Halvargó külügyi helyzete. – Háború a tornyok között. – A háborút követő társadalmi mozgalmak rövid leírása. – Szerzőt elfogják, megmenekül, majd egy csodálatos tünemény révén elhagyja Capilláriát, és visszatér hazájába.
Halvargó külügyi helyzete az utóbbi években válságosra fordult. Az Egyesült Tornyok Birodalma, mióta az „Általános Toronyvédelmi Jog” kodifikálva lett, hatalmas lendületben vetette rá magát a fegyverkezésre. A szikrát egy heves goncsargó dobta ki, mely három tornyot pusztított el: a szerencsétlenséggel Halvargó-t vádolták a többi tornyok, az volt a vád, hogy túlépítkeztünk, túl sok anyagot halmoztunk fel, ez a torlódás megsűrűsítette a vizet fölöttünk, áramlatokat idézett elő, s ezeknek tulajdonítható az összeomlás. A Birodalmak vezető férfiai egyre hevesebben sürgették az összetartás fokozását, erőteljesebb munkára serkentették a polgárságot, nehogy a többi tornyot is utolérje a végzete – hangoztatták a lefegyverzés szükségességét, amit, ha kell, erőszakkal is, tűzzel-vassal végre kell hajtani.
A mi időszámításunk közepe szerint június közepe felé aztán kitört a háború a tornyok között. Halvargó a Baloldali Szövetséghez tartozott, s mint ilyen, elszántan és elkeseredetten szállt síkra meggyőződése mellett, mely szerint a goncsargó-t nem az építkezés csökkentésével, hanem inkább fokozásával lehet csak megakadályozni: elvégre kívánatos volna, hogy két-három torony közös államfő alatt működjék, s ezeket a tornyokat, ha másképpen nem megy, el kell foglalni erővel. Éppen azért, mihelyt a háború kitört, vízmentesen elzártak minden kijáratot, nehogy a gyáva csőcselék megszökdössön, s kitérjen a katonai kötelezettsége elől. A kijáratok elzárásával sikerült elérni azt a lelkes hangulatot, mely a támadáshoz szükséges – az egész torony izgalomban volt, mindenki az egyetlen kijárat, a tetőpárkány felé tolongott, ahol az első összeütközések folytak a szomszéd torony katonáival. Magam főszurkálói rangban kerültem ki a harctérre, ahol mint bátor katona, csakhamar érdemeket szereztem, áthatva a Toronyvédelem eszméjétől, mely a világot örök békével és boldog munkával kecsegtette.
Magát a hadjáratot s az utána következett időket más könyvben írtam meg, mely azóta sok kiadást ért el. Itt röviden csak a főbb adatokkal foglalkozom. Eleinte nagy sikerrel harcoltunk, rengeteg foglyot ejtettünk, ezeket a torony pincéjében zártuk el és tápláltuk – sajnos, óriási veszteségeink utánpótlását képtelen lévén bevárni, december végén a kurgi bullok-ok elől kénytelenek voltunk visszahúzódni, feladni a terepet. A kurgi-k felgyújtották tornyunkat, és a védelemre visszamaradt őrséget lemészárolták. A Halvargó-val szövetségben álló tornyok vezetőségében is meghasonlott az egyetértés: egy eldönthetetlen nyelvtani kérdés adott alkalmat a hadvezetőség és diplomácia közti nézeteltérésre. A diplomácia nyelvtudósai azt követelték, hogy a bullok-társadalom nagy érdekeire való tekintettel törölni kell a szótárból és köztudatból az egyes szám első személyű személyes névmást, s a többes szám névmásával kell behelyettesíteni – szerintük minden bajnak az volt az oka, hogy az „én” névmás vonzatait lehetetlen összeegyeztetni a „mi” névmáséival – hogyha egy diplomata azt mondta, „mi hajlandók vagyunk utolsó csepp vérünkig stb.”, akkor ebbe a „mi” szócskába beleértették az „én”-t is, vagyis őt magát, ami képtelen helyzetet idézett elő, míg ha a katona a harctéren azt mondta, „én éhes vagyok” vagy „én megdöglöm”, ebből az ellenséges torony diplomáciája mindjárt arra következtetett, mintha odaát valami baj volna, holott erről szó sem volt. Ebből mindenféle félreértések származtak, amiket a diplomaták szerint, az „én” szó és fogalom gyökeres kipusztításával lehetett volna csak elintézni.
