Oroszország legnagyobb szexgépe

Elem Klimov már 1975-ben elkészült Agónia című filmjével, amelynek főhőse Grigorij Jefimovics Raszputyin vándorló szerzetes, aki életének utolsó éveiben rendkívüli befolyásra tett szert a cári udvarban. A filmet azonban a szovjet cenzúra hat évig jegelte, és csak 1981-ben mutatták be, amikor már a világon mindenütt megtanulták ezt a nevet a Boney M. slágeréből.

Némi ideológiai túlteljesítés nyomán Magyarországon majdhogynem fordítva történt a dolog. Az 1982-es pécsi Magyar Játékfilmszemle közönsége megtekinthette Klimov Agóniáját, de a Magyar Rádió ezekben az években nem játszotta a Rasputint – úgymond a szovjet érzékenységre való tekintettel. Ilyen érzékenység azonban nem volt. Mint ahogy olyan sem, ami Klimov másik, legismertebb Hurrá nyaralunk! című filmjét érintette. Történt ugyanis, hogy az 1972. évi szovjet filmhét alkalmával megjelenő Fővárosi Moziműsor egyik oldalán a film „Hurrá nyalunk!”-ként jelent meg. A lap – amúgy mindebben vétlen – szerkesztője, bár közvetlen főnöke azonnali elbocsátását követelte, az agitprop vezetés jóváhagyásával 50 százalékos prémiummegvonással megúszta az incidenst.

Hatalommániás, őrült, szexőrült

A nyugatnémet popegyüttes lényegében ugyanazokat a motívumokat emelte ki Raszputyin kapcsán, mint Klimov: a falusi származású szerzetes szemében égő őrült tüzet, a hatalom csúcsaira való felkapaszkodást és természetesen a szexuális túlfűtöttségét (talán ez tetszett legkevésbé a Magyar Rádió illetékeseinek). Ám Spiró szerint Klimovnak olyan összetetten sikerült őt ábrázolnia, hogy se nem kalandorként, szent emberként vagy éppen az Antikrisztusként jelenik meg, hanem maga az orosz nép elevenedik meg a vásznon a maga érzelmes-melegszívű–javíthatatlanul romlott ellentmondásosságában. Az orosz nép negatív ábrázolása nem szokatlan az orosz művészetben – Gorkij például aljas, vadállatias tulajdonságokat hangsúlyozott. Ám – ahogy Spiró György fogalmazott – a nagy nemzetek jobban elviselik az öngyalázást.

Persze a film nem csupán Raszputyin története – még ha a cselekmény az ő személye körül forog is. A filmet Klimov eredetileg az októberi forradalom ötvenedik évfordulójára szánta volna, de nem kapta meg a szükséges engedélyeket – és hasonlóan rendhagyó alkotás lett, mint az ugyanarra az alkalomra el is készülő, szintén a Szovjetunióban forgatott Jancsó-film, a Csillagosok, katonák. 1916-ban járunk: a cári uralomnak mindössze hónapjai vannak hátra. A háborús veszteségeknél csak a társadalmi feszültségek nagyobbak. Hamarosan – 1917 februárjában – kitör a forradalom. Klimov erről azonban említést sem tesz: megáll 1916. december 29-én, Raszputyin megölésének napján, majd zárásként beleng a vörös farok, azaz a filmek, cikkek végén elhelyezett ideológiailag korrekt befejezés, ami a rizikós tartalmat igyekszik legitimálni. Ezúttal a vörös betűkkel kiáltó felirat hirdette, hogy 1917 októberében új korszak kezdődött az emberiség történetében. Azaz sehol az előtte lezajlott polgári forradalom, Kerenszkij kormánya, a pártharcok.

Lenin a szélsőjobbos

Ráadásul vörös farok ide, vörös farok oda Klimov annyira groteszk módon ábrázolta az orosz nép „legsötétebb évét”, hogy nem is nagyon csodálkozhatunk azon, hogy működésbe lépett a cenzúra – még ha 1916-ról a hivatalos szovjet történetírás sem vélekedett másképp. Először is eredeti iratokkal, korabeli filmkockákkal, illetve az egyes szereplőket kísérő feliratokkal dokumentumfilm-szerűvé varázsolta az egész alkotást, és mindezt áldokumentum-képsorokkal egészítette ki olyan zseniálisan, hogy a néző talán még csak nem is találgat, vajon az adott képek eredetiek-e vagy a rendező trükkjei. Másrészt a film tele van olyan utalásokkal, ami a korabeli szovjet közönség számára világosan érthető volt, még ezek a mai néző számára nehezen dekódolhatók is. Így az orosz dumában felszólalásában Raszputyin eltávolítását követelő szélsőjobboldali képviselő szakasztott úgy néz ki, mint Lenin. Raszputyin mellett pedig feltűnik még egy fura alak, egy tibeti gyógyító: márpedig Brezsnyev alatt szinte az egész Politbürót egy tibeti gyógyásznő kúrálta, akit aztán Gorbacsov idején megöltek.

Az, hogy a filmbéli Raszputyin az orosz néppel volna azonos, abban a motívumban is visszaköszön, hogy Raszputyin agóniája egyben az orosz nép régóta tartó agóniája is. Ugyanakkor nem fogja a méreg, nem végeztek vele a lövések sem, testét hiába rugdosták meg brutálisan – avagy az orosz nép minden gyarlóságával együtt legyőzhetetlen. Persze Raszputyin valóban felkészítette szervezetét az esetleges mérgezésre a kis adagokban szedett ciánnal, de a három közelről leadott lövés (egyik az agyába fúródott) végzett vele. A boncolási jegyzőkönyv szerint ugyanakkor – amelynek eredetije elveszett – kis mennyiségű vizet is találtak a tüdejében, ami azt a legendát éltette, miszerint a golyókat is túlélte.

Ám létezhet a filmnek egy ennél is súlyosabb olvasata: az orosz nép – avagy minden nép – saját maga hozza létre a cárjait: ez esetben ugyanis nem számítanak a forradalmak, és egy bolsevik – vagy bármely más – vezetésű forradalom és állam sem jelent valódi változást.