Reggeli után vettem egy Playboyt a szálloda előtti újságosbódénál, és kiültem a sétatérre. Sütött a májusi nap, sárgállott a pöttyös bohócvirág. Ki se nyitottam a magazint, csak a címlaplányt bámultam. A borítón pózoló fekete démont, Danielát, és a köldökébe rejtett csillogó drágakövet. A megtört szív – gondoltam a piros padon ülve – szikkadni kezd, mint a kint hagyott zsemlye, végül pedig olyan kemény lesz, akár a gyémánt.
Az újságot a padon hagytam, elindultam inni valamit. Három napja lógtam itt, ebben az elfelejtett, Isten háta mögötti kisvárosban, ahol megállt az idő. Három napja ittam, és arra vártam, mikor tudok Lénával találkozni. Három napja csakis arra vágytam, hogy felvigyem a szállodaszobámba, és megint az enyém legyen. Hogy újra halhatatlanok legyünk. Minden porcikám őt kívánta. De Léna megközelíthetetlen volt, féltékeny férje úgy őrizte, mintha a román koronát vette volna nőül.
Találtam egy árnyas kerthelyiséget, nem messze a főtértől. „Koccintó Lájbitépő”. Fakerítés, színes napernyők, piros kockás terítővel letakart bádogasztalok. Sört kértem. Az izmos, kunkorodó bajszú pincér inkább békebeli súlyemelőnek tűnt, mint felszolgálónak. Mikor megjött a csapolt Ciuc, kérdezem, mit lehetne enni.
– Tőtött árdé, sárgalegény, pityókatokány, bócuj, lófinggombás laska, kirlánflékeny, hecsempeccses pánkó, kokojzás lapótya. Ja, meg agycsorba.
– Aztán hogyan csinálják itt a fejlevest?
– Ahogy kell.
– És hogyan kell?
– Ahogyan itt csinálják.
– Szórakozik velem? Ki maga, az Ábel a rengetegből?
– Hát hogy? Berbécsfőből, tárkonnyal, csomborral, murokkal, jó ecetesen. De mivel nyakunkon a nyár, jégbe hűtöttük a csorbát, s kocsonyának adjuk kokóval, kókonyával.
– Rendes erős paprikájuk van?
– Csípős árdé? Ejsze akad.
Rendeltem egy porciót. Csillogó, rezgő, áttetsző félgömb érkezett békebeli, virágmintás porcelántányéron. Három napja nem ettem, eddig nem kívántam egy falatot sem, de ez a látvány meghozta az étvágyam. Sötétzöld, méregerős paprikát, főtt tojást és fonott kalácsot kaptam a kocsonyához. Leültettem a pincért az asztalomhoz. A poharat teleöntöttem sörrel, a súlyemelő elé toltam, én az üvegből ittam.
– Na, itt a kocor, egyék ezzel – zsebébe nyúlt és odaadta a bicskáját.
– Mondja, maga tényleg így beszél?
– Rakom az édes faszom a kályhasípba, dehogy beszélek így. Hidelvei vagyok. A kotaszemű anyósomtól tanulom mind. Kitöröm a nyelvem, de tetszik a turistáknak.
Nekiálltam az ebédnek, közben a pincér elmesélte, hogy egyszert járt Bukarestben, a CFR szarrá verte a Steauát, utána a buszon rettenetesen lekottyosodtak. Remekül érezte magát, és ráadásul még egy fehérnéppel is összeszűrte a levet az úton. Ő főzte a csorbát, amiből kocsonya lett. Ugyanis elvette a parapács leányt, és most ő a szakácsnő. A pincért Alpárnak, a feleségét Zsejkének hívták. Családi vendéglő, az asszony főz, a férfi felszolgál. Fél óra múlva mindent tudtam a familíáról. A hat gyermek eteti a csürkét, a csitkót, a csekát. A nagypapa hátul a műhelyben laskasirittőt, lapítót meg húspotyolót készít, veszik a tápos turisták, mint a mézes cukrot.
Három nyugdíjas német házaspár érkezett, Alpár felpattant. Motorosok bőrruhában, valami skanzent kerestek. A pincér nem tudott skanzenről. Vagy nem akart tudni. A németek leültek, ha nincs skanzen, esznek valamit. Hat alkoholmentes sört és hat wiener schnitzelt rendeltek szalmapityókával. Míg az étel elkészült, a nagymama három húspotyolót és egy laskasirittőt sózott rájuk.
Mikor a friccek már a rántott húst majszolták, a pincér visszaült hozzám. Hozott két stampedlit, meg egy üveg pálinkát.
– Egy kis rütyü. Na ez se seggvakarószörp! Szilva, hatvan fokos – mondta huncutul vigyorogva. – De ez nem a vendégnek van, az ilyen kár beléjük, ez csakis saját használatra. A pálinkát az anyósom főzte, akinek meggyőződése, hogy a táposok azért olyan sápadtak, mert feszt unikumot vedelnek, ami tönkreteszi az epéjüket, májukat, veséjüket, gyomrukat, mindenüket. Ha szilvát innának, rendes tiszta szilvát, egészséges színük lenne, és száz évig élnének.
