Kultúra

Mikor kel a pápa?

Kipakolt a februárban váratlanul lemondott XVI. Benedek főkomornyikja, s könyv lett a sztoriból. Idézünk az Őszentsége XVI. Benedek titkos iratai című kötetből. Matiné.

Korábban a témában:

XVI. Benedek lakosztályában

Joseph Ratzinger minden reggel 6.30 és 6.45 között ébred az apostoli palota harmadik emeletén lévő pápai lakosztályban. Tisztálkodás után végigmegy a lakosztály magánkápolnájába vezető folyosón, ahol 7.30-kor misét tart. A rituálé után, 8 óra körül még imába mélyedve ott marad a zsolozsmáskönyvével, majd 8.30 körül mintegy tíz percet tölt az ebédlőben, ahol a legközelebbi munkatársaival reggelizik. Az asztalnál a pápa legszívesebben tejet fogyaszt, koffeinmentes kávét, vajas-lekváros kenyeret, ritkábban egy szelet süteményt is.

A lakosztályban személyes ügyeivel az ún. pápai család személyzete foglalkozik. Mindenekelőtt a lakással kapcsolatos teendőkkel megbízott csapat: Paolo Gabriele, a pápa házi segédje (egyfajta komornyik), valamint a Memores Domini szervezethez tartozó Carmela, Loredana, Cristina és az utolsóként érkezett Rossella, aki 2010-ben lépett szolgálatba a balesetben elhunyt római Manuela Camagna helyett. Ez utóbbit egy autó ütötte el a római Nomentana úton azon ritka alkalmak egyikén, amikor elhagyta a pápai palotát. A négy apácának a szentatya egyetlen kívánsága vagy megjegyzése sem kerüli el a figyelmét. Ezenkívül két különleges titkár is dolgozik a pápai lakosztályban. Közülük az ismertebb Georg Gänswein presbiter és német teológus, aki Rómába való megérkezéséig a freiburgi dóm vikáriusa volt. A fővárosban megosztotta idejét a Hittani Kongregációja (amit akkoriban Ratzinger vezetett) és a Santa Croce Pápai Egyetem között, ahol katolikus egyházjogot tanított. Mindenki Georg atyának vagy don Giorgiónak nevezte. A második titkár az 1958-ban született máltai Afred Xuereb a gozói egyházmegyéből, aki a pápai államtitkárság írnoki teendőit látja el.

XVI. Benedek életvitele szinte szerzetesi, magánéletének pillanatait csak igen kevés emberrel osztja meg. Ennek jellemző példája a déli étkezés. VI. Pál a titkáraival ült egy asztalhoz. II. János Pál püspököket és bíborosokat szeretett meghívni, lehetőleg lengyeleket. XVI. Benedek a Memores szervezet tagjaihoz kötődik, akik főznek, rendben tartják a lakást, meghallgatják a pápát és mosolyognak szellemes mondásain. A szentatya szinte mindig velük ebédel. A tűzhelynél Loredana és Carmela váltják egymást – mindketten Pugliából származnak –, és elkészítik a házigazda ízlésének megfelelő egyszerű ételeket. Ezek többnyire erősek, fűszeresek, melyekből nem hiányozhat a bors és a paprika. Az első fogások többnyire halból készülnek, mint például a lazacos tészta, ami a szentatya egyik kedvence. Másodikként inkább a húst részesíti előnyben, mely a pénteki napok kivételével minden alkalommal az étkezés részét képezi. Ilyenkor ugyanis Ratzinger halfiléből és zöldségekből álló egytálételt kér. Nem fogyaszt rákokat és bonyolult elkészítésű ételeket. A vacsorája zöldséglevesből vagy egy bögre tejből áll. Nagypénteken az egyébként is egyszerű étkezés még puritánabb lesz: a pápa főtt krumpliból és sajtból álló menüt fogyaszt. Az egyetlen kivételt az édességek képezik. A pápa kedvence egy puha, pár csepp likőrrel meglocsolt muffin, amit tréfásan „részeg szüzek”-nek nevez. Ez kivételt jelent a szabályok alól: a pápa ugyanis szinte teljesen absztinens, sosem iszik bort az asztalnál.


