Kultúra

Malacos anyakocát rejt a föld mélye

Honnan szerez húst vacsorára a frontkatona? Világháborús bús történet a mai Matiné, Závadától.

Korábban a témában:

Van nálunk Mezőhegyesen egy parádéskocsis, Varjú Jóska bácsi, aki annak idején járt ugyanerrefelé, szólal meg Sógor Miska valamelyik áprilisi estén, egy rossz hangulatban elköltött sovány vacsora után. Márminthogy az első háborúban itt volt ő is, Galíciában.

Hogyhogy mért?, akkor is ugyanezért. Hogy mentse hazáját, nemzetét, ami menthető.

Hát aztán, vonjuk meg a vállunkat. Azért kell hogy ezt meghallgassuk, mert Galíciában vagyunk? – nem járhatott volna az az öreg inkább a francia Riviérán? De nem szólunk közbe, hiszen tudjuk, nem járhatott.

matiné (matiné)

És ez a Varjú bácsi mesélte – aki amúgy ezen a képen, megnézhetitek, itt hátul, a faház ajtajában áll –, mert abban az időben a tábori konyhára volt beosztva krumplipucolónak, hogy az ellátótisztjük azt adta nekik parancsba mindenekelőtt: Mihelyt beteszik a lábukat egy faluba, induljanak rögtön razziázni. De nem ám bujkáló cári katonákat, oroszbarát spionokat és egyéb lesipuskásokat kellett fölkutatniuk, magyarázza Sógor Miska, hiszen nem az elhárítóknál vagy a tábori csendőröknél szolgáltak, hanem a hadtápnál. Vagyis az ember egyáltalán nem érdekelte őket, hanem csak az állat – kivéve mondjuk a kutyát-macskát. De legelsősorban is a disznó és a marha – ezekért a pörkölt- és gulyásleves-alapanyagokért kellett fölforgatni ólat, istállót meg kamrát, pincét és padlást.

Mert a rejtegetésben az öreg Varjú szerint ugyanolyan leleményes volt a lengyel paraszt, mint az ukrán, habár a zsidó volt köztük a legrafináltabb. Képesek voltak libáknak, sőt bárányoknak szénával telitömött padláson búvóhelyet elkeríteni, borjút vagy malacos anyakocát a föld alá, kukoricaszárkúpon keresztül szellőző répaverembe beásni, tehenet és csikót pedig akár a szobába, hátoldal nélküli szekrénybe bekötni.

Ugyan már, legyint rá Galambos tizedes, katonamese. Lovat a szekrénybe, szamarat a stelázsiba…

Ti mikor láttatok utoljára állatot?, tűnődik el Sebők őrvezető. A veréb és a légy nem számít.

Állatot?, tűnődünk el mi is. Embert mikor…?

Gyakori trükk volt, folytatja Sógor a közbeszólókra rá se hederítve, hogy az összes jószágjukat, zsírjukat, füstölt húsukat és szalonnájukat bezsúfolták egy hátsó kamrába, melynek ajtajába, mondjuk, magasra vetett ágyakat púpoztak, mintha mögötte már semmi se volna. Sokszor csak az buktatta le a bujkálókat, ha elbődültek vagy röfögni kezdtek – meg ha egy sarokban üldögélő öregasszony odébb lett kergetve, s dagadozó szoknyái alól egy fél baromfiudvar viharzott elő heves károgással és szárnycsapkodással.

Micsoda idill, kezdünk erre képzelődni hízott kacsákról és tömött libákról. Valamelyikünk hangosan is elnyögi magát, pirosra sült combot képzelve a markába.

Ám ahogy egyre beljebb haladunk Galíciában, folytatja Sógor Miska történetében Varjú Jóska bácsi, annál keservesebb már razziával begyűjtést rendezni. Pedig nem is ingyen akarjuk elvinni azt, ami az állomány megetetéséhez kell nekünk, hiszen a kiadott sillabuszban mindennek hatóságilag megállapított ára van. Magyarán fizetünk, habár ahhoz képest, hogy háborús szükség idején a feketepiaci árak milyen magasra rúgnak, nem sokat.

De hát miért ne fizetnénk, ordítozza minden razzia előtt az őrnagyunk – legalábbis megígérjük, hogy majd fizetünk –, hisz nem ellenséges területen fosztogatunk, mint valami megszálló haramiák. Galícia egyrészt mint hajdani Gácsország a magyar nemzettest része, avagy jussa, másrészt, ha már elfelejtettétek volna, Monarchiánk legbecsesebb keleti tartománya, vagyis Lembergben mi ugyanúgy otthon vagyunk, mint Bécsben, úgyhogy őfelsége hadseregének képviseletében a ti dolgotok itt nem a rekvirálás, hanem a fölvásárlás. Szabott árakon, határozottan, gyorsan – árurejtegetést, feketézést kiküszöbölve.

