Egy őrült szerelem balladája [filmpremier]

Tán az év legfurcsább filmje ez, barokkos rémdráma, cirkuszi bohócromantikával, a háttérben a spanyol polgárháborúval.

Korábban a témában:

Gyerekek kacagnank a sötétben a film legelején, angyali dolog, elragadó, pedig könnyen sátáni kacajjá fodrozódhat – és nagyjából ez történik az egész filmmel. A spanyol polgárháborúború tombolásának kellős közepén vagyunk, a cirkusz megpróbálja a gyerekek szenvedését tompítani, a porondon a szomorú és a vidám bohóc játssza vicces jeleneteit. Ám egyszercsak belép a háború a színpadra – egy köztársaságpárti katona megjelenése biztosít mindekit arról, hogy a háborúból nem lehet kimaradni. A bohócok fegyvert kapnak, és ölni kezdenek – márpedig egy öldöklő bohócnál nincs rémesebb.

A bohócok fogságba esnek, és a háború logikája folytán továbbörökítik a gyűlöletetet, a bosszúvágyat, a szenvedélyt. A szomorú bohóc fia is szomorú bohóc lesz, szenvedélye pedig az új cikruszi társulatban a légtornásznőre, a csodálatos Nataliára irányul, aki azonban a vidám bohóc, az amúgy  betegesen féltékeny, zsarnoki Sergio kedvese. Ám a nő folyamatosan küldi a jelet a szomorú bohócnak, akin egy nap úrrá lesz a gyűlölet, és kirobban belőle minden keserűség.

Ekkor egy olyan horror-áradás kezdődik, ami elsöpör mindent. A film történései már rég nem az amúgy elég sietősen felfércelt karakterekből fakadnak, hanem fordítva, a rémdráma logikája mozgatja őket. A rémmesei történések pedig a spanyol történelem valós eseményeivel keverednek – ez a megoldás már A faun labirintusa című filmben is látható volt. És igazából már ott sem működött. Mert a reáliák lekötik a mesét, megakasztják, főleg, ha a mese logikája az elsődleges (ellentétben mondjuk a román új hullám filmjeivel, amelyek játszanak a valósággal, de ott a valóság a rendszerszervező elem). Igaz, a valóság fajsúlyt is ad a szimpla horrorisztikumnak. 

Álex de la Iglesia “csupáncsak” a spanyol történelemről, a férfi-női viszonyról, a szenvedélyekről akart beszélni, mellesleg átértelmezni-feldolgozni-bedolgozni a bohócromantikát, a bohóctipológiát – a fele is sok lett volna, ezért ez a film nem egy jól átgondolt, lekerekített mű (a Velencei Filmfesztivál legjobb rendezésért kiutalt Ezüst Oroszlánja egy vicc), de szabálytalanságaiban, túlzásaiban mégis van valami megkapó. Mintha valaki úgy forgatna egy filmet, hogy végig egy dal jár a fejében, egy melankolikus, szenvedélyes, szomorú szerelmes dal – tán épp a(z eredeti spanyol) címadó dal?

Kinek ajánljuk: elszánt, kemény gyermeki lelkeknek

Kinek nem: akik bohócban, szerelemben ártatlanok akarnak maradni

Balada triste de trompeta – színes, feliratos, spanyol-francia horror, 107 perc, 2010, rendező: Álex de la Iglesia, forgatókönyvíró: Álex de la Iglesia, zeneszerző: Roque Banos, operatőr: Kiko de la Rica, producer: Vérane Frédiani, Gerardo Herrero, Franck Ribiere, vágó: Alejandro Lázaro, szereplők: Carlos Areces (Javier), Carolina Bang (Natalia), Antonio de la Torre (Sergio), Santiago Segura (bohóc), Fernando Guillén Cuervo (a milicia kapitánya), Javier Botet (bolond fogoly), Fran Perea (katona), Sancho Gracia (Coronel Salcedo)

A film előzetesét itt lehet megtekinteni

 

Forgalmazza a Ristretto Distribution Kft.

Hazai bemutató: 2012. június 7.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.