Hajdunéban meggyulladt a pálinka

Ma Márai a Matiné. 1900. április tizenegyedikén, a Költészet Napján született ő, vagyis benne vagyunk a századik évben. Cselédes szakaszt választottunk az Egy polgár vallomásaiból, képet Kosztolányi filmesített és színdarabosított Édes Annájából kölcsönöztünk hozzá; amúgy utóbbiakat is ajánljuk. Tartunk tőle, szezonja lesz hamarosan.

A cselédek a konyhában aludtak. Akármily tágas volt is különben a lakás – s a régi vidéki családi házakban nem ritkán tíz-tizenkét szoba is állott a családtagok rendelkezésére, – a szakácsné és a mindenes szobalány ott aludtak a konyhában, ahol naphosszat főztek és mosogattak. Reggel ott mosakodtak a konyha vízcsapjánál, melynek leöntőjébe a moslékot és a szennyvizet is öntötték. Következésképp áporodott bűz terjengett a legtöbb polgári konyhában, akármennyit „szellőztettek” is napközben. Ocsmány és érthetetlen helyzet volt ez, de senki nem törte a fejét rajta, a társadalom így rendezkedett be, az uraságok öt, nyolc vagy tíz szobában laktak, a szobákban volt zongora, bronz-dísztárgyak, a csipkefügönyök, szekrények tele könyvekkel, ezüsttel és porcelánnal, s minden ragyogott a tisztaságtól, a cselédek naphosszat port törültek a lakásban és tollseprűvel űzték a „bacillusokat”, az asztalt tisztán és gonddal terítették, az étel, mely az asztalra került, ízes volt és különös műgonddal készült – de a cselédek ott főttek és aszalódtak életükhosszat a konyha ételgőzében, s testi kipárolgásuk elvegyült az ételek párájával és ízével, melyek aztán az „úri lakás asztalára kerültek. Senki nem gondolkozott ezen. A cseléd „szociális helyzete”, a polgáriasuló, századelei magyar családban a legkülönösebb volt. Nem tartozott a “proletárok” közé – ezt a fogadalmat akkor még csak a pártirodákban szövegezték, – nem volt „öntudatos bérmunkás” a cseléd, világi helyzetéről ugyancsak keveset tudott. Egyszerűen cseléd volt. Nagyon rosszul fizették – rosszabbul, mint akármilyen bérmunkást, gyalázatosabban mint a napszámosokat –, agyondolgoztatták, s a legelső veszekedésnél kitették a szűrét, „kétheti felmondással” útilaput kötöttek talpa alá, mégha húsz esztendőt dolgozott is elébb egyhelyben. Cserébe „megvolt mindene”, mint a polgári háziasszonyok mondották, „kosztja, kvártélya”, mi kell több? A kvártély az a fiókos láda volt, mely a konyhában állott, megrakva vörös és csíkos-cihás „cselédágyneművel” – éjszakára kinyitották a láda tetejét, kihúzták az alsó fiókot s ebben aludtak a cselédek – a koszt minősége persze helyenként változott, de még abban a kánaáni, háborúelőtti magyar bőségben is „kiadtak” legtöbb helyen a cselédeknek, megjelölték a falatokat, melyeket elfogyaszthatnak a tálak maradékaiból, levágták számukra a napi karéj kenyeret, kimérték a tejet, kávét – persze csak frankosat kaptak a cselédek, – s kiszámolták hozzá a cukordarabkákat.


