Maga a szerző, a német Udo Ulfkotte mutatta be a Könyvfesztiválon „a németországi és nemzetközi média visszásságait leleplező” sikerkönyvét, a „Megvásárolt újságírók” című „dokumentumkötetet”, ami tavaly őszi megjelenésekor a németországi könyveladási listák élére küzdte fel magát, és már magyar fordításban is olvasható. Az egykori újságíró – aki 17 évig volt a Frankfurter Algemeine Zeitung külpolitikai szerkesztője – által írt könyvet „nagy leleplező műként” reklámozzák, amiből kiderül, hogy „miként irányítják a politikusok, a titkosszolgálatok és a nagytőke a német tömegmédiát”.
A könyv egy valamit biztosan eltalált. Hogy nagy igény volt rá: mint azt megtudtuk a teltházas bemutatón, már nálunk is a bestseller listákon szerepel magyar fordítása. Azonban hiába volt nagy siker, a mainstream média alig emlékezett meg róla.
Elhallgatott bestseller
Ulfkotte, valamint rajongói, a könyv igazának bizonyítékát látják abban, hogy a német sajtóban szinte egyáltalán nem számoltak be a „megasikerként” jellemzett könyvről, „agyonhallgatták” annak létezését, féltek tőle, mert “megmondta az igazat”. Más oldalról nézve azonban pontosan annyi figyelmet kapott, amennyit megérdemelt. Ulfkotte ugyanis az utóbbi időben már leginkább mint az őrült összeesküvés-elméletek –mint például az iszlamista fekáliadzsihád – terjesztőjeként szerzett magának hírnevet a Kopp Verlag című konteós oldal szerzőjeként.
És ezt mostani könyve biztosan nem cáfolja meg. Előkerülnek a „szokásos gyanúsítottak”: Bilderberg-csoport, Soros György, a CIA valamint Rockefeller és a Trilaterális Bizottság, akik az amerikai-izraeli érdekek mentén kényükre-kedvükre irányítják a német sajtót. Ulfkotte még a könyv elején azt igéri, bizonyítékok hadát mutatja be állításai alátámasztására, de aztán pontosan ugyanazt teszi, amit a sajtó: félrevezet, manipulál és egyenesen hazudik. Stefan Niggemeier – akit egyébként Ulfkotte mint a kevés megbízható német újságíró egyikét említi meg könyvében – alaposan kivesézte írását, és megállapította: „nagy leleplezései” egyáltalán nem számítanak újdonságnak, egyes dolgokat meghamisít, valamint sokszor hamis következtetéseket von le a tényekből, hogy illeszkedjenek a világról kialakult képébe.
Ahogy azt Niggemeier is megjegyzi, Ulfkottének nem minden állítása teljesen abszurd. A tömegsajtó valóban torz képet ad a világról, valóban teli van hazugságokkal, félrevezetésekkel, hamis hírekkel és hírnek álcázott propagandával. És igen, a világ kormányai és titkosszolgálatai, köztük a CIA és az MI6 valóban nagyon sikeres propagandagépezetet működtetnek, amelyek meglepő könnyedséggel képesek befolyásolni a híreket.
Ulfkotte azonban saját olvasóit is átveri azzal, hogy azt a benyomást kelti, a média a titkosszolgálatokkal és az elit titkos társaságaival együttműködve, szándékosan kürtöli tele a világot hazugságokkal, hogy a hatalmasok gazdasági és politikai érdekeit szolgálja. A valóság ugyanis ennél sokkal árnyaltabb, bonyolultabb és egyben sokkal ijesztőbb is. Azzal, hogy a média katasztrofális működése mögött összeesküvéseket lát, csak bambán elgyalogol a valódi problémák mellett. A média ugyanis nem csak akkor megy el az igazság mellett, amikor politikáról van szó.