Ennek a felfogásnak hirdetői diadalt arattak, minthogy egy újabb goncsargó az egész mozgalomnak új irányt adott. Már a háború alatt az egyes tornyok belsejében szakadás következett be – a harcolók fele be akarta fejezni a háborút, a másik fele folytatni akarta. A két párt harcba keveredett egymással, eleinte tornyonként, később, felismerve azt az erőt, ami a tornyok közti szövetkezésben rejlik, az egyes tornyok háborúellenes pártjai összefogtak egymással, szemben a háborús pártok blokkjával, mely szintén toronyközien szövetkezett akaratának, a tornyok közti háború folytatásának keresztülvitelére.
Ez a háború igen soká tartott, mindkét részről rengeteg foglyot zsákmányoltak – végre nagyobb fegyverkészletével és kegyetlenebb, hevesebb támadásaival a mérsékelt, háborúellenes párt győzött, s rákényszerítette a békét ellenfelére.
Zack Synder: 300, 2006. (Andrew Tiernan)
A Többesszámú Személyes Névmás ötös tanácsa, miután ilyenformán diadalmaskodott, hozzálátott második nagy feladatának, a békés munka biztosításának előkészítéséhez. Ebben ismét nézeteltérések támadtak a nyelvtudósok egy része az első személyű személyes névmás eltörlése után követelte az első személyű birtokos névmás kipusztítását is: azzal érvelve, hogy a „miénk” szó feleslegessé teszi az „enyém”-et, és megoldja a gazdasági kérdést. Hiába érvelt a Másfél Éves Csecsemők Konzervatív pártja azzal, hogy az „enyém” szót előbb ismeri az ember, mint az „én”-t, s így annál általánosabb jelentőségű – a forradalom ellenállhatatlanul kitört, s felzúdította az alsó párkányok dolgozóit. Tudósok jelentkeztek, akik kimutatták, hogy a bullok-ok eddig rengeteg munkát pazaroltak azzal, hogy emeletenként építették fel a tornyot – hiszen a cél a tenger felszínének elérése lévén, teljességgel elégséges, ha mindjárt a legfelső emeletet kezdik el építeni, s ehhez a munkához haladéktalanul hozzáfognak. Evégből leghelyesebb, ha az alapot építő bullok-ok feljönnek a legfelső emeletre, leszorítják a fentieket a pincébe, lerombolják az eddigi építést, és újra kezdik az egészet, fönt, a tizedik emeletnél. Darabig győzött ez a felfogás, a rombolást megkezdették, az ellenállókat lecsukták – míg végre valaki rá nem jött, hogy nem ér az egész semmit, mert azok a bullok-ok, akiknek a tizedik emeletet kellene építeni, még kicsikék, éretlenek: a felnőtt pinceépítők pedig nem értenek hozzá. Más megoldást kell keresni.
Ezek után gyors egymásutánban következtek a különféle, a goncsargó elkerülésére vonatkozó megoldások, s azoknak kipróbálása, alkalmazása. A mozgalmakban, melyek így egymásra következtek, erősen kivettem a részemet, mint Halvargó lelkes polgára – tagja voltam annak a társaságnak, mely a személyes és birtokos névmás üres harcait elvetve, inkább az igealakok, és időmeghatározások javítását ajánlotta, s mely egy időre felül is kerekedett azzal a programmal, hogy minden jelen időben történő cselekvést úgy kell tekinteni, mintha az a jövőben zajlana le. Miután tudósaik pontosan kiszámították, hogy ezerkétszáz év múlva szükségképpen ilyen és ilyen ruhában fognak járni a bullok-ok, így és így fognak élni, ezt és ezt fogják akarni, ilyen és ilyen államformában fognak élni, ilyen és ilyen képeket fognak festeni és verseket fognák írni, ezt és ezt fogják enni, nyilvánvaló, hogy nagy időt takarítunk meg, ha a pontos számításoknak ezeket az eredményeit már most gyakorlatba hozzuk, és úgy cselekszünk, mintha az ezerkétszáz év már elmúlt volna. A Jövőbelátó Szociálgumihúzó Párt uralomra is került, és két napig úgy ment minden, mint a karikacsapás, és ment volna tovább