Kultúra

Mi vagyok valóban, zsidó, keresztény?

Ritka szép mondatokból ácsolunk ma Matinét. Hallottak Hunyady Sándorról? 1890 augusztus tizenötödikén született ő, ötvenkét évet élt. Szerelemgyereke Hunyady Margit színésznőnek és Bródy Sándor írónak, utóbbival két hete matinéztunk. Ide a Családi albumból ollóztunk össze negyedórányi olvasnivalót apa és fia kapcsolatáról. Nincs hepiend, tényleg gyönyörű. Kézben a tejeskávé? Akkor nosza.

Akkoriban a Rudas-fürdőben lakott az »öreg«. Klastromi cellához hasonló, puritán szobácskája volt. Fehérre meszelt falak, éppen csak a legszükségesebb bútorok. Szegény apám, amilyen pompásan nézett ki, olyan igénytelen volt alapjában véve. Szivarban a legmagasabb vágya a trabukó volt, ételnek a szalonnát szerette a legjobban. Természetének egyetlen fényűzése, hogy szeretett lustálkodni, henyélni délig az ágyban, eregetni a füstöt. Ha lehet, ott is ebédelni – felkönyökölve a párnán. Nem fontos, hogy mit – szalonnát, aztán inni rá egy sillerfröccsöt, feketekávézni, megint elszundítani, amíg a szobában ott zümmögnek körülötte alkalmi vendégei.

Ebből a szempontból ideális tanyahely lett a Rudas. Egy kicsit távol esett a főforgalomtól, nem dugta föl minden pillanatban az orrát valami alkalmatlankodó.

Aztán ott volt a házban a gőzfürdő. Az »öreg« felvette délben a szalmapapucsát, hálóingre az überciherjét, lecsoszogott a fürdőbe. Olyan volt ő is, mint egy török, amilyen fajtának a budai basák a Rudast építették. Állt a jó meleg bazenben, nedves törülköző a fején, mint egy turbán, kényelmesen locsolgatta a mellét. A gőzfürdői párás homályban kék-sárga-piros fényfoltokat vetett a kupola üvegablaka. Locsogott a víz, szállt a gőz, izzadt a forróságban a lyukacsosra ázott kőfal. Olyan volt a hely a déli órákban, mint valami szalon, összegyűjtve medencéiben az akkori magyar közélet nevezetességeit. Mindenki járt oda, aki a jót szereti. Bedő Móriccal andalgott a langyosban apám, vagy Wolfner Tivadarral vagy pláne Wekerlével, aki kéjesen merítette belé tekintélyes testét a meleg hullámokba. Néztük, hogy pazarolja a tusok vízsugarát a kötényke nélkül fürdő Kállay Tamás. Őt nagyon szerette az »öreg«, majd mindennap figyelmeztetett rá:

–Nézd csak, micsoda jó figurája van ennek a Tamásnak! Ezt nem tudjuk utána csinálni, mi zsidók, hogy így megőrizzük a termetünket!

Hanem ez a Rudas-idő boldogságának utolsó pár hónapja volt.

Jött a kommün!

(…)

Fotó: MTI/Kovács Tamás

Emberi sorsunkhoz tartozik hozzá, hogy a politikai dekorációk viharos kicserélődése közben sok egzisztencia pusztul el. És idő kell, amíg létrejön az a türelmesebb légkör, amelyben képtelenséggé válik sok olyan erőszakosság, amelyek szinte jellemezték a változás első szakaszát.

Mondom, sok mindenre el voltam készülve, de arra nem, hogy 1919 őszének hónapjaiban üldözöttnek lássam apámat. Mert azzá vált, annyira, hogy a kenyérkereső lehetőségei is megsemmisültek.

Komplikált dolgok ezek. Nem lehet miattuk senkit és semmit okolni. Nem is volt semmi tárgyi oka ennek a szerencsétlenségnek. Talán csak az lehetett a baj, hogy apám nagy ember volt. Túlságosan »meglátszott« abban az időben, amelynek fölszabadult szenvedélyei céltáblának való figurákat kerestek maguknak.