Törőcsik Mari Fábri Zoltán filmjében

Videók a témában:

A „spájzot” legtöbb helyen csukták. Ha a cselédet kidobták, a jó háziasszony utolsó pillanatban számbavette a távozó holmiját, valóságos testi motozást tartottak, a becsomagolt cselédmotyót apróra megvizsgálták, törülköző, ezüst kanál után kutattak, mert köztudomású volt, hogy „minden cseléd lop”. Ezt a motozást a lelkiismeretes háziasszony akkor is megejtette, ha a „szolgálatból kilépő” háztartási alkalmazott évtizedet szolgált a háznál és keze alatt soha egy varrótű sem veszett el. A cselédek maguk sem tiltakoztak e megalázó motozások ellen, természetesnek tartották. Gyakran igaza is volt a „jó háziasszonynak”, mikor lopással gyanusította e „fizetett ellenségeket” – a cselédek szívesen loptak, főként zsebkendőket, harisnyát és törülközőket. Egyáltalán, rettenetes sok baj volt e fizetett ellenségekkel. Gyermekkorom telítve van cselédtragédiák emlékeivel. A szakácsnők általában ittak, különös előszeretettel rumot ittak, érthetetlen módon meg akartak feledkezni az alkoholos bódulatban földi helyzetükről, arról, hogy „megvan mindenük, ami kell”, így elsősorban a koszt-kvártélyuk. A pesztonkák férfiak után futottak, lebetegedtek, nem lehetett számítani reájuk, különösen a szlovák cselédek voltak híresek buja erkölcseikről. A cseléd helyzete a családban mindig alárendelt volt, de a régi időkben a cseléd csakugyan egy kissé családtagnak számított, akit az uraság kihasznált, holta napjáig dolgoztatott, rosszul, vagy sehogy sem fizetett, ám cserébe igazán a családhoz tartozónak tekintette, s öregkorában is ellátta. A régi uraság fenyítette, pofozta, büntette a cselédet, életre-halálra rendelkezett vele, de a megöregedett cselédet ott tartotta a portán, a mindenest, ha engedélyével férjhezment, kistafirozta, esetleg férjével együtt felfogadta; egyszóval, vállalta a cselédet, a család egyik távoli, alacsonyrangú rokonának tekintette. A polgári családnak nem volt tagja a cseléd. A kényúri felfogásból csak a rossz bánásmódot vették át, a családias összetartozás, a szociális felelősségérzet hiányzott a cseléd és az uraság kapcsolatából. A kiöregedett, munkára képtelen cselédet legtöbbször elküldték, különösebb ok nélkül, mert „megunták”.

Nem lehetett csodálni, ha a polgári háziasszonyok a cselédek „hálátlanságáról” panaszkodtak e változott világban. A cseléd, akármily csodálatosnak tetszik is, nem „ragaszkodott” többé úrnőjéhez, nem volt hajlandó élni és halni a családért, mely „kenyeret adott” neki, s egyik napról a másikra kirúgta az uccára, ha elhasználta már, vagy megorrolt reá valamiért. A „fizetett ellenség” élt a gyanuperrel, hogy a polgári családnál nem lesz hosszú élete, akármilyen patriárkális hangnemben bánnak is vele. Ivott tehát, férfiak után futott, lopta a kockacukrot és a törülközőket, s iparkodott ürügyet adni a háziasszonynak a rossz véleményre, amelyet az hivatalból táplált a cselédek nemzetsége iránt. A cselédet tegezték, s a fiatalabb cseléd kezet csókolt a ház urának is. Mindez hagyomány volt, a szép, kedélyes rendi világ emléke, ennek a világnak minden viszonylagos emberiessége és patrónusi felelősségérzete nélkül. Olyan polgári család, ahol megöregedett a kiszolgált cseléd, ezek között ha egy akadt. Idegen arcok szakadatlan vándorlása volt ez a cselédjárás, a mi családunkban is. Ketten aludtak a konyhában, egy idősebb, kövér szakácsnő, s a felügyelete alá rendelt szobaleány; a konyha melletti kamrában aludt a kisasszony, legtöbbször egy morvaföldi, vagy sziléziai „fräulein”, aki német szóra oktatta a gyermekeket. Ezek a fräuleinek persze maguk is részt vettek a háztartás munkájában, vállalták saját szobájuk takarítását, s a gyermekszoba rendben tartását, vasalásnál, varrásnál őket is munkába fogták, de máskülönben nagyon vigyáztak a társadalmi különbségre, mely a cselédektől elválasztotta őket, jóllehet legtöbbször maguk is paraszti sorból származtak. Délben és este a család asztalánál ettek, de a társalgásba nem szóltak bele, s minket is csak szemöldökrántással és néma mozdulatokkal fegyelmeztek étkezés közben, mert anyám nem szívelte, ha apám jelenlétében szóra nyitják szájukat.


