója.
A Pesti Séta egy ezerarcú brand, központjában Rolanddal, körülötte lazán együttműködő baráti társaság. Hárman kezdték még 2012-ben – Rolandon kívül még Bojtor Edina és Bognár Zsuzsa –, de a többiek már mással foglalkoznak.
Akkor nagy beat-korszakunk volt, írtunk, és hát akkor már csináltunk egy felolvasóestet.
A felolvasás mellé a filmvetítések kerültek a program-listára első körben, aztán követte ezeket még sok tematikus buli a Vittulában, egy városi felfedező séta-sorozat, ami idén tavasszal is folytatódik, illetve nyári alkotótáborok szervezése Tőserdőn. Most havonta van egy-egy összművészeti buli is, a legutóbbi ezen a hétvégén volt a Zeg Zugban, következők a Gólyában, a Lámpásban, a Mika Tivadarban, vagy ahova befér egy ilyen.
Egy ideje mint valami argó szavait, úgy sorolom a pesti éjszaka helyszíneit; aki ismeri őket, észrevehette, milyen széles skálán mozognak. A Séta ilyen szempontból nem válogatós. Nyáron a Művészetek Völgyén is majdnem saját udvart nyitott, épp csak az akadályozta ezt meg, hogy az udvar helyszínének tulajdonosát napokra elnyelték a kapolcsi éjszakák.
Végső soron a Pesti Séta története újra és újra illusztrálja, hogy mennyi múlik a helyszíneken. A felolvasások kezdődtek a Dzzs! Bárban, színpaddal és mikrofonnal. Folytatódtak a Dzzs! intim és csöndes galériáján, a nevében latens mód Viant idéző (Ba)baszobában, ahol azonnal átalakultak. Már eddig is lényegi részük volt, hogy a többi slam-poetry előadásokhoz és felolvasásokhoz képest, itt akárki a színpadra állhat; de ekkor lett művészetterápia-jellege az összejöveteleknek. Ahogy Roland fogalmaz:
Leültünk körbe úgy tízen, és elkezdtük az estét, mint mindig. Viszont akkor mindenki beszélt, mindenki felolvasott, mindenki megnyílt a másiknak, nagyon komoly eszmecserék voltak.
Jelenleg a Klub Béla a helyszín, az underground undergroundja, az autonómia pincéje, falain anarchista barlangrajzokkal. Ennél szinte csak egy szomszédok nélküli házibuliban lennének felszabadultabb zenés felolvasások. De ez is csak átmeneti menedéke a lassan száz fős szeánszoknak; azt mondják, a Béla a külvilág nyomása alatt épp az ön-túlszabályozás általi bürokratikus megsemmisülés útján halad.
A filmklubok történetén még jobban kiütközik a kiszolgáltatottság. Népszerűek voltak, most még sincs egy sem: „sok helyre elmentem, sok helyet felkerestem” – mondja Roland. És kissé fintorogva hozzáteszi, volt hely, ahol minden adott volt – a kézműves-alternatív hangulatot is beleértve –, tőle mégis azt várták,fizessen külön a projektorért, hangtechnikáért, hiába, hogy fogyasztó vendégeket vitt volna.
Szeretnék egy olyan helyet létrehozni, ahol mindenki tényleg jól érzi magát.
Ez lesz a Séta Klub, magyarázza Roland a hosszú távú terveket.
A Pesti Séta arról szól, hogy sok kedves, rendes, tehetséges, aranyos ember összegyűlik, együtt inspiráljuk a másikat, odafigyelünk a másikra, együtt zenélünk, festünk, írunk, és élvezzük az életet.
Ehhez útnak az önállóságot látja.
Kommuna Margitucca
Ahogy Pestről átérek Budára, a séta tempója is változik. Az est itt már délután elkezdődik, és a belvárosi beat-reneszánszból konszolidált avantgarde lesz. Errefelé egy könyvekkel feltöltött szobában egy másik, komolysággal bővebben oltott modellje vár rám a kortárs ellenkultúrának, egy polgári kulturális startup.
Jó a cipőd! Mindenki ilyet hord most Párizsban.
– hallom az egyik házigazdától, aki épp Dabóczy Mihály lábát nézi, amint az a láb a padlószőnyegen át a teraszajtóhoz lépdel. Vele, Dabóczy Misivel fogok most a teraszon a ködön átderengő parlament sziluettje előtt állva, vagy épp könyvek közt kávézva beszélgetni a felülről irányított kultúra vakfoltjaiban működő névtelen művészekről.
Misi a Kommuna Margitucca Művészeti Délutánjainak egyik szervezője.
A művészeti délutánok mindig lakásokban vannak, legutóbb például abban, ahol most épp kávézunk. Az első helyszíne Misi saját lakása volt – onnan a Margit utca a névben –, de ezt már rég kinőtte a rendezvénysorozat. Ezeken a körülbelül ötven fős, későig húzódó délutánokon sorban egymás után mutatják be műfajok széles spektrumán mozgó alkotásaikat a meghívott művészek. Aztán beszélnek a műtárgyról, a közönség kérdez, a közönség hozzátesz; végül a művész beül a közönségbe, ahonnan a helyére lép egy másik alkotó. A közönséget az ismertség szűri, mert idegenekhez nem jut el az esemény híre, és nincs kitől meghívót kapniuk. A művészeket egy levelező lista kurátori-baráti társasága hívja meg, vagy hagyja jóvá. Ők állítják össze a műsort, ahol a változatosság és a magas színvonal a szempontok. Ez persze a Pesti Sétához képest maga az elidegenedés; és így is több élet van benne, mint a kánonokkal és intézményekkel terhelt mainstream rendezvényekben együttvéve.
A Kommuna Margitucca különben csak egy hangzatos név, nem valódi szervezet; egyetlen funkciója, hogy lehessen rá hivatkozni.
Először Szücs Andrisal és Papp Marcival kezdtük ezeket rendezni. Most már például Kiss Petra, vagy a Képzőről Szabó Nóri is részt vesz benne.
– sorolja Misi az egyre bővülő szervezői csapatot. És mindez abból nőtt ki, hogy pár éve pár barát, művészek és műélvezők, beszélgetni kezdtek arról, hogy kit mi érdekel. Aztán úgy látták, még jobb lenne, ha több embert is bevonnának ebbe.
A közönség bővítése még nem ért véget. A társaság a vállára vette a világ súlyát, a végcél, hogy a kreatív gazdaságba bekapcsolódva a kultúra Uberjét vagy Airbnbjét hozzák létre, ami aztán anyagi forrásokat tud biztosítani a résztvevő, most még név nélküli művészeknek. E közben három lényegi szempont van. Az első művész és közönség közelítése egymáshoz; erről szól, hogy együtt beszélgetnek lakásokban ülve. A második az anyagi önállóság, ami nélkül elképzelhetetlen a szabad művészet. Hogy ez mennyire igaz, mutatja a cikkben szereplő két másik törekvés. A harmadik lényegi szempont pedig, hogy ez – hosszabb távon – becsatornázhassa a fiatal művészek alakuló életműveit a nemzetközi közegbe.
Bár az aktivizmusba hajló elkötelezettség mögött valahol persze személyes okok is vannak. Ahogy Misi mondja:
Nem a szembemenés a cél a felülről irányított intézményekkel, hanem hogy legyen valami, amit szeretek. Amit be tudok fogadni, meg tudok érteni. És ne legyen kötelező.
Szerző: Fogl Márton