Fotó: AFP / Vincenzo Pinto

A Memores-nővérek az apostoli palota ugyanazon emeletén élnek, de szobáik az épület hátsó részében helyezkednek el. Ott alszanak, imádkoznak, ott tartják személyes holmijukat. Néhányan őrzik azt a nekrológot is, amit a pápa akaratának megfelelően tettek közzé a L ‘Osservatore Romano katolikus lapban Manuela Camagni halálakor: ez volt az első alkalom, hogy egy pápa gyászjelentést írt.

A „pápai család” és a titkárok körében eltöltött étkezéseken kívül a pápa időnként néhány baráti személlyel és családtaggal (például testvérével, Georggal) szokott asztalhoz ülni, illetve utazásaiból visszatérve munkaebédeken szokott részt venni. Ez utóbbi alkalmakkor néhány kivételes személy ül az asztalnál: Federico Lombardi atya, a Vatikán sajtófőnöke, Giovanni Maria Vian professzor, a L ‘Osservatore Romano katolikus lap igazgatója, monsignor Guido Marini, a pápai liturgikus szertartások mestere, valamint a pápai államtitkárság általános ügyeivel megbízott tanácsos, monsignor Peter Brian Wells.

Az ebédek és a vacsorák a szentatya visszafogottságáról tanúskodnak. Vendégként azokat a – gyakran egyszerű – embereket hívja meg, akik valaha a segítségére voltak. Mint például egykori személyi sofőrje is abban a megtiszteltetésben részesült, hogy az asztalához ülhetett. 2006-ban ugyanezt a váratlan meghívást kapta Camillo Cibin, a csendőrség mindenkori főnöke, aki VI. Pál és II. János Pál pápák árnyéka volt. A meghívás alkalom volt arra, hogy a nyugdíjazás közeledtével a szentatya köszönetet mondjon a csendőrtisztnek, aki teljes odaadással szolgált három pápát. Cibin fotója bejárta a világot, amikor 1981. május 13-án közvetlenül a Wojtyla ellen elkövetett merénylet után sikerült elfognia Ali Agcát. Ratzinger a meghívást kiterjesztette a tiszt családtagjaira is.

A bíborosok közül a német Joachim Meisner, Berlin egykori püspöke és Köln jelenlegi érseke tartozik a legrégibb barátai közé. Vele a pápa meglehetősen bizalmas viszonyban van, olyannyira, hogy néhány egyszerű, bensőséges percet is együtt töltött vele: például együtt nézték a szalonban a tévéhíradót, vagy Mozartot játszott neki azon ritka alkalmakkor, amikor zongorához ült. Természetesen csak akkor, ha a határidőnaplóban nem volt előjegyezve találkozó a második emeleti reprezentációs teremben, vagy nem volt éppen időszakos kihallgatás, mely alatt a pápa a bíborosokat és a Kúria egyéb személyiségeit fogadja (mint például a hétfői napokon Bertone államtitkárt), továbbá nem volt nyilvános meghallgatás sem (ez szerdánként a VI. Pál Teremben zajlik a bazilika közelében).

A pápának további női munkatársai is vannak, akik a legkülönbözőbb szerepeket töltik be. Egyikük laikus nővér, aki a „Közösség és Felszabadulás” lelkiségi mozgalomhoz tartozik: ő szokta a fizioterápiás kezeléseket adni délutánonként a pápának. A rendelő a fogászati rendelővel együtt az egészségügyi részlegen belül helyezkedik el, mely a műtőt váltotta fel. A pápa másik női munkatársa a zenetanár végzettségű Ingrid Stampa, továbbá Birgit Wansing, a pápa mindenkori titkárnője: egyike azon kevés személyeknek, akik tökéletesen ismerik a pápa kézírását. Őt látogatta meg a Szentatya azon a 2012-es januári napon az Aurelia Antica úton fekvő kolostorban. Mind Stampa, mind Wansing a Schönstatt spirituális mozgalomhoz tartoznak, melyet Joseph Kentenich alapított. Birgit Wansingnak titkári megbízatása van, és még mindig a pápai államtitkárság kötelékébe tartozik. Ingrid Stampa a kevés nem hivatalos „tanácsadók” egyike. 1991-től kezdve házvezetőnő volt a római Città Leonina téren lévő háromszáz négyzetméteres lakásban, ahol Ratzinger bíborosként élt.