A hiba a rendszerben van
Ulfkotte a könyvbemutatón kijelentette: minőségi német lapok vezető újságírói, amerikai érdekeket képviselő, transzatlanti szervezetek titkos konferenciáin vesznek részt, amelyeken új háborúkat terveznek. Az újságírók azt kapják meg feladatként, hogy a közvéleményt befolyásolva intézzék el, hogy az emberek támogassák a katonai fellépéseket, megkönnyítve ezzel a politikusok dolgát – azaz szándékosan hazudnak. A valóság azonban az, hogy a kormányoknak, hadseregeknek és titkosszolgálatoknak még csak le sem kell fizetniük az újságírókat és a szerkesztőket, elég, ha csak kihasználnják a sajtógépezet hibáit. És az a felvetés, hogy a sajtóhíreket korrupt, lefizetett újságírók készítik, nem magyarázza meg, hogyan lehet, hogy újságírók tömegei rendszeresen hibáznak, és valótlanságokat írnak meg.
A problémáról egész köteteket lehet írni. Mint ahogy azt megtette Nick Davies, a Guardian újságírója, akiknek 2008-ben jelent meg egy leleplező könyve (Flat Earth News) arról, hogyan torzítja el a valóságot a média, hogyan terjeszt hazugságokat, hogyan esik a kereskedelmi és politikai propaganda áldozatául. És ami a legijesztőbb, hogyan csinálja, hogy amit leírnak mind igaz, de közben mégsem maga az igazság. Davies kutatásából egyértelműen kiderül: a sajtóban megjelent hírek nagyjából 80 százaléka másodkézből – a pár nagy hírügynökségtől és PR-ügynökségektől – szerzett információkon alapul, amiknek valóságtartalmát az újságírók nem ellenőrzik. Azért, mert nincsen rá idejük.
Futószalagon gyártott hírek a hírgyárból
Az utóbbi évtizedekben a költséghatékonyság érdekében leépített szerkesztőségekben egyre kevesebb és kevesebb újságíró készít egyre több és több anyagot. Futószalagon gyártják a híreket, aminek hitelességének ellenőrzésére nem marad idejük. Ezt nagyon jól tudják a PR-ügynökségek, és kegyetlenül ki is használják, közleményekkel bombázva a szerkesztőségeket és hírügynökségeket, olyan „kattintós történetekkel”, amik mellett nem tudnak elmenni – de ellenőrizni sem. Tudják, hogy kritika nélkül közzé fogják azokat tenni. És ezt nagyon jól tudják a politikusok, kormányok és a titkosszolgálatok is, mint például a CIA.
És akkor még nem beszéltünk a modern sajtómunkásokat irányító, gyakran kimondatlan szabályokról, amik megakadályozzák, hogy ellássák azt a feladatot, amit az olvasók elvárnának – azaz az igazság kiderítését és közlését. A csak a bevételt szem előtt tartó vállalatok irányítása alatt álló sajtótermékeknél minél több áru, azaz hír előállítása a cél, minél kevesebb költséggel, ami megakadályozza az igazi oknyomozást, amire így se idő, se pén.
Helyette olcsón előállítható, „szexi” történetekkel árasztják el az olvasókat. Olyan történeteket, amikkel minden más lap is foglalkozik, amelyeket hivatalos helyről is megerősítettek, így biztonságosnak számítanak. A hamis objektivitás érdekében mindkét oldalt megszólaltatják, az olvasókra bízva annak kiderítését, kinek van igaza, megmenekülve attól a fárasztó feladattól, hogy utánanézzenek, mi az igazság.
Ezeket pedig könnyedén ki lehet használni a sajtó, és azon keresztül a közvélemény befolyásolására. Nick Davies könyvében azt írja, ez a jelenség volt megfigyelhető a soha nem létezett iraki tömegpusztító fegyverek esetében is, amit a sajtó kérdések nélkül lenyelt, és továbbadott az olvasóknak, elérve, hogy a közvélemény támogassa az 2003-as iraki inváziót.
Nincs szükség összeesküvésekre. Aki ezekkel magyarázza, miért szerepel olyan sok hazugság a sajtóban, teljesen rossz úton jár. Éppen ezért Udo Ulfkotte könyve médiakritikaként teljesen használhatatlan. Ha arra kiváncsi, miként veri át Önt, mint olvasót a sajtó, olvassa el inkább Nick Davies könyvét. Kár, hogy az magyarul nem jelent meg.