Szegény meghalt már. Nincs szüksége rá, hogy igazolják. De a portréjához tartozik, hogy elmondjam, mennyire magyar volt. Az ilyesmi nemcsak a származástól, a születés helyétől függ, hanem az ízléstől is. Születhetett valaki az Alföld közepén, és olyan lélek nő föl benne, amelynek ez az ország kevés és idegen. De apámnak mindene volt Magyarország, mindazzal, ami benne előfordul. Olyan volt az ízlése és az igénye, hogy imádta a magyar tájakat, a magyar ízeket, a nemzet minden osztályát, a parasztját éppen úgy, mint az uraságait. Nem is tudott másképp, csak magyarul, és író volt, hát ha minden mást tagadnak is, azt csak be kell ismerni, hogy az érdekének valamennyi szála annyira idekötötte, mint ahogy a kecskeméti gyümölcstenyésztőnek fontos, hogy jó idő legyen a határa fölött. Emlékszem rá, milyen sóvár honvággyal jött haza ritka, külföldi útjairól, hogy törte meg az ebédnél a kenyerét: végre magyar búzából csinált kenyér! Hogy tudott beszélni mindenről, ami magyar! Egerről, ahol született, az egri templomok harangjairól, a kömlői lányok szépségéről, a magyar úr kemény eleganciájáról. Úgy ette a szalonnát, mint a magyar paraszt, bicskával, lassan, utánaszelve tempósan a kenyérből. Meg is vagyok győződve róla, hogy nem volt az életében sem nő, sem barát, a gyerekeit nem szerette közelről sem úgy, mint azt a millió részből álló valamit, amelyet magyarságának neveznek. Kritikája sem volt ezzel a fogalommal szemben. A pártjára állt, a saját maga vérsége ellen. Olvassák csak el a »Dadát«! Imádatában elment a legszélsőbb határig. Minden cikke csak erre tendált. Osztrák huszártábornoki díszében fölkutatta Fejérváry Géza báró pompás, magyar személyiségét, és még ma is emlékszem egy briliáns írására, amelyben diadaltól ragyogva veri agyon Heves görögdinnyéjével az ananászt.

És éppen itt érte támadás, ok nélkül és kivédhetetlenül, mint ahogy valakit megver az eső… Hiszen az élet olyan rettentő, pokoli zűrzavarában annyiszor állít szembe barátot a baráttal. Honnan tudhatták azok, akik bántották, hogy kit bántanak? Nem mehetett oda mindenkihez, hogy megmutassa a lelkét, és felolvassa az írásait, mint ahogy az ügynökök viszik magukkal a mintakollekciójukat.

Más talán föllázadt volna a helyében. Ő szegény, csak összetört és kétségbeesett keresztjének súlya alatt, amely méreteiben szinte hozzáért Lear tragédiájához.

Emlékszem, egyszer az Otthon nagytermében diskuráltam valakivel az ajtónál. Jött kívülről az apám. Még nem láttam, ő sem láthatott engem. Csak a hangját hallottam, ahogy a pincért megkérdi:

– Nem volt még itt a keresztény fiam?

Elámultam a csodálkozástól: hát így hív a hátam mögött… És ami annyi esztendőn keresztül nem jutott eszembe, most ismét fölmerült bennem éles kérdésével: mi vagyok valóban, zsidó, keresztény?

Hiszen keresztény voltam. Keresztényibb ölből nem is jöhetett volna valaki a világra nálam. Nagyanyám szilajul protestánsnak nevelt, konfirmáltam, gyermekéveim minden emléke a legmagyarabb hit földjén találja gyökereit. De itt van az apám, akivel éppen úgy összefüggök, mint anyámmal. Akinek a szemem köszönhetem, a képzeletem erejét. Elhagyjam? Döntsek magamban úgy, hogy keresztény vagyok? Fogadjam el mindazokat az előnyöket, amelyek azzal járnak, ha az ember a többségi táborhoz tartozik? Ej! Azt hiszem, nem lett volna bennem egy csöppnyi anyám karakteréből, ha úgy határozok akkor, hogy meg kell tagadnom sorsom veszélyesebb felét.