Ám hiába verjük ki akár az ágyából s állíttatjuk haptákba az egész családot, mondja Varjú bácsi, bizony akár föl is nyársalhatjuk a kazlat, széthasogathatjuk bajonéttel az ólajtót, a szalmazsákot vagy a kamra padlatát, legtöbbször nem találunk az égegyadta világon semmit. Amire azt mondják a tisztjeink, hogy kikupálódtak már a rafinériában ezek a galíciai parasztocskák, olyan keservesen tudják jajveszékelni, hogy ők éhen halnak, és még a síró gyereknek se tudnak a szájába dugni semmit, meg hogy a csecsszopó is csak kiszáradt mellbimbót rágicsál – de ne higgyük egy szavukat sem, alakoskodás az egész. Azért dugdossák azt, amijük van, mert a feketepiacon akarnak nyerészkedni vele.

Feketepiacon…!, ábrándozik Sebők, miféle feketepiacon?, értetlenkedik Szabó honvéd.

Úgyhogy Varjú bácsi nem ismert pardont. Ha parancsba volt adva, hogy kell a másnapi ebédhez négy disznó vagy egy marha, ő addig ijesztgette-kínozgatta a muzsikokat és a kupecokat, míg elő nem rukkoltak a mondott jószággal. Ha másképp nem, úgy, hogy ők szerezték be valahol feketén, hogy átadhassák a hadseregnek.

Mikor a saját szememmel győződtem meg róla, hogy ebben a községben egy beteg csirke nem sok, de annyi sincs – valami Lisko környéki falucska volt –, akkor elkaptam azt a zsidót, mondja Varjú bácsi, akinek a legnagyobb háza volt a faluban, és elkezdtem szorongatni: No, adjad csak elő, barátocskám, azt az ökröcskét, kravicskát vagy bikát! Nekem secko jedno, csak marha legyen, rozumjes ma, zsid?!

Hogy ő nem érti, mit akarok, vonogatja csak a vállát. Marha?

Vágómarha!, magyarázza Varjú bácsi. Amelyik úgy bőg, hogy mú. Tudom, hogy érted, amit mondok, nincs az a beszéd, amit egy zsidó meg ne értene. Úgyhogy ha nem akarsz nagyon rosszul járni, jól nyisd ki a füled: Kell nekem egy tehén.

Tehén?, fogja fejét a zsidó. Keine tehén, nyema tehén! Hiszen ha volna, nem kéne szopóscsecsemő unokájának az anyja kisujját rágcsálnia, mutogatja sírva harapdálva a saját ujját. Hogy levágni való marha?

A földre veti magát, és úgy bizonygatja, hogy levághatjuk akár őt magát is, akkor se tud adni. Értse meg a tisztelt K. und K. hadsereg, hogy nincs!

Mire Varjú bácsi megmondja neki, hogy a levágásával ugyan nem fognak bajlódni, de biztosan van itt a környéken valami fa.

Fa?, miféle fa?

Mindegy, milyen, csak erős ágai legyenek, amelyek elbírják az olyan zsidót, akit a parancs értelmében rögtönítéletileg föl kell lógatni, mert szembeszegülésével veszélyeztette a katonai élelmezést.

Jaj, hogy ne tréfáljon már a tiszt úr! Itt már egy rühes macska sincsen, ő megesküszik az anyja életére, hogy ezt a falut többször is teljesen kifosztották a muszkák.

matiné (matiné)

Nem tréfálok, zsidó, meséli aztán Varjú bácsi, mi történt. És fogadjunk, hogy az anyád már rég nem is él. Teneked viszont egy órád van rá, hogy azt a tehenet idehozzad, különben százszor meg fogod bánni, hogy mért nem vigyáztál jobban a családodra.

Hát persze, hogy erre odahozta Varjú bácsinak. Aki akkor még nem volt bácsi, magyarázza kuncogva Sógor Miska, hanem csak Varjú tizedes, akit csupán a zsidók szólítottak tiszt úrnak. Viszont az az odavonszolt szerencsétlen jószág egy marhabőrbe öltöztetett, kiszolgált csontváz volt – Varjú bácsiéknak kétszer is rá kellett nézniük, míg egyszer meglátták. Megvetően ingatták a fejüket, hogy ők nem ilyen öreg, csontos kecskére, hanem valami nagynövésű fiatal tinóra gondoltak inkább.

