Megrengette Sopront a zárás

Öregecskedő csapatunk már nem bírja a sátorozást, viszont senki nem vállalta, hogy hajnalban hazavezet, ezért a városban kerestünk szállás. Az olcsó szobát elfoglaltuk, a kocsit leraktuk, és gondoltuk, valamit eszünk mielőtt bebocsátást kérnénk a magyar fesztiválhősök – Csík, Kiscsillag, Tankcsapda, Quimby –, valamint Iggy Pop nagyszínpados produkciójára építő VOLT-zárónapra. Az egyetemi kollégium melletti kebabos azonban nagyon lassan készítette el a rendelt étket, a fesztiválbuszt pedig lekéstük.

„A következő buszon rajta leszek én is” – dúdoltuk magunkban az ős-Kispál-slágert: ez végül meg is valósult. De a jármű bejárta Sopron minden zegét-zugát, és közel félórás út után érkezett meg a VOLT-bejáratához. Mindez azt jelentette, hogy az első két programot lekéstük. Ráadásul a VOLT is elszigetesedni látszik, a főutcákon a tömegtől menni nem lehet, a pultoknál súlyos tízpercekbe telt egy sörhöz hozzájutni.

Lángoszlopok a kánikulában

Amikor beértünk a nagyrétre, épp a Tankcsapda kezdett bele a debreceni punk and roll-ba. Lukács Laci épp azt ecsetelte, hogy a buli előtt bedobott pálinka az orrába szállt, ezért némileg fura lesz a hangja. A buli viszont inkább azért volt fura, mert iszonyú hőségben, és világosban próbálta hozni a szokásos zúzást. Sőt, ha valakinek nem lett volna elég a nap által biztosított 40 fokos meleg, a színpadról időnként kicsaptak a füst- és a lángnyelvek is. Ez így nem volt az igazi. Lukácsék megtettek mindent, de a Tankcsapda nem egy matiné-zenekar, nem lehet pogózni kánikulában.

Pogózni nem lehet kánikulában (fotó: BI)

A legtöbben most látták, hallották először az új gitárost, Sidlovics Gábort. Szerintünk korrekten hozta, amit hoznia kell egy Tankcsapda-gitárosnak, de az is kiderült, hogy majdnem mindegy, ki az illető. A lényeg a frontember. (Ezt a tételt, mint látni fogjuk, Iggy Pop is megmásíthatatlanul bizonyította.) A tankok hozták a másfél órás best of-ot, amibe azért becsempésztek két új dalt is. Feltették dalban a kérdést például, hogy „Magyarország, mi a fasz van veled?”. A kérdés jó. A közönség együtt énekelte már ezt is, és persze az összes slágert, volt léggitározás, pogózás, miegymás. Amikor kiverekedtük magunkat a tömegből, majd beverekedtük magunkat a söröspulthoz, a kivetítőn épp egy rajongó hölgy húzta fel pólóját, de a kártyás fizetésre koncentrálás miatt lecsúsztam a két négyzetméteres didik szemrevételezéséről. Mire odafordultam, már újra a tűznyelvek, füstfelhők, és a bulit lezáró konfettieső volt a gigaképernyőn.

Az átszerelési időszakban megint megpróbáltunk körülnézni a fesztiválon, de a tömeg visszariasztott a túl nagy sétától. Az egyik színpadon Caramell énekelte, hogy „Nem adom fel”, de mi feladtuk. Visszatértünk a nagyrétre, ott legalább volt némi tér. Hamarosan a Quimby lépett színpadra, Kiss Tibi többször is kérdezte: „Érzitek magatokat?”. Persze, éreztük. Profin hozták ők is a show-t, vette is a közönség. Addigra már enyhült a forróság is, mondjuk, nem láttam didergő arcokat továbbra sem. Inkább önfeledten éneklő rajongók vettek körül minket. Kiss Tibiék leginkább a gyorsabb, rockosabb számaikat vezették elő, persze nem maradt el a Most múlik pontosan, és az Ajjajaj, amiket az egész katlannyi ember együtt énekelt. A fanyalgók pedig nyilván hátul keseregtek a Quimby elzoránosodásán. Lelkük rajta. Jól szólt, húzott a produkció, Líviusz is hozta a pótshowman szerepet, Dódi is elkiabálta a punk-opusát, azt mondanám, korrekt kis koncert volt. De egy koncert nem elég, ha korrekt.