Nekitámaszkodtam az ajtó mellett a falnak, a kártyázó, füstben és lármában úszó kaszinói teremben. Behunytam a szemem, és fölidéztem magamban anyám arcát, amint megszoktam, hogy minden nehéz pillanatomban hozzá fordulok. Jóságos szellem ő. Nem váratott magára, megjelent azonnal előttem nemesen sovány arca, barna hajának ősz csíkjával. Lestem finom kezének mozdulatát, merre utasít. Milyen áldás, hogy amikor csak tetszik, így szembenézhetek vele, elmúlása után is. Minek köszönhetem? Gondolom, apámnak. Tőle örököltem a fantáziának érzékeny tükrét, amelyben mindig megjelentethetem azt az arcot, amelyet a világon a legjobban szerettem. Milyen furcsa. Csaknem világosan hallottam akkor anyám hangját, minden gyöngéd árnyalatával:

– Most egy kicsit hosszabb pórázra bocsátlak, fiam. Nem bánom, hanyagolj el egy darab időre. Állj oda egészen apád mellé. Szüksége van rád… Egy kicsit eltűnök fiam. Nem baj! Majd előkerülök újra. Visszakövetellek magamnak, ha rend lesz, vagy úgy fordulnak a dolgok, hogy bennünket fognak üldözni!

Mindez így történt. Azaz ilyenformán. Nem vagyok elég jó író hozzá, hogy egész mélységét és szorongatottságát vissza tudjam adni annak a percnek. És mégis, semmi sem lett belőle. Apám belépett az ajtón, meglátott, felém jött. Köszöntünk egymásnak. Szerettem volna valamit tenni vagy mondani, ami kifejezhetné előtte bensőm. De a nyelvem nem volt fölvágva, az eszem nem működött. Nem tudtam kitalálni mást, mint azt a csacsiságot, hogy kártyázni hívtam apámat:

– Jöjjön, apa, játsszunk hat parti dardlit!

De ő, szegény, még ennek is örült. Tréfásan kikötötte, hogy előre be kell tenni minden partira a pénzt. Kártyát hozattunk, leültünk egymással szemben. Már nagyon sovány volt, zilált. Szívszorongva néztem, milyen elhanyagolt. A mellénye csupa hamu, a nyakkendője kopott, a könyökén kifeselve a kabát ujja. Úgy játszottam vele, ahogy az öreg Dungyerszkyné játszott velem annak idején. Ha négy felsőm jött, lenyeltem. Eldobáltam a kvintjeimet. Nyerjen. Boldog voltam, milyen diadalmas nevetéssel húzza ki a pénzt, hogy írja föl a partit sugárzó győzelemérzéssel. Hanem ez csak rövid fölvillanás volt. Végig sem játsztuk a hat partit. Apám egyszer csak eltolta a kártyát, oldalt fordult a székén, lehajtotta a fejét, mint akin olyan bánat lett úrrá, ami összetöri egész valóját.

Fotó: MTI/Ujvári Sándor

Ott ültem előtte némán. Nem mertem szólni. Vigasz, szeretet, együttérzés, mind benneszorult a torkomban, apám roppant fájdalma előtt.

Isten látja lelkem, én küzdöttem. Elkövettem mindent, ami csak telt az erőmtől, hogy leküzdjem az ingerültségét, amelynek villanyos felhői egyre jobban gyűltek a lelkében. Nem is tudom, hogy miért haragudott meg rám. Miért taszított el magától? Amikor tárgyi okot nem szolgáltattam rá. Belül pedig annyira vele éreztem, amint soha addig az életemben. Ha apámat normális mértékkel lehetne mérni, azt gondolnám, ami végre is emberi dolog, hogy életének mélypontján sértették szép ruháim, amelyeket kártyán nyert pénzen csináltattam, bosszantották apró magánügyeim sikerei, amelyek olyan természetesek, amikor az ember még benne jár a húszas években. De erről nála szó sem lehetett. Sokkal nagyobb szabású egyéniség volt, sokkal melegebb. Azonkívül természetének minden erejével ifjúságpárti. Nem magának követelte ő az ifjúságot. Nem tudok senkit, aki olyan büszkeséggel tudott volna rezignálni, mint éppen ő. Apám mindenütt szerette az ifjúságot, ahol csak megnyilvánult. Miért ne tűrte volna éppen bennem? Hasonlítottam is rá egy kicsit, halványabb és másodosztályúbb kiadásban, ahogy az első teára, ha gyöngébb is, mégis emlékeztet későbbi leöntése.