Gidró Katalin Keresztes Attila darabjában
Fotó: MTI / Kelemen Zoltán Gergely

A gyermekek és a cselédek legtöbbször jó viszonyban élnek, valahogy a “felnőttek” s az “urak” világán kívül, kissé egymásra utalva, ugyanazon a társadalmi szinten. Anyám szigorúan megkövetelte, hogy “udvariasan” bánjunk a cselédekkel; megfenyített, ha feleslegesen vettük igénybe szolgálataikat, s nagyon ügyelt, hogy a legcsekélyebb szívességet is udvariasan megköszönjük. Mikor apám átköltözött abba a tágasabb lakásba, saját házába, a konyha mellett nagy, boltíves szobát rendeztek be cselédszobának; de nem hiszem, hogy akadt még egy tucat háztartás a városban, ahol a cselédeket külön szobákban altatták. Szőke-varkocsos, kedves tót pesztonka arcok vonulnak fel gyermekkorom idejéből emlékezetemben, boci-nézésű, tizenöt-tizenhét éves tót leányok a környékbeli falvakból, akik posztócsizmában, a szegényebbje bocskorban érkezett szolgálatba, vállukon azzal az igénytelen motyóval, egy váltás fehérneművel, imakönyvvel és szentképekkel, s úgy érkeztek és tüntek, névtelenül, szinte személytelenül, mintha mind egyetlen nagy család ikertestvérei volnának. Külön nem emlékszem már egyiknek arcára sem, de látom őket, rongyaikba bugyolálva, amint nedves, szipogó orral beállítanak télvíz idején az öles hóval borított falvak egyikéből, Kavecsánból vagy Miszlókáról, a vályogból épített tót parasztházakból, ahol karácsonyra már elfogyott a zabkenyér, s a lányokat beküldték szolgálatra a városba. Négy-öt forint volt egy ilyen leány havi bére, de persze csak többhónapos szolgálat után, mikor már kitanult valamennyire, s nem tört el mindent, amit a kezébe vett. A “bakázás” tilos volt, minden hónapban egyszer, legföllebb kétszer távozhatott el a lakásból a mindenes cseléd, vasárnap délután néhány órára – négyre végeztek a mosogatással, ötre felöltöztek, félnyolcra már vissza kellett lenniök. A “cseléd és a gazda közötti viszonyt szabályozó 1876-iki XIII. törvénycikkely”, mely ma is érvényes és minden cselédkönyv harmadik oldalán olvasható, meghatározza ugyan, hogy “a cseléd… szolgálatba való lépésével a gazda, illetőleg családja háznépének tagjává válik”, – de a gyakorlatban különösen és tökéletlenül érvényesült csak ez az emelkedett szempont. Ez a szolgálati szabályzat előírja a gazda és a cseléd jogait és kötelességeit, melyek meglehetős aránytalanul viszonylanak; például “azon cseléd, aki… a szolgálatba, melyre szegődött, beállani vonakodik, a gazda kívánatára arra hatóságilag kényszerítendő”; aztán “a cseléd tartozik ládáját, ruháját és minden ingóságát, ha a gazda úgy kívánja, gazdája házánál tartani, s ha a gazdának alapos gyanuja támad, a cseléd holmiját, annak jelenlétében megvizsgálhatja” – s ezzel a joggal a “gazdák” sűrűn éltek. Ennek a különös szabályrendeletnek, mely a Kongóban is alkalmas lenne fekete rabszolgák és fehér gyarmatosok jogviszonyát szabályozni, 45-ik paragrafusa szószerint és keresetlen őszinteséggel kimondja, hogy: “A cseléd a gazda parancsait tisztelettel és megadással fogadni tartozik; kifejezések és cselekmények, melyek a család és háznép keretén kívül más személyek között sértőnek tekintethetnek – a gazda irányában nem támasztják a vélelmet, hogy a cselédet becsületében érinteni szándékozott volna.” Magyarul, a gazda szidhatja a cselédet, mint a bokrot, lecsepülheti a sárga földig, becsmérlései nem “tekintethetnek sértőknek”. Ilyen feltételek mellett élt – és él ma is – a polgárság közös fedél alatt cselédeivel.