is, ha egy hirtelen támadt járványos bélhurut és annak kellemetlen következménye véget nem vet a dolognak: a szörnyű bűztől elszédültek a vezetők és kénytelenek voltak átadni helyüket, fenntartva álláspontjukat, hogy a számítás azért tökéletes volt, csak a bélhurutról feledkeztek meg, aminek nem ők az okai, hanem a hirtelen támadt rossz időjárás, mely délutánra váratlanul beborította az eget – azt igazán nem lehet követelni a tudósoktól, hogy megmondják, milyen idő lesz egy óra múlva, mikor nekik ezerkétszáz évre kell előre gondolni. – Ezután a Tavalyihóvisszafagyasztó Egyesület vette át az uralmat, mely okulva a szörnyű pusztítás emlékén, amit a Gumihúzók okoztak, azt a felfogást tűzte zászlójára, hogy miután a jövőt nem lehet ismerni, a múltat ellenben igen, legjobb lesz ott újrakezdeni mindent, ahol ezerhatszáznegyven év előtt abbahagytuk. Ennek megfelelően mindenkinek vissza kellett menni illetőségi helyére – az adósnak nem kellett fizetnie, aki ellenben pénzhez jutott közben, elvették tőle, és odaadták annak, akié ezerhatszáznegyven év előtt volt. Így az egymásra következő hatalmak alatt mindenki jutott valamihez, rosszul csak azok jártak, akik úgy akartak élni, mintha június harmadikán csakugyan június harmadika volna és nem szeptember kilencedike vagy március tizennyolcadika – ezeket a Gumihúzók és a Hófagyasztók egyaránt büntették, és börtönbe csukták. A kisebb-nagyobb kollektív mozgalmak, a társadalomtudomány és bullok-tan, valamint a toronyvédelmi eszme fejlődésével egymást követték a nagyszerű eszmék. Voltak, akik szakítva a monisták földhözragadt felfogásával, azon az alapon nyúzták le egymás bőrét, hogy a bullok nem oktalan, vérengző állat, hanem kettős lény, lélek és test, kit a közönséges, létért való küzdelem által irányított kiválogatódás mellett a megismerés és belátás kormányoz – mások ismét a fajvédelem és fajnemesítés érdekét tartva szem előtt, bebizonyították, hogy egy bullok értékét, erkölcsi és selyemhernyó-tenyésztési szempontból, az határozza meg, hogy ki volt az apja és az anyja: hogy ő maga kicsoda, vagy hogy ő egyáltalában a világon van, az egészen lényegtelen, mint ahogyan a lóversenyen is aszerint bízunk a versenyző lovakban, hogy milyen családból származtak. A gondolkodókat és írókat elkergették helyükről, helyükbe a kémikusok egy sajátságos fajtája került, akik, bizonyos csoportok szerint, kimutatták az emberek gondolkodásában és cselekvésében azokat a vonásokat, amikre előre következtetni lehet, aszerint, hogy hol születtek: ezt aztán világszemléletnek nevezték el. Később ez a tudomány igen kifinomodott: különféle tulajdonságok alapján állította szembe egymással a bullok-okat, kiderült, hogy a haj, a fül, a körmök növése, színe, szaga és halmazállapota szoros összefüggésben áll a bullok természetével és szándékával – így keveredtek harcba először az alacsony növésűek és a magasak, aztán a kiálló pofacsontúak és a beesett szeműek, a szőkék és a barnák, a kövérek és soványak. Később, sajnos, némi zavarok állottak be, éppen az ember- és fajisme apostolainak túlságosan kifejlődött tudása és érzéke következtében, a legutolsó nagy harcban, melyben rengetegen estek el, lettek földönfutóvá, vesztették el mindenüket, s mely két fajta között folyt, az Orronszemölcsötviselők és az Előrehajlófülcimpásak között, kiderült, hogy vannak, akiknek szemölcs is van az orrukon, azonkívül a fülcimpájuk is előrehajlik, viszont olyanok is, akikre egyik se áll: s így ebből a szempontból mégse lehetett két részre osztani az egész bullok-ságot, hogy hatásosan vívják meg a nagy világszemléleti