Hiába kutatok magamban és a régi dolgokban, nem tudok más indoklást találni, minthogy ez megint csak az az apály és dagály volt, amely elmúlt esztendőink során szinte szabályosan váltakozó időben hol közel vitt hozzá, hol elragadott tőle, olyan erővel, hogy mindig tehetetlen falevélnek éreztem magam hullámain.

Énrajtam nem múlt. Csak ő szakított velem, én napról napra kétségbeesettebben éreztem hozzá tartozásomat. Azelőtt szerettem apám előtt önálló véleményeimet, külön egyéniségemet fitogtatni. Szerettem szemben állani vele, mint a kő, amint elborít, és szétporlik rajtam haragjának tajtékzuhataga. De akkoriban lemondtam minden büszkeségről. Az ízlés és tapintat határán túl, szinte nyivákolva próbáltam visszajutni a közelébe. Nem sikerült. Hosszú, alázatos levelet írtam neki. Nem is válaszolt. Biztosan el sem olvasta.

Néhányszor láttam még. Egészen ezüstfehérre őszülve, tatárosan megnőtt szürke bajuszával, elpusztulva és fölmagasodva. Próbáltam úgy állni, hogy ő is meglásson és megszánjon. Elfordította rólam a tekintetét, mint az ótestámentumbeli hajlíthatatlan öreg. Úristen, mi lehetett ez? Csak szerelmesek között szokott ilyen végletekben formálódni az érzés.

Aztán a barátai elvitték Bádenbe, hogy meggyógyítsa legalább a szívét, amelyet a sok altató, a nikotin és a szenvedélyesen keresett izgalmak időnek előtte súlyosan megrongáltak.

Amikor Pista öcsémtől meghallottam, hogy apám elutazott, egyszerre roppant magányosságot éreztem. Akár egy kéthetes kutyakölyök, amelyikről levették a nyakörvet, és szabadjára engedtek a zűrzavarban. Pedig abban az időben apám már nem jelentett a számomra anyagi támaszt. A kemény gyakorlat végre kifejlesztett bennem valami akrobatikus ügyességet, amely elégnek ígérkezett hozzá, hogy fönntarthassam magam az életben.

(…)

Találkoztam Pista öcsémmel, aki elújságolta, hogy sok hónapi távollét után másnap este hazaérkezik az »öreg«. Nem tudom pontosan leírni, amit éreztem. Az apa és fiú viszonyában nem fér el ennek az érzésnek sem a mérete, sem a minősége. Még azt mondhatnám leginkább, hogy úgy voltam, mint aki vissza készül tapadni saját személyiségének nagyobbik, fontosabbik részéhez, amelytől valami véletlen elszakította.

Megbeszéltem a testvéreimmel, hogy másnap este együtt megyünk ki mind az öten apánk elé a pályaudvarra.

Úgy is volt, ott álltunk a sínek melletti aszfaltnyelven, sorban, amikor a bécsi gyors beérkezett. A testvéreim lesegítették apámat a vagon meredek lépcsőjén. Még soványabb volt, mint amikor elment. A haja tiszta fehér ezüst, a feje reszketett, egész megtört alakja végtelen szenvedésekről beszélt.

Néztem, hogy öleli meg négy fiát. Megpróbáltam én is eléje állni. Rám nézett, a tekintete elsötétedett, elfordította a fejét. Nem volt mit tenni. Látnom kellett két mozdonyfütty között, hogy valami végzetes alakulásban mániává csontosodott benne a harag.

Mintha tüzes bélyeget sütöttek volna az arcomba, úgy álltam a pályaudvari lármában. Nem tudtam, mit tegyek. Hiszen nem volt bűnöm, amiért bocsánatot kérhetnék. Az volt a baj, amilyen vagyok, a külsőm, a bensőm. Nem valami tettemért haragudott, engem magamat nem akart valamiért magához engedni apám.

Borzasztó volt, mintha valakit saját maga tagadna meg. Senki nem tudhatta nálam pontosabban, mit érez, hogy húzza a nehéz átmeneti kabát a vállát, hogy ízlik neki a szivar, amely akkor is ott füstölgött két ujja között. Hiszen én az ő hatalmas személyének második kiadása voltam. Hígabb, gyöngébb, silányabb változatban, de ugyanolyan hússal, bőrrel, vággyal és ízléssel fölruházva, mint apám.