Cselédek Valló Péter Édes Annájában
Fotó: MTI / Nagy Lajos

A szakácsnék, a klimaktérium és az idült alkoholizmus korába jutva, néha kést fogtak a háziakra, s a lázadó kedélyű pesztonkák néha kereket oldottak; általában ritka volt az olyan cseléd, aki esztendőnél hosszabb ideig kitartott egyhelyben. A cselédek mellett a ház állandó vándorai voltak a mosónék, vasalónék, s a varrónék, ezek a kültelki frájlák, akik már kisasszonyosan öltözködtek, s veszedelmesen hatottak a család növekedő, nyugtalankodó fiúgyermekeire. Sok polgári családban elvárták a fiatal paraszt-cselédektől, hogy a ház úrfiait átsegítsék a pubertás nehéz idején, s rendelkezésükre álljanak testük intimebb szolgálataival is. Gyakran hallottam polgári szülőktől, amint elégülten adták elő, hogy serdülő fiuk mellé sikerült csinos, fiatal pesztonkát szerződtetni, mert ezek “mégis egészségesebbek”, mint a nőszemélyek, kikhez a kamaszodó fiúk első szükségükben fordúlni szoktak. Ha a cseléd teherbe jutott az úrfitól, kitették, s a gavallér polgári nagyapa, a snájdig kölyök-apa helyett bizonyos kacér és somolygó büszkeséggel fizetgette a két-három forint tartásdíjat. Berögzött szokás volt ez.

A cselédeket rokonaimnak éreztem, hozzájuk húztam, szívesen ültem gyermekkoromban közöttük, a felmosott konyhában, a meleg tűzhely mellett, hallgattam zagyva babonáikat, értelmetlen álmodozásukat, míg anyám rám nem lelt s a belső szobába nem parancsolt. A cseléd-arcok nagy tömegének zűrzavarából kiemelkedik egy “Hajduné” nevű iszákos vénasszony rémképe, aki legtöbbször élesre fent késsel jelent meg nálunk, tökrészegen, óvatlan pillanatokban, s meg akarta ölni a gyermekeket, anyámat, életveszélyesen hadakozott, a segítségül hívott rendőrök is alig bírták lefogni. Hajduné fényes nappal érkezett, váratlan órákban, mint a vak sors küldöttje a görög drámákban, s cselédek, nagyságák, gyermekek visongva menekültek kamrákba, pincébe és padlásra a dülöngélő vénasszony elől, aki éles kését villogtatva vándorolt a ház folyosóin, s mint a mesebeli boszorkány, gyermekáldozatot keresett uzsonnára. Gyermekkori neurozisom, érzékenységem egyik okozója Hajduné volt, akitől úgy féltem, mint a primitív népek az ördögtől. A tót cselédektől különben is sok babonát, vajákos félelmet tanultam. Hajduné addig tombolt a házban, míg egy napon “meggyulladt benne a pálinka”, s szerencsésen megszabadultunk tőle; évekbe tellett, amíg a természet reászánta magát ez örvendetes megoldásra. Arra senki nem gondolt, hogy Hajduné egyszerűen beteg, delirium tremens-ben szenved, s tanácsos lenne elhelyezni egy menhelyen. Cselédeket nem vittek menhelyre, valószínűleg túl előkelő hely volt az számukra.

Márai Sándor: Egy polgár vallomásai; Helikon Kiadó, 2011

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.