harcot. Elölről kellett kezdeni az egészet – megint visszatértek a naiv néphithez, mely oihá-nak nézi a ködfoltokat -, a közös veszedelmet, a goncsargó-t pedig a gondviselés büntetésének. Abban az időben, mikor – mint ahogy azonnal látni fogjuk – váratlanul el kellett hagynom Capilláriát, a nagy küzdelem éppen ebben a stádiumban volt, s így láttam utoljára: hogy azóta mi történt, nem tudom: utolsó emlékem tehát erre a nagy fellendülésre vonatkozik, ami a legyőzött Halvargó politikájában beállott. Goncsargó-kormány vette át a hatalmat, megalapította az Első Goncsargó Szövetséget, szemben a hitetlenekkel, Goncsargó Fogyasztási Intézet létesült, Biokémiai Cipőgyár, más szóval Goncsargóbanhívők Politikai Kormánypártja, amely nagy erővel igyekezett rendet teremteni a toronyban. Magam, aki jó néhány harcban részt vettem, tekintettel ismeretlen származásomra, eleinte gyanúban álltam a Goncsargópárt előtt: később azonban egy felolvasásommal, amit a „Goncsargóirányzat és a nemzeti eszme nemzetközi terjedése, különös tekintettel a gépalkatrészek által kitépett fülekre” címen tartottam, ismét felszínre vergődtem Xa-ra oldalán, aki ebben az időben, elveinek fenntartása mellett, ismét vezető és irányító egyénisége volt a hatalomnak.
Capilláriából való szabadulásom története néhány szóval elmondva ennyiből áll.
Egy napon megjelent nálam a kormány egyik megbízottja, és felszólított, hogy mint az oiha-kérdés ismerője, vállaljam annak a küldöttségnek vezetését, melyet Halvargó indított az egyik elég távol levő toronyba, ahol a csillagászok goncsargó-t jeleztek, s ahonnan segélycsapatokat kértek tőlünk a felbomlott rend helyreállítására. A megtisztelő megbízatást elfogadtam, s egy reggel útnak is indultunk. Utunk napokig tartott, sok akadályt kellett leküzdenünk – végre azonban elértük a szóban forgó tornyot, ahová be kellett volna vonulnunk. Csakhogy a felkelők bekerítettek bennünket, lefegyverezték kíséretemet, s mielőtt a kaput átléphettem volna, letartóztattak mint árulót, és börtönbe vetettek. A vizsgálati fogságot nem volt módomban kitölteni, közben ugyanis beállott a goncsargó, a bullok-ok nagy része elpusztult, a többi elmenekült. Éjnek idején hagytam el börtönömet, melynek őrei eltűntek mellőlem – rettenetesen kimerülve és halálra csigázva vettem utamat bizonytalan irány felé, egyre bujkálva és aggódva, nehogy ellenséges bullok-ok közé kerüljek megint, akik nem ismerve a helyzetet, szabadulásomat szökésnek minősítenék, s egyszerűen főbe lőnének, vagy levennék fülemről az odatapasztott kopoltyúkat, s én megfulladnék. Egy őrjárat üldözőbe is vett, de egérutat nyertem, s a korallerdő védelmet nyújtott.
Hajnalban emelkedni kezdett a talaj, a beszűrődő világosságban fölfelé kapaszkodtam, s végre elértem a hegy csúcsát, ahol kimerülten és halálra váltan estem össze. Úgy éreztem, végem van, nincs menekülés, nem mehetek sehová, nem vesz senki védelmébe – az oihá-k elűztek, a bullok-ok halálra keresnek: nyomorultan el kell pusztulnom. Hangosan fohászkodni kezdtem s átkoztam sorsomat és tulajdon dőreségemet, mely annyi keserves tapasztalat után, újból felkeltette bennem az utazás vágyát és ingerét. Azt hittem, utolsó perceimet élem, és soha nem látom többé szeretett hazámat, s már-már azon voltam, hogy letépve kopoltyúimat, megrövidítem szenvedéseimet, mikor rettentő zúgás és dörgés és rengés térített magamhoz. Egyidejűen megrázkódott alattam a talaj, s forró tajték csapott föl mellettem. Iszonyú erővel ragadott meg, tovasodort, meghengergetett és fölkapott – lélegzet után kaptam, és elvesztettem eszméletemet.