A kocsiszerzés, poggyászszállítás izgalmában két öcsém, Pista és Jancsi időt szakított, és egy pillanatra visszaszaladt hozzám. Részvéttel néztek rám:

–Nem kell így elkeseredni. Idő kérdése. Holnap vagy holnapután kibékítjük az öreget.

De én már tudtam, hogy ez reménytelen ügy. Nem hánthattam le magamról saját magamat. Pedig az volt a baj – amilyen vagyok.

 

***

 

Most kínos időszak következett. Apám ugyancsak a Margitszigetre költözött, ahol én laktam. A délutáni tanyája neki is az Otthon volt, mint nekem. Körülbelül ugyanazokkal az emberekkel érintkezett, mint én. Ugyanegy bakkaraasztalhoz ültünk le, megpróbálni a szerencsét.

Eleinte azt hittem, hogy ez a sűrű érintkezés végül mégiscsak a békéhez fog vezetni. Aztán ez a reményem is letört. Észrevettem, hogy napról napra jobban idegesíti apámat a jelenlétem. Nem tudott napirendre térni fölöttem. Foglalkoztattam. Hallottam, hogy mennyit beszél rólam, de valahogy úgy, hogy ne kelljen kimondani a nevemet. »Hogy megy neki?« »Dolgozik valahol?« »Egészséges?« »Van szeretője?« »Mondják meg neki, hogy nem haragszom, de most már mindig így akarok vele maradni!« Ilyeneket beszélt apám a hátam mögött. Én még hosszú hetekig megpróbálkoztam a messziről való könyörgéssel, és minden alkalmat felhasználtam, hogy néma tekintetemmel ostromoljam apámat. Semmi sem sikerült, illetőleg minden kísérletem visszafelé sült el. A legtöbbször az történt, hogy apám elment onnan, ahova én megérkeztem. A Szigeten a vendéglői terasz legmesszibb pontját kereste ki attól az asztaltól, ahol én szoktam enni. Ha észrevette, hogy ránézek, szinte elpirult, a feje reszketni kezdett. Be kellett látnom, hogy hiába minden. A szeretetem és könyörgésem jeleivel csak üldözöm apámat. Nem lehet küzdeni szenvedő és fölizgatott fantáziája ellen, amely valami tragikus tévedéssel éppen engem választott ki irtózata tárgyául. Még van is sötétségében valami gyönyörű, hogy éppen engem, aki, az alkatomnál fogva, talán a világon mindenki közül a legerősebben tartoztam hozzá.

Az ember nem tud tartósan kétségbeesett lenni. Bennem is győzött a józanság. Beláttam, az apám iránt érzett, egyre jobban tisztuló szeretet diktálta, hogy az lesz a legjobb, ha nem is mutogatom előtte magamat. Hiszen ha lát, csak fölizgul és elszomorodik. Hát ne lásson. Igen ám, de Pest nagyon kicsiny város. És ennek a kicsiny városnak ugyanazon az erezetén voltam kénytelen mozogni. Fölfogtam, hogy itt nincs más segítség, nem adhatom át neki a területet másképp, mintha elszakítok minden kapcsolatot régi barátságaimmal, megszokott környezetemmel, kialakult szokásaimmal, és más városban ütöm fel a sátorfámat. Nem volt könnyű operáció, nagyon belé voltam már építve Budapestbe, amelynek ismerős környékén egy kis vicinális biztonságával töfögött a mozdonyom. De mégis alá kellett vetnem magam a műtétnek, ezt követelte a becsület és a gyöngédség, amelyet apám iránt éreztem.

Gondolkozni kezdtem, hová menjek. És a sok idegen hely közt egyszerre fölsugárzott Erdély és Kolozsvár. Ott sem volt már élő kapcsolatom, hasznos ismeretségem. De legalább tudtam, hogy merre van. És emlékeztem levegőjének ízére. Elhatároztam, hogy kivándorolok Budapestről »haza«, Kolozsvárra. És a döntés után elfogott a sóvárgás és bizsergés, amely ösztönszerűen lép föl a szerencsés ötletek kíséretében.

