Megvásárolható:
INCUBUS: If Not Now, When?
Tíz zenekarból kilencnél egyszer eljön a pillanat, amikor a tagok rájönnek, hogy okosabbak a rajongóiknál, a kritikusaiknál, sőt még saját maguknál is, és úgy döntenek, hogy az addigitól gyökeresen eltérő zenét kezdenek játszani. A kilencből nyolcnál pedig ennek elég rossz vége lesz, amint eljut a történet a lemezkészítésig. Nos, a most hosszú szünet után visszatérő, egykoron funkos kemény zenét nyomó, de fokozatosan lágyuló, és általában csajosnak is titulált Incubus körülbelül a nyolc és háromnegyedik zenekar abból a bizonyos tízből.
Hogy nem valami brutális baklövés az új lemezük, azt már az is jelzi, hogy a felvezető interjúkban nem a szokásos arrogáns szövegeket – „kinőttük a skatulyákat” satöbbi – nyomatták a tagok, hanem kerek perec lenyilatkozták, hogy egy egyszerű, popos albumot írtak, ami sok türelmet követel a régi rajongóktól. Mindamellett pedig, hogy a hangnem is barátságosabb volt az ilyenkor szokásosnál, igazat is állítottak, mert ez tényleg egy egyszerű, popos lemez – ráadásul mivel már korábban is valami ilyesféle irányba haladtak lépésről lépésre, az albumot pedig hosszú szünet előzte meg, még azt is lehet mondani, hogy nem hirtelen pálfordulás, hanem fokozatos változás eredménye az If Not Now, When? Csak épp pár lépcsőfok kimaradt, amíg az együttes inaktív volt.
Gond csak egy van: a dalok színvonala nem egyforma. A nyitó címadó például rögtön hátborzongató U2-felhangokkal van fűszerezve, sőt még a 30 Seconds to Mars neve is beugrik róla, aztán a felénél meg egyszerűen leül a lemez, és ezek a momentumok az összképre is rányomják a bélyegüket. Teljesen elrontani azonban nem tudják a hatást, mert hat-hét jó szám mindenképpen van, melyeknek egy része élhető, szerethető alternatívát kínál a sablonos rádiórockkal szemben, egy része pedig egészen ötletes (ezek a dalok vannak a lemez végén, és kis Pink Floyd meg minimális keménykedés is akad bennük). Ráadásul még a gyengébb percek nagy része sem gyomorforgató, csak nem elég izgalmas.
A konklúzió nagyjából tehát az, hogy az Incubus nem eltemeti magát, hanem egy ígéretes új fejezetet nyit, amiből még bármi lehet. Ja meg persze az, hogy most már nem lehet őket cikizni, amiért csajos zenét nyomnak, mert mindent eltávolítottak a dalaikból, amit eddig a bugyihúzógató jelleg álcájaként lehetett értékelni. Ilyen szempontból pedig ez a lemez akár még huszáros vágásnak is nevezhető.
Megvásárolható:
THE CHEMICAL BROTHERS: Hanna
Pár hónap múltán fizikai formátumban is megjelent a Hanna című amerikai thriller filmzenealbuma, amit a Chemical Brothers jegyez. A mondatból nem véletlenül hiányzik a „végre” szó, és az sem véletlenül nincs ideírva, hogy „éljen”. Ennek a lemeznek a megjelenése ugyanis nem örömünnep, és nem is fekete nap a Chemical Brothers történetében, hanem egészen egyszerűen egy tény. A duó roppant gondos munkát végzett és tökéletes filmzenét írt – vagyis olyat, aminek önállóan semmi értelme, sőt ilyetén hallgatása kifejezetten árt a páros hírnevének, mert a képsorok nélkül ezek a témák még háttérzenének is kevesek. Az ilyen lemezeket jobb lenne meg sem jelentetni, vagy ha már mindenképpen kell valamit kezdeni velük, akkor a fölösleges CD-gyártás helyett sokkal jobb ötlet volna csokorba gyűjteni, és forgalmas épületek liftjeiben jukebox-szerű rendszerben meghallgatóvá tenni őket. Azzal még az utasok is jól járnának, és szentül meg vagyok győződve róla, hogy a bevételek is nagyobbak lennének a bedobált húszasokból (százasokból), mint a lemezbolti eladásokból.
Meghallgatható:
WHITE STRIPES: Signed D.C./I’ve Been Loving You Too Long
Jack White – khm – csavaros észjárását ismerve egyáltalán nem meglepő, hogy a White Stripes feloszlása után emberünk úgy döntött, kiadja egykori duójának legkorábbi felvételeit. A két feldolgozás (egy Love- és egy Otis Redding-dal) természetesen limitált példányszámú bakeliten látott napvilágot, de a YouTube-on is csekkolhatók a korszellemnek megfelelően.