Ezt a délceg állatot titulálja kecskének a tisztelt tiszt úr?, kezdett a szakálla tépkedésébe a liskói zsidó. Hogy az ég be nem borul, mert a nap is lesüthetné a szemét ekkora méltatlanság láttán! És már hogy volna ez öreg?, jó, hát nem idei üsző, de legalább tejelő tehén, tessék csak hagyni kicsit legelészni és alaposan megitatni, csak úgy spriccel majd a tőgyéből a tej.

Ne hadoválj annyit, te zsidó, fojtja bele Varjú bácsi a szót, akinek az nem volt megmondva, mekkora legyen a marha, ezért megörült, hogy egyáltalán teljesítheti a hadtápfőnök parancsát. Holnapra pedig hozzál egy kétszer ekkorát, megértetted?

Hanem a kupec akkor kezdett csak jajgatni igazán, nevet föl Sógor Miska, mikor Varjú bácsi leszámolta a markába a summát, ami azért az ilyen és ilyen súlyúnak saccolt vézna marháért a hivatalos díjszabás szerint dukált – mondjuk, hogy százhúsz koronát.

Ennyivel akarja kiszúrni a K. und K. hadsereg az ő becsületes szemét?! Hát ennyit ér őfelsége katonáinak ez a derék, jól tejelő tehén? Ez a párját ritkító, pompás állat? Amelyhez foghatót Sanoktól Tarnopolig senki se talál?! De hiszen ez lehetetlenség! Ő tízszer ennnyit kellett hogy adjon érte a szomszéd faluban, és igazán csak őfelsége iránti alattvalói hűsége vezérelte, amikor minden összekuporgatott pénzét a tisztelt katonaság táplálásába fektette. Hát könyörögve kéri kiadásainak legalább egy részét megtéríteni, hiszen ha ezer koronát kapna a tiszt úrtól, még így is rettenetesen ráfizetne erre az előnytelen üzletre.

Ezret?, te rabló? Ezért a kivénhedt, beteg dögért?! Amelyik úgy le van fogyva, hogy már csak dülöngél, annyira legyengült?!

Ez a csodatehén?, dehogyis dülöngél! Táncol ez, tiszt úr kérem, táncol, mert türelmetlenül várja, hogy a derék katonák megfejjék. És nyilván szomjas is szegény. Akkor legalább nyolcszáz koronát tessék fölszámítani, drága tiszt úr, ennyit tudok engedni, tekintettel arra, hogy a hosszú úton tényleg nem tudtam meglegeltetni és megitatni.

Nyolcszázat. Minek nézed te őfelsége hadtápszolgálatát, te…? Azt hiszed, szórjuk mi a pénzt?

Pár napot még legelészik, addig tejel, és föl is szed még magára, bőven megéri az árát, legyen akkor hatszáz, drága tiszt úr!

Nekünk nem legelészni, hanem a mai vacsorára kell, úgyhogy bőven elég lesz neked háromszáz, nesze!, lökte oda a pénzt a liskói zsidónak Varjú Jóska bácsi, társai pedig elvezették gyorsan a tehenet a tábori konyhához.

De mivel az öreg marha húsa még úgy is rágós volt, hogy egész éjjel főzték, toldja meg a történetet Varjú bácsi nyomán Sógor Miska, és nem vacsora lett belőle, hanem másnapi ebéd, lehet, hogy a zsidó mégsem járt olyan rosszul. El tudom képzelni – de még az is lehet, hogy olvastam valahol –, hogy miután égre-földre meg a Jehovára esküdözött ez a kupec a porban csúszva, hogy ő most úgy tönkrement, akár föl is akaszthatja magát, egyszer csak megvigasztalódott, leporolta magát, hazament, és azt mondta a feleségének:

Elzalébn, a katonák hülyék, és a te Nátánod nagyon okos.

De megenném én most azt a gulyást, sóhajt föl erre Szabó honvéd, akármilyen rágós legyen is benne a hús.

Na de hol veszel ehhez manapság itt egy sovány tehenet?, kérdi Galambos tizedes.

Ha jól értem, uraim, összegzi helyzetünket Sebők őrvezető, egytől egyig szívesen lennénk hülye katonák, ha akadna manapság errefelé legalább egy okos zsidó, aki ránk sózna egy rágós marhát.

 

Závada Pál: Természetes fény (Závada Pál: Természetes fény)Závada Pál: Természetes fény

Magvető, 2014

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

BERLIN, GERMANY - AUGUST 24:  Defense Minister Ursula von der Leyen (CDU) arrives for the weekly German federal Cabinet meeting on August 24, 2016 in Berlin, Germany. High on the meeting's agenda was discussion of federal policies towards civil defense.  (Photo by Adam Berry/Getty Images)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.