Kinyílik a Vatikán ajtaja

Az oknyomozó riporter munkája során gyakran olyan emberekkel találkozik, akikről szinte semmit sem tud, csak azt, hogy van egy történetük, amit el akarnak mesélni, vagy olyan dokumentumokkal rendelkeznek, melyeket nyilvánosságra akarnak hozni. Általában előzőleg egy rövid kivonatot kérünk tőlük e-mailben, hogy tisztában legyünk a sztorival és felmérjük jelentőségét. Néha azonban ezek az emberek bizalmatlanok. Ezekben az esetekben csak egy személyes találkozó által dönthetjük el, hogy történetük figyelmet érdemlő-e. A találkozók ezekkel az ismeretlen személyekkel általában a szerkesztőségben vagy zsúfolt presszókban zajlanak le az anonimitás megőrzése érdekében.

Tevékenységem során gyakran fordultak elő képtelennél képtelenebb, regénybe illő helyzetek. Egyszer Firenzében egész délelőtt követtek annak a pénzügyőr tábornoknak az emberei, akivel délután találkozóm lett volna. Kafkai helyzet állt elő: azért állította rám az embereit, hogy meggyőződjön arról, hogy nem követnek. Előfordult, hogy addig számomra teljesen ismeretlen „hírforrásokkal” találkoztam a legképtelenebb helyeken, mint például egy autóroncstelepen Brescia elővárosában; más alkalommal pedig bekötött szemmel vezettek egy trieszti lakásba, ahol egy rendőrséggel kollaboráló egykori maffiózóval volt találkozóm.

De ahhoz foghatót még sose éltem át, mint ebben az évben; azóta, hogy kapcsolatba kerültem a fő hírforrással, aki mintegy száz különféle dokumentumot bocsátott rendelkezésemre. Ezek alkotják e könyv alapját. Még sohasem fordult elő, hogy ilyen nagy gondot kellett volna fordítani a titoktartásra, a különféle, szinte mániákus óvintézkedésekre. Első alkalommal éreztem úgy, hogy minden eddiginél megdöbbentőbb dologra bukkantam. „Az óvatosság már a véremmé vált – magyarázta a Vatikán falain belül élő hírforrásom. A Kúrián belül mindig a legkisebb botránnyal járó megoldást választják.” Igaza volt. Kapcsolatunkat a kezdetektől fogva úgy építettük ki, hogy láthatatlanok maradjunk; hogy beleolvadjunk a hétköznapokba.

Csak most értem meg igazán, hogy lépéseinket alapos számítás és hosszas tűnődés előzte meg. Nehogy belegabalyodjunk annak a szervezetnek a hálójába, amit a nácikra vadászó, nagy tapasztalattal rendelkező Simon Wiesenthal „a világ legjobb és leghatékonyabb hírszerző szolgálatának” nevezett. A vatikáni biztonsági és információs rendszerről van szó. Csak most vált számomra világossá, hogy mindenáron meg kellett védeni ezt az információfolyamot, mely átszivárgott a Vatikánt körülvevő áthatolhatatlan körfal repedésein. Információforrásom nem kelthetett gyanút mozdulataival és szavaival a mindennapi élet során. Nem inoghatott meg. Színlelnie kellett feletteseivel szemben, akik valamennyien hatalommal, intuícióval és karizmával rendelkező személyek voltak, mint például Tarcisio Bertone vatikáni államtitkár, s eközben fel kellett kutatnia a legjelentősebb információkat, a legtitkosabb dokumentumokat, melyek a Svájci Gárda éberségét kijátszva kerültek ki a miniállamból. Ez a kettősség hónapokon keresztül tartott: mindez leginkább egy klasszikus titkos ügynök tevékenységéhez hasonlított, aki többéves kiképzés után álnéven „befészkeli” magát egy bizonyos környezetbe.