Tulajdonképpen nagyon egyszerű dolog volt, ami velem történt, csak a sajátságos körülmények tették rendkívülivé. Később értettem meg az összefüggést, amit különös kalandom magyarázatául előrebocsátok. Az a hegy, ahová kerültem, a tengerfenék egyik tűzhányója: ami magával ragadott, az a tűzhányó kitörése volt. A vízben rögtön fehér tajtékba merevülő láva fölemelt, s míg ájultan sodródtam benne, oly eleven erőt helyezett el tagjaimban, mely elégséges volt, hogy a tenger felszínére kidobjon. Mikor magamhoz tértem, a keskeny zátonyon találtam magam, melyet a kitóduló tajték alkotott azon a helyen s melyet a hullámok lassan ringattak és sodortak észak felé. Kopoltyúim már nem voltak rajtam. Körülnéztem, megdörgöltem szemem, s ámulva bámultam bele a Napba s a kék ég harangjába, melyet oly sokáig nem adatott láthatnom. Estefelé volt, az ég felhőtlen, partot nem láttam sehol.
Huszonnégy órai hányattatás után egy cirkálóhajó felfedezett, és kimentett szorult helyzetemből. Első nap semmi jelét nem éreztem annak az idegbetegségnek, mely aztán kitört rajtam, s melyre, mint ideiglenes elmezavarra, ma már csak szégyenkezve emlékszem vissza. Csak mikor partot értünk, s a cirkáló kapitánya érdeklődött kilétem és kalandjaim iránt, vettem észre, hogy nem az vagyok, aki voltam. A férfiak szagát elviselhetetlennek találtam, a kapitány kérdésére oiha-nyelven válaszoltam, aminek furcsa rikoltozásai annyira megdöbbentették a jó embert, hogy a hajó orvosát kérte, vizsgálna meg s helyezne el valamelyik kórházban. Én azonban, még mielőtt ez megtörténhetett volna, kereket oldottam, és kiszöktem a városba. Megtudtam, hogy Franciaországban vagyok, Marseille közelében: megvizsgálva zsebeimet, némi aranypénzt fedeztem fel, amit a tenger alatt való hosszas tartózkodás nem áztatott úgy el, mint ruháimat és csizmámat. Ezen a pénzen egy kereskedésben női ruhákat vásároltam, titokban felöltöttem azokat, hamis hajat tettem a fejemre, kipirosítottam a szájamat, és rizsporral kentem be vastagon az arcomat a marseille-i szép nők mintájára. Csak homályosan emlékszem ezekre és az ezekhez hasonló bolondságokra, amiket a következő hetekben elkövettem. Ez a kevés is, amire emlékszem, néhány hét múlva jutott eszembe, mikor a doveri tébolydában, ahová becsuktak, kissé kipihentem magam, s orvosomnak, a jóságos és megértő Mr. Foxnak, a lábadozás óráiban elmondtam rémképeim keletkezését és történetét. Bűnbánóan meggyóntam, hogy a bullok-ok közt való szenvedésektől meggyötört és önmagából kifordult aggyal az első napokban valami zavaros, tébolyult elhatározás, vagy inkább rögeszme lett úrrá fölöttem – hogy nem leszek férfi többé, vagy ha igen, csak azért, hogy felvegyem a harcot az emberi fajta elnyomója és rabságban tartó zsarnoka, a nő ellen – felveszem a harcot, saját fegyvereivel, a közönnyel, a hazugsággal – álruhában, női álarcban férkőzöm közéjük, kilesem titkaikat, és ezeknek birtokában felszabadítom boldogtalan és tudatlan bullok-társaimat.
Ezeket az ostobaságokat szégyenkezve mondom el s mondtam el már akkor a jóságos dr. Foxnak. – Kipihenve furcsa utam fáradalmait, még néhány hetet töltöttem az elmegyógyintézetben, melyeknek lepergése után, értelmes beszédemet hallva, s az orvosok véleménye alapján, az igazgatóság gyógyultnak minősített. 1922. március 4-én hagytam el az intézetet, s néhány nap múlva, pontosan március 10-én, érkeztem szülővárosomba, Redriffbe, ahol nőmet és gyermekeimet jó egészségben találtam.
Gulliver hatodik útjának vége
