Az ajtó [filmpremier]

Szabó István filmje Helen Mirrennek köszönhetően felmutat valamit Szabó Magda könyvének csodájából, de kevesen lesznek elégedettek.

Korábban a témában:

„Mi az a giccs?” „A giccs az, ami nem létezik.” Ez a rövid párbeszéd egy porcelán nipp kutya kapcsán hangzik el a filmben, de csak pici rosszmájúsággal érvényes az egész filmre is. Szabó István ugyanis egyfelől megpróbál nagyon szerényen és alázatosan a regényt előtérbe tolva, minden látszólagos egyénieskedést mellőzve adaptálni a klasszikus regényt, de vizuális világa, filmnyelve ha nem is teszi tönkre a könyv szövetét, erősen megrongálja, és a hibái által kis híján a giccsessé teszi.

Szabó már régen nem az újhullámos rendező, sőt egy ideje már nem tud olyan érzékenységű filmet csinálni, mint a Bizalom vagy az Oscar-díjas Mephisto. Az utóbbi filmjei klasszikus, minden nehézség nélkül befogadható drámák, melyeket egy-egy színész alakítása emel ki olykor az átlagból. Ez most sincs másként: Helen Mirren egészen káprázatosat alakít.

A 60-as években vagyunk, Budapesten, egy értelmiségi házaspár felvesz egy szemközt élő idősebb nőt, Szeredás Emerencet (Helen Mirren) házvezetőnőnek. Akinek éles, egyedi stílusa leginkább a csudálatos Maryt juttathatja eszünkbe. A nő ráadásul titokzatos: lakásába soha senkit nem enged be macskájára hivatkozva, de a pletyka szerint elhurcolt zsidók értéktárgyait rejtegeti. A kemény asszony egyre közelebb kerül a maga módján a feleséghez, Szabados Magda (Martina Gedeck) írónőhöz, aki tán az elsőként leshet be az ajtó mögé.

Az ajtó, ami persze egy ember szívéhez vezető ajtó is, amin elég türelmesen kell zörgetni olykor, de annál jobban megéri. Csodálatos történet ez, nem véletlenül oly népszerű, ahogy Szabó Magda a maga bámulatosan egyszerű és mégis zenei nyelvén megírta. Szabó filmje, amely átlag magyar rendezőnek elképzelhetetlen, 6 millió eurós költségvetésből készült, láthatóan tiszteli ezt az írásművészetet, de mintha nem is tudna mit kezdeni vele. A jelenetek többször kifejezetten ügyetlenek, Ragályi Elemér képeinek hatását a számítógépes technika próbálja meg felerősíteni, feleslegesen, mert a felhőkből csinált felhőfőzelék, általában az erőltetett, nyakló nélküli esztétizálás ellentétes hatást ér el. Valami ragacsos máz lepi be a filmet, egyáltalán sokáig azt sem lehet érzékelni, hogy a 60-as években járunk, azt meg szinte csak a Parlament árulja el, hogy Magyarországon. A színészek tekintetében Szabó Helen Mirren személyében remekül választott, teljes átlényegülésről beszélhetünk, Martina Gedeck – a német koprodukciós partnerek miatt kellett német színésznőt választani – már kevésbé erős, elég jellegtelen. Eperjes Károly a férj szerepében többször szükségtelenül túljátszik, egyáltalán Mirrenen és Gedecken kívül mintha az összes többi szereplő muszájból, erőltetett jelenetek sorában kellene megjelenjen egészen a rendező jó barátjáig Jiri Menzelig, illetve magáig Szabóig, aki minden filmjében megmutatja magát egy kis szerep erejéig. 

A történet varázsa nem illan el, de groteszk látni, hogy egyetlen Oscar-díjas rendezőnk inkább gátja, mint előmozdítója ennek a varázsnak a kiteljesedésében. Azt pedig nem látja át az egyszeri moziba járó, hogy mi került ezen a filmen 1,6 milliárd forintba.

Kinek ajánljuk: akik nem olvasták a könyvet, és kíváncsiak egy nagyszerű színészi alakításra. 

Kinek nem: akik az eredetihez hasonló élményre számítanak ennél a regényfeldolgozásnál.

 

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.