(…)

Még csak szerdai és pénteki vendég voltam a Monostori úton, amikor egy forró augusztusi délben a szerkesztőségi szolga sürgönyt tett elém az íróasztalra. Sokáig, rettegve néztem a sürgönyt. Ki sürgönyözhet nekem? Nincs a világon senkim és semmim. Egy pusztai farkas nem lehetett »ügyetlenebb«, mint én abban az időben.

Végre felbontottam. Ez volt a sürgönyben:

»Apa meghalt. – Pista öcséd.«

 

***

 

El voltam készülve erre a hírre. Pontosan tudtam mindent apámról. Tudtam, milyen a szobája a szanatóriumban. Tudtam, kik vannak körülötte. Szinte láttam, hogy ül az ablak mellett, féltehetetlenül, folytonos morfiuminjekciók mesterséges tompultságában, gyógyíthatatlanul szétrombolt szívével. És mégis olyanféle állapotba kerültem, mint a tetanuszgörcs, amikor elolvastam a sürgönyt. Alig volt erőm, hogy a hivatalos dolgokat elintézzem, amelyek a pesti utazáshoz szükségesek voltak.

 

***

 

A katolikus temetés latin szólamaiban és karénekeiben van valami enyhítő balzsam, a protestáns férfias belenyugvással vállalja a Teremtő megmásíthatatlan akaratát. A zsidó gyászszertartás grandiózusan kegyetlen, mintha a keserű nép örömét lelné sebeinek marcangolásában.

Mily szörnyű volt minden, a pap hangja, a fekete drapériák ezüstcsillagjaikkal és a zokogó gyülekezet a mézillatú augusztus temetőkertjének foglalatában.

Ott álltam négy testvéremmel, kalap az én fejemen is, közvetlenül a koporsó mellett. Nincs ember, aki egészen át tudná magát adni a gyásznak. Bennem is volt helye más érzésnek. Például emlékszem, hogy valami hálaféle fogott el, valami szeretet, az erős összetartozás tudata apám családja iránt. Jólesett, hogy ott állhattam testvéreimmel a feketére festett tölgyfapadban a ravatal előtt. Végre teljes joggal mondhatták volna, hogy maradjak kint vagy álljak hátra, a rítus parancsa kegyetlen, nem tűri meg szabályainak áthágását.

Néztem magam előtt a fakoporsót, amelyet olyan kurtának találtam, hogy borzongó képzelődéssel arra gondoltam: csak fölhúzott térddel és összehúzott vállal férhet el benne apám. Néztem a koporsót, és rettegve gondolkoztam: hogyan lehet, hogy a gyönyörű ember, aki benne fekszik, akinek a világ minden paradicsomi örömét fölkínálta, olyan egész mélységében szomorú és gyötrelmes végződésű életet tudott csinálni, hatalmas tulajdonságainak kincseit szerteszórva?

Jött az egyházi ember. Sötét fényű, érthetetlen szavakat mormogott. És ahogy ott álltunk sorban a testvéreimmel, a késével beléhasított egymás után mind a négy öcsém kabátjának a hajtókájába. Végre elém ért, fölemelte a kezét, megfogta az én ruhámat is, de a kis mozdulat a késsel – elmaradt. Biztosan így döntötték el azok, akik a temetést rendezték, minden apró részletét előre megbeszélve.

Ó, hiszen igazuk volt, annyi is sok, amennyit kaptam, mondom, milyen hála töltött el, hogy odaengedtek apám koporsója mellé testvéreim sorában. De az ember olyan mohó. Mindent akarna, nekem is kellett volna irtózatosan, hogy ugyanúgy álljak én is ott, mint a testvéreim, meghasított ruhával. Hiszen a gyermeke vagyok én is. Örököse. Megosztoztunk öcséimmel testének és lelkének kincsein. Azonkívül rám még valamit hagyott: ahogy letette pompás kezéből, szorongó aggodalommal magamhoz vettem szerszámát.

Íme, nincs tovább családi album.

Bezárhatom a könyv kapcsait. Hiszen, ami innen kezdve történt velem, egészen más világba tartozik. Talán mozgalmasabb világba, de más világba. Anyám után meghalt apám is. Sötétben maradtam, mint egy kis bolygó, amely nagyobb csillagoktól kapta fényét.

Hunyady Sándor: Családi album

Noran Libro

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.