Ha pogózni nem is, de bámészkoidni lehet a kánikulában (fotó: BI)

Mindenki boldog őse

Iggy Pop nem volt korrekt. Atombomba volt. Éjfélre felállítottak középre egy dobszerkót, két oldalra hatalmas hangládákat, és hirtelen belekezdett a Stooges. Rögtön két olyan számmal (Raw Power és Search And Destroy) nyitottak, amik megrengették a rock and rollt a hetvenes évek hajnalán. A zenekar iszonyúan szólt, a joviális öregúrnak tűnő gitáros néha nem tudta, hol van, kiesett az ütemből, a szaxofonosból semmit nem lehetett hallani. De mindez egyáltalán nem számított. Mert ott ugrált, őrjöngött, táncolt, vergődött és énekelt Iggy Pop. Az a fickó, aki a hippikorszakban (!) Detroitban kitalálta a punkot. Akinek minden biológiai és orvostudományi szakirodalom szerint már önpusztító élete és előadásmódja miatt többször meg kellett volna halnia. Aki 65 évesen úgy néz ki, mintha a Bodies-kiállításból szalajtottál volna anatómiai objektumként. Aki annyit mozog, ugrál, táncol, rohangál, hogy egy normál ember nem bírná ki még 20 évesen sem.

A negyedik számnál felhív vagy tucat rajongót a színpadra, hogy együtt pogózzanak vele. Az ötödik számnál ő maga jön le a közönséghez, kezel az elsősorban állókkal, és hagyja magát agyonsimogatni. Táncol, dühöng, megőrül. Állandó kapcsolatot tart a rajongókkal. A színpadról is, és akkor is, amikor lejön a tömeghez, és bemászik a tomboló fiatalok közé. Ezúttal a kezeken szörfözés és az – egyébként ő általa négy évtizede kitalált – stage diving elmarad ugyan, de a mikrofonzsinórjáért és a mikrofonállványáért felelős embernek volt dolga folyamatosan. A zenekar nyomta a koszos, dögös rock and roll-punkot úgy, ahogy azt 45 éve tette. Igaz, akkor néhány év, és három album után szétment a Stooges, de a 21. században újraélesztette a főnök. Most ugyanott folytatják, ahol akkor abbahagyták.

Táncol, dühöng, megőrül (fotó: MTI)

Iggy kiinteget a magyar VIP-soknak (Lovasi András, Kiss Tibi – mindkettő bevallottan Iggy-rajongó) a színpad szélére, majd elmeséli gyerekkori történetét, amikor megrázták a tévében látott szörnyű hírek Magyarországról, és ezért csak nekünk, csak most bemutat egy új számot. Egy óra őrület után levonul (a basszusgitáros esetében inkább lebiceg) a zenekar. Majd, naná, újra visszatérnek még egy fél órára. Elhangzik többek között minden punkzenekar alaphimnusza, a No fun. Iggy szólókarrierjének nagy slágerei azonban elmaradnak, nincs Passenger, nincs Tonight. Mint ahogy ezután a produkció után nincs Tankcspada, nincs Quimby sem. Ez az energiabomba kirobbantotta az előző órák élményeit.

Kettő körül letaglózva próbáltuk megfejteni mi a titka ennek az embernek. Ilyenkor nyilván sok okosságot hallanak a Lővérek fái, valamint védett madarai, de a titok egyszerű: Iggy Pop maga a megtestesült rock and roll. Reméljük, halhatatlan, mert nincs utódja.