Fotó: AFP / Filippo Monteforte

Nekem ugyancsak bonyolult szerep jutott. Az ilyen helyzetekben meghatározó szerepet játszik a pszichológiai tényező. Nem szabad hibás lépést tenni, és bizalmi kapcsolatot kell kiépíteni. A bemutatkozás után olyan beszélgetőpartnernek kell mutatkozni, aki képes felfogni a bizonytalanságot és a bizalmat. Aki biztonságot áraszt olyan helyzetekben, amikor valami váratlan eseménnyel kell szembenézni; de mindenekelőtt, aki semmilyen helyzetben sem fél.

Ez az első találkozónktól fogva így volt. A „hírforrás” az egyház titkos pénzügyi manővereiről írt Vatikán Rt. című esszémet kétségbevonhatatlan garanciának tekintette. Én voltam tehát számára megfelelő újságíró, akit meg kellett közelítenie: egyrészt írásom ismeretterjesztő jellege miatt, másrészt azért, mert teljes anonimitást garantáltam annak, aki a rendelkezésemre bocsátja az addig titkosnak számító dokumentumokat. De volt egy megoldandó probléma: létre kellett hozni az első kapcsolatot. A „hírforrás” a legbonyolultabb, de minden bizonnyal a legbiztonságosabb utat választotta: a média világától távoli utat, elkerülve a közvetlen találkozót, a postai vagy elektronikus levelezést és a telefonos érintkezést.

2011 tavaszát írjuk, amikor újra jelentkezik egy rég nem látott kedves barátom, akinek semmi köze a Vatikán világához, sem pedig a bíróságokhoz. Arra kér, hogy találkozzunk Milánóban egy kávézóban. Ez csak ürügy arra, hogy személyesen is beszélgethessünk, és én örömmel fogadom a meghívást. Találkozunk, és az ilyenkor szokásos udvariaskodás után közli, hogy egy üzenete van számomra. Egy barátjának hírei vannak a Vatikánról, melyeket nyilvánosságra szeretne hozni. Csak ennyit mond, nem is tud többet az ügyről. A sztori nem tűnik különösebben érdekesnek, de kíváncsivá tesz, hogy vajon mi késztette ezt a régi barátomat arra, hogy felkeressen Milánóban és üzenetet adjon át ettől a lehetséges „hírforrástól”. Ez az első benyomásom. Mosolyogva azt felelem, hogy adja meg neki nyugodtan a mobilszámomat. Így jön létre a kapcsolat. A „kapcsolat” – hívjuk így, mivel sohasem ismertem meg a valódi kilétét – álnéven hív fel.

Milánóban vonatra szállok. A találkozó ezúttal Rómában jön létre, egy presszóban a Mazzini tér közelében. Itt valami különös dolog történik. A találkozón két személy jelenik meg. Két negyven év körüli olasz férfi mértéktartó, kifogástalan öltözékben. Kérdéseket tesznek fel az érdeklődési körömmel, a munkámmal kapcsolatban, valamint a szakmai fogékonyságomat illetően. Az iránt érdeklődnek, hogy újságíróként miképpen védem a rám bízott bizalmas információk forrását. Mozdulataik nyájasak, hanghordozásuk szívélyes, de nem egyházi emberek. Sőt, néha egy-egy olyan szó is kicsúszik a szájukon, ami inkább a kaszárnyákra, mint a sekrestyékre emlékeztet. Az a benyomásom, hogy nem ők lesznek a beszélgetőpartnereim.

Jelentéktelen dolgokról folyik a szó, ismeretlenek között, az ebéd előtti aperitif elfogyasztása közben. Fürkésszük egymást és a környezetünket. A valóságban – és erre csak később jövök rá – azon a találkozón nem csupán hárman vagyunk jelen. Ott van néhány „védőangyal” is, akiket ugyan nem látok, de ők figyelnek engem. Van aki ott van, aki elhalad mellettem, van aki leül a közelben. Megfigyelés alatt állok. Elővigyázatossági intézkedések, amik azt mutatják, hogy valaki mérlegeli, kapcsolatba lépjen-e velem. Ezt a következő találkozó erősíti meg. Megint az előző két férfi jelenik meg, megkezdjük a szokásos semmitmondó csevejt. Ez alkalommal egy másik kávézóban vagyunk, egy félreeső különteremben. Hogy miért választották ezt a helyet, az kiderül pár perc múlva, amikor az idősebb férfi a zsebébe nyúl, majd színpadias mozdulatokkal elővesz egy négybe hajtogatott papírt és átnyújtja. Névtelen írás, mely megismételhetetlen szavakkal illet néhány egyházi méltóságot.