A nagymama a kilencvenkettedik évét töltötte januárban.
Sütött a májusi nap, sárgállott a pöttyös bohócvirág
Fotók: Neményi Márton
Már alig volt a kocsonyámból. Csak a szeme, kevés agyvelő, meg némi rezgő. Koccintottunk. Ittunk.
Újabb vendégek érkeztek, Alpár megint eltűnt. Nekiálltam, hogy befejezzem az ebédem. De ahogy a berbécs vörös szemébe néztem, újra a Kutya jutott eszembe. Hetek óta naponta többször megjelent előttem Cerberus. A gyomrom összeszűkült, az étvágyam megint elhagyott. Messziről Léna hangját hallottam. „Harapj meg, harapd ki a szívem.” Eltoltam a tányért magam elől.
– Valami baj van? – kérdezte aggódva Alpár.
– Semmi. Semmi az egész.
– Egy nő?
– Csak egy nő. Majd elmúlik.
– Sajnálom – mondta a bajszos műszékely.
Kicsit hallgatott, erőt gyűjtött, majd hozzátette: – De ne nagyon áltassa magát, kicsi barátom, nem fog elmúlni. Semmi nem múlik el.
– Tudom – morogtam. – De legalább hazudhatna. Magyarok vagyunk, vagy mi az Isten. Meg hazudni amúgy is sokkal korszerűbb.
– Korszerű? Nem szabad korszerűnek lenni, fiatalúr. Vagy előre kell szaladni, és pionírként kell élni, vagy csendben le kell maradni a kortól. Csak korszerűnek nem szabad lenni, annál mocskosabb dolog nincs is. Ha engem kérdez, inkább javallom, hogy maradjon le. Az a biztos.
Bólintottam. Nem tudtam tovább ülve maradni. Pénzt tettem az asztalra, hosszan megöleltem Alpárt. Jött Zsejke, kezembe nyomott egy félliteres fluska szilvát. A nagymama küldte nekem, a „sápadt, tápos kanbagolynak”.
Három és hat között a belvárosban sétáltam. Fel és alá. Mint az elmebeteg. Negyvennyolcszor olvastam el az emlékművön az első világháború hősi halottainak nevét. Egy Emléket is találtam. Emlék Ernő, mint az apám, talán nekem is családfát kéne kutatnom, gondoltam. Negyvennyolcszor olvastam el a mozi kirakatában a heti műsort. Az élve eltemetve című amerikai thrillert vetítették egész héten, naponta kétszer, hattól és nyolctól. Paul Conroy egyszer csak egy eltemetett koporsóban ébred, az egyetlen menekülést lemerülőben lévő mobilja jelenti, mielőtt elfogy az oxigénje…
Negyvennyolcszor sétáltam oda és negyvennyolcszor vissza a parksétányon. A polgármesteri hivataltól a szökőkútig. Oda-vissza. Oda-vissza.
Már majdnem hat volt, amikor az egyik padról madárcsontú, görbe vénember kelt föl. Megragadta karomat. Megálltam, lenéztem az öregre. Azt hittem, pénzt fog kérni.
– Jónapot, fiatalember – szólt a bácsi.
– Mit akar?
– Ne idegeskedjen. Rossz nézni, ahogy eszi magát. Ennek nem lesz jó vége, én csak tudom. Nyugodjon meg. Senki nem ér ennyit. Egy nő? Ugyan! Még maga se. Még az élet se. Mert mi az élet? Lötyögés és várakozás, kérem. Az ember várja a vonatot. Vár egy pár hatalmas mellre egy nyári éjszakán valamelyik hotelben. Vár az egérre, hogy énekeljen. Vár a kígyóra, hogy szárnyat növesszen. Lötyög és vár.
– Ki maga? Ezt a faszságot meg hol olvasta?
– Joe Buck vagyok. Tanulja meg elfogadni a vereséget, fiam, különben úgy jár, ahogyan én. A fejembe három golyó repült, az agyam, mint a falra köpött véres takony.
– Miről karattyol itt? Mégis miről beszél? – mondtam, és otthagytam az öreget.
Csak nézett utánam szomorúan, és rosszallóan csóválta a fejét.
Minden út a pokolba vezet, gondoltam
Minden akaraterőmet össze kellett szednem, hogy ne forduljak be a Remény utcába, ahol Léna dolgozott a Blue Dragon tetoválószalonban. Keleti sárkányokat, karddal átdöfött szíveket, delfinen lovagló ámorokat, tekergő kígyókat, repdeső pillangókat varrt a bőrre napi nyolc órában. Bámulatosan tehetséges keze volt, szinte életre keltek a rajzai. Én is kaptam a művésznőtől egy tetoválást, két hete sem ismertem, mikor rám festette. Parányi remekmű. Senki nem tudott róla, csak mi ketten. A herezacskóm és a végbélnyílásom között apró koponya bújt, a homlokán vérvörös betűkkel: LÉNA. A halálfejet vadrózsa futotta körbe. Kicsi rajz, rejtett helyen – nem véletlen, hogy Heller sem találta meg.