Az anonim dokumentumokkal nem lehet sokra jutni. Megköszönöm, de visszautasítom: nem érdekel. Ők összenéznek és elmosolyodnak. Nem értem. Tovább mosolyognak, és egy szót sem szólnak. Meg vannak elégedve. Csak csapda volt, hogy lássák, miként reagálok. Eltelik néhány perc, majd egy kis sétát javasolnak. Utána pedig rövid autóutat. Beszálljak két ismeretlen autójába? Kockázatos ugyan, de az ösztönöm azt súgja, hogy bízzam bennük. Beszállok a hosszú furgon hátsó ülésére, hogy találkozzak a „hírforrásommal”. Így kezdődik meg az utazás, aminek még nem látni a végét.

Találkozás a hírforrással

Majdnem egy órát töltünk az autóban. A valóságban a megteendő távolság csupán pár száz méter, elegendő lenne pár perc. Többször is végighaladunk ugyanazokon az útszakaszokon. A két férfi biztos akar lenni abban, hogy nincs-e „árnyékunk”, hogy nincs-e valaki a nyomunkban. Ezért banális „követéselleni” technikákat alkalmaznak, ahhoz hasonlókat, amelyeket a kémtörténetekből ismerhetünk.

A találkozó a fő informátorral egy liberty stílusú épületben, a Szentszékhez közeli Prati városnegyedben jött létre. A lakás nincs berendezve, elmondásuk szerint már jó ideje vár eladásra. Valószínűleg az ingatlanügynök adta kölcsön a kulcsot. Nincs névtábla, sem pedig csengő. Belépünk: folyosó, konyha, fürdőszoba. Majd egy üres terem műanyag székkel. Itt ül a hírforrásom. Beszélgetni kezdünk.

Vallását gyakorló katolikus, már húsz éve dolgozik a Vatikánban. Rendszeresen olvassa az Evangéliumot, egyes részeit már kívülről tudja. Beszélgetésünk alatt gyakran idéz a Bibliából, XVI. Benedektől és a szentektől. Úgy tűnik, mintha kényelmetlenül érezné magát, és szenvedne. Egyrészt az általa ismert igazság miatt, és azért is, mert úgy döntött, nyilvánosságra hozza, név nélkül találkozva egy újságíróval.


Fotó: AFP / Max Rossi

„Wojtyla halála után – közli bizalmasan – kezdtem félretenni néhány példányt a munkám során kezembe kerülő dokumentumokból. Az első években csak időközönként tettem. Amikor észrevettem, hogy az újságokból és a hivatalos beszédekből kitűnő igazság nem felel meg a papírok által megerősített valóságnak, akkor minden dokumentumot félretettem egy mappában, hogy áttanulmányozzam és megértsem. Egy bizonyos ponton leálltam, és gyakori költözködéseim egyike előtt úgy döntöttem, hogy szinte mindent kidobok. De az utóbbi években a helyzet sokat romlott, a Vatikánban zavartalanul folyik a képmutatás. Botrány botrányt követ. És itt nem csak a pedofíliára gondolok, ami a leglesújtóbb, és ami ezekre a szavakra késztette a szentatyát: »A legsúlyosabb üldözés nem külső ellenségeinktől származik, hanem a bűnből keletkezik az egyházon belül.« A pénzmosással kapcsolatos újabb nyomozásra gondolok a vatikáni IOR (Istituto per le Opere di Religione – Vallási Művek Intézete) bankon belül, a Krisztus Légiójával kapcsolatos botrányra, amit éveken keresztül agyonhallgattak, a Propaganda Fide házainak botrányos ügyeire, a Közösség és Felszabadulás bekerítő stratégiáira és Mario Cal öngyilkosságára, aki don Verzével közösen irányította a milánói Szent Rafael Kórházat. Anélkül, hogy megfeledkeznék a belső viszályokról, melyeknek olyan illusztris áldozatai voltak, mint az újságíró Dino Boffo, aki az olasz püspöki konferencia napilapjának, az Avvenirének volt az igazgatója. Aztán ott a többi megoldatlan ügy, mint például a svájci testőrök elleni merénylet, az elrabolt Emanuela Orlandi esete, az Ambrosiano Bank bedőlése, amit összefüggésbe hoztak Paul Casimir Marcinkus érsekkel, valamint az Enimont hatalmas kenőpénzei, melyeket a pápák bankja mosott tisztára. Ameddig nem derül rájuk fény, bizonyos ügyek örökre függőben maradnak.”