Kétszáz méter választott el Lénától, mégsem mentem a szalonba. Nem gyávaságból, nem féltem a férjétől. Nem is tapintatból. Nem azért, mert megígértem Lénának, hogy nem megyek a munkahelyére, ahol bármikor felbukkanhat Dimitrie. Talán a szenvedés iránti határtalan vágyam miatt. Gyermekkorom óta mámoros kéjt találtam a kínlódásban. Letépni a vart a térdemről, és kiszívni a sebből a vért. Tüskét szúrni a körmöm alá. Visszatartani a lélegzetemet, amíg már fáj, amíg az ájulás szélére kerülök. Ezt szerettem. A végtelen boldogtalanságban felcsillanó pillanatnyi, szappanbuborékként szétpukkadó boldogságot.
Hat óra öt perckor rendeltem meg az első fröccsömet a Bull’s Eye-ban. Reszkettem az izgalomtól. Ömlött rólam az izzadság.
A kertekben sárgállott a pöttyös bohócvirág, erős füstszag terjengett, és mindenfelől kutyaugatás hallatszott.
Minden út a pokolba vezet, gondoltam.
A férfi hét után érkezett. Átlagos melósnak tűnt, vasúti munkásnak vagy effélének. Kezeslábast viselt, micisapkát, sáros bakancsot. Vastag borosta verte fel arcát, szemében sűrű közöny ült. A sportújságot összetekerve hóna alatt tartotta. Könyökölt a pultnál némán, áttetsző töményét itta. Nem látszott se szomorúnak, se vidámnak, csak állt, unottan és egyedül. Eulália a negyedik fröccsnél áthajolt a pulton, megkocogtatta vállamat.
– Várjon kicsit, fél óra még. Akkor csudát lát. Kálmán, ha lemegy a nap, sörré változik.
Kicsit talán elszundítottam a söntésnek dőlve.
– Hé, figyeljen, most! – rázott meg a romlás nagykeblű virága fél óra múlva, és Kálmán felé mutatott.
Nem hittem a szememnek. Megszoktam már, hogy ezen az egyszerre csodálatos és félelmetes vidéken minden megtörténhet, de még így is halálsápadt lettem a látványtól.
Úgy történt, ahogy a tigrisnadrágos pincérnő ígérte. Mire besötétedett, Kálmán sörrel teli krigli lett a söntéspult tetején. A negyvenes villanykörte fénye aranysárgán csillogott a habon. Néha a sör mondott is valamit. Női neveket emlegetett fájdalmas, már-már nyüszítő hangon. Alina, Smaranda, Éva, Corina, Elena, Maria, Sára, Ioana, Etelka, Daria…
– És most már örökké így marad? – kérdeztem suttogva Eulália füléhez hajolva.
Éreztem a zsíros, fáradt mellek közül előtörő édes parfümszagot.
Eulália legyintett, dehogy.
– Pirkadatkor presszóvá változik, két cukorral, pici tejjel. Aztán lesz csak újra ember. Akkor megy is rögvest melózni. Innét megy. Az erőtakarmánygyárban dolgozik. Megvárhat, ha akar. Éjfélkor jön a váltás.
– Kálmán az erőtakarmánygyárban dolgozik?
– Hol másutt? Ezek itt mind a gyárban vannak, meg a vasútnál. Mihály király nem ide jár koktélozni, elhiheti. Bár az igaz, hogy ez a kóceráj is látott már szebb napokat. Egyszer például fellépett itt a kocsma előtti nyári színpadon a Marius Dragomir. De az már régen történt, és még a Marius is növendék volt akkor. Fél egykor a mozi mögött. Oké?
Néha a sör mondott is valamit
Léna nem jött. Se hatkor, se tízig, se éjfélig. Üzenetet se küldött. Csak Kálmán nyüszített habosan a pulton: Klára, Alinka, Nuca, Hella, Alexandra…
Csendben elosontam. A pénzt a pulton hagytam, és leléceltem a kocsmából, még mielőtt Eulália munkaideje lejárt. Nem néztem végig reggel, milyen az, mikor Kálmán sörből kávévá változik. Mentem a fél egyes vonathoz.
A tévében láttam később, hogy egy kanadai világcirkusz leszerződtette a pasast, és tomboló siker a szám szerte a világon. Beervampyr from Transsylvania. Igazi szenzáció. A fickó megtanult még ezt-azt. Amerikában például light kólává változik.
Cserna-Szabó András: Szíved helyén épül már a halálcsillag; Magvető 2013