Elég, ha arra gondolunk, hogy Marcinkusra a mai napig is úgy emlékeznek a Vatikánban, mint jóravaló egyházi méltóságra, aki jóhiszemű áldozatként keveredett a Roberto Calvi által vezetett Ambrosiano Bank anyagi csődjébe. Egyesek szerint nagylelkű prelátus volt. Nyaranta fel szokott mászni az épületállványokra, hogy vizet vigyen a kőműveseknek. Még XVI. Benedek is megemlíti néhány bíborosnak, hogy Marcinkustól kapott ajándékba egy ruhásszekrényt, amikor Németországból átköltözött a Kúriába. Nem veszik figyelembe, nem mérlegelik azokat a tényeket, melyek a bírósági tárgyalások során napvilágra kerültek egyes egyházi méltóságokról. Talán túlságosan nagy port verne fel, ha górcső alá vennék azokat a tényeket, amelyeket 2010 nyarán állapított meg a római másodfokú bíróság Roberto Calvi bankár meggyilkolásának ügyében: „A Cosa Nostra számos ágazata nagyszabású pénzmosási műveletekre használta az Ambrosiano és az IOR Bankokat.” Abban az időszakban az a Marcinkus irányította az IOR Bankot, aki a munkásoknak vizet vitt az építkezéseken. Csak a szóban forgó hónapokban – bűnös késéssel – döntött úgy a Szentszék, hogy fellép a pénzmosás ellen. 2010 áprilisáig ugyanis nem vettek tudomást róla.

„Azokban az években – folytatja a hírforrás – beszélgettem néhány kollégámmal és barátommal, akik a Vatikánban élnek és dolgoznak. Megvitattuk a dolgokat, és rájöttünk, hogy valamennyien ugyanazt a zavart érezzük, és kritikus szemmel, tehetetlenül nézzük a rengeteg visszaélést és a személyes érdekek miatt elhallgatott igazságot. Egyetértettünk abban, hogy a dokumentumokra támaszkodva cselekedni kell. Van köztünk olyan, aki a pénzügyi és vagyonkezelő szervnél (Apsa) dolgozik; mások a tendereket és beszállításokat felügyelő Governatoraton vagy a titkárságon, továbbá a vatikáni csendőrségen. Senki sem ismer mindenkit. Én a magam részéről elkezdtem fénymásolatokat készíteni egyes dokumentumokról. Például az Ettore Gotti Tedeschi által vezetett IOR Bankkal, a Légióval, a Közösség és Felszabadulás mozgalommal, a monsignor Carlo Maria Viganòval kapcsolatos ügyek iratairól. Ez utóbbit azért rúgták ki, mert megpróbált felszámolni egy klikket… Úgy vélem, ezeknek a dokumentumoknak a nyilvánosságra hozatala elkerülhetetlenül felgyorsítja a Ratzinger által megkezdett reformokat. A dolgok ismerete változásokat eredményez. Ez pedig megkönnyebbülést jelent azok számára, akikre a Kúrián belül történő események nyomasztóan hatnak, de nem áll módjukban beavatkozni. Akik tehetetlennek érzik magukat. Semmit sem tehetünk, mert nincs hozzá hatalmunk. Semmit sem tehetünk, mert egyes praktikák hozzátartoznak a Vatikán világához, és sokan attól tartanak, hogy ezek megváltoztatása a hibák hallgatólagos beismerésével érne fel.”

Ezt a találkozót az elkövetkező hetekben számos hasonló követte.

 

Gianluigi Nuzzi: Őszentsége XVI. Benedek titkos irata; Art Nouveau, 2013.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.