Meghallgatható és megvásárolható:
FOO FIGHTERS: Wasting Light
Van a Nirvana utolsó lemezén, az In Uterón egy Scentless Apprentice című szám, aminek az a különlegessége, hogy a zenekar dalainak 99 százalékával ellentétben nem Kurt Cobain-szerzemény, hanem zenekari munka – egész konkrétan a dobos, Dave Grohl találta ki a riffjét. Cobain azt nyilatkozta erről a számról Michael Azerrad Nirvana-könyvében, hogy a gitártéma egy óriási grunge-klisé, és csak azért csinált belőle dalt, hogy az ötletgazdát boldoggá tegye, de végül nagyon jól sült el a dolog. Noha akkoriban Grohl későbbi együttese, a Foo Fighters még sehol nem volt, Cobain lényegében a csapat egész karrierjét összefoglalta ebben a megállapításban.
A Foo-ban már frontemberkedő Grohl ugyanis hiába a világ egyik legjobb dobosa, hiába énekel meg gitározik klasszul, és hiába játszott az elmúlt húsz év tíz legfontosabb rocklemezéből legalább hármon, tényleg nem írt még soha semmi eget rengetőt, sőt legtöbbször kifejezetten klisés dolgokat produkál. Viszont – ahogy Cobain is mondta – valahogy mégis mindig jól sül el az egész, amit az jelez a legjobban, hogy a Foo Fighters úgy bír idestova több mint másfél évtizede rádióbarát stadionrock-zenekar lenni, hogy nincs igazi ellenzéke. Erre a bandára még a legnagyobb fanyalgók is legfeljebb annyit mondanak, hogy nincsenek oda érte, de kedvenc számuk általában még nekik is van az együttestől. Ez pedig sok szempontból nagyobb eredmény (főleg a 2000-es évek szilánkokra tört közízlése közepette), mint írni pár olyan dalt, amit néhány ember zseniálisnak tart, mások meg nem értenek, vagy egyenesen utálnak.
Az univerzális rocksztár nem hibázik a Foo Fighters hosszabb szünet után megjelent új lemezén, a Wasting Lighton sem: az album csupa klisé, csupa középút, és közben mégis csupa érdekesség és csupa sláger. Az első klipes dal, az üvöltős White Limo dögös pszeudometál, a második, a Rope izgalmas ritmusaival és fojtott énektémáival hívja fel magára a figyelmet, de van kikacsintás a folk rock és a Led Zeppelin felé is, meg minden ami kell. Közben viszont pont olyan átlagos az egész, amennyire érdekesnek tűnt a beharangozók alapján, és tényleg akármelyik szám lemehetne róla a rádióban. Szentségtörés vagy sem, sokat az sem tesz hozzá, hogy a Nirvana ex-basszere, Krist Novoselic, ex-turnégitárosa, Pat Smear és a Nevermind producere, Butch Vig is felsorakozott az elkészítéséhez – de nem is kell hozzátenniük semmit, mert jó így is. Mondani ennél többet fölösleges is erről az albumról, úgyhogy zárjuk rövidre a témát annyival: lemezbemutató koncertet a Szigetre, mert megérdemeljük.
Meghallgatható és megvásárolható:
TV ON THE RADIO: Nine Types of Light
A TV on the Radio tagjai a csavaros popzene fő-fő szakijai, de ahogy azt Dave Sitek gitáros-producer szólólemeze már jelezte, az ő furmányoskodásuk is fárasztóvá tud válni, mivel egyébként nagyon is szabályos menetet vájnak, ahogy nyomulnak előre a napfényes jövő és az intézményesülés felé. Az előbb egy dögunalmas, majd egy kifejezetten izgalmas dallal beharangozott negyedik nagylemezük, a Nine Types of Light azonban szerencsére arról tanúskodik, hogy ezt ők maguk is észrevették, és válaszul nem próbáltak meg egyből fúrófejet váltani, aminek nyilvánvaló katasztrófa lett volna a vége, hanem egész egyszerűen lejjebb kapcsolták a fordulatszámot.
Más szóval a Nine Types of Light egy hozzájuk mérten egyenes, könnyen érthető, a korábbiakhoz képest még csak rétegzettnek sem mondható lemez. Az átlag popzenéhez viszonyítva persze még így is barokk és bizarr (szakszóval élve tehát art rock): trükkös gitárlickek és fúvósok bújnak össze, meg fekete és fehér zenék hetyegnek egymással rajta, és sokszólamú vokálokkal van betakarva minden dala. Sokan nyilván idegesítőnek is találják majd, főleg Tunde Adebimpe magas éneke miatt, de hogy elődeivel ellentétben nem szemüveggel kell hallgatni, az fix, és ez jó dolog. Az energiák visszafogása emellett egyébként abban is jelentkezik, hogy nagyon higgadt az album, azaz nemhogy egy Wolf Like Me, de még egy DLZ sincs rajta, csak a záró Caffeinated Consciousness, aminek a maga módján ugyancsak bágyadt vasárnap délutáni hangulata van – mindazonáltal ez a nyugis hangulat is csak használ az összképnek.
Mindennek persze van egy olyan hátulütője, hogy hatalmas klasszikus nem lesz a Nine Types of Lightból, de addig van szerencsénk, amíg a zenekar még időben veszi észre, hogy éppen nem abban a stádiumban van, amikor nagyot tud dobni, és képes ehhez alkalmazkodni, ez pedig itt maradéktalanul megtörténik. A Nine Types of Light tipikusan az a lemez, amiről tíz év múlva lehet, hogy csak egy vagy két számot fog rendszeresen játszani élőben a TVOTR – viszont mindig lesznek olyanok is, akik épp egy innen származó, véletlenül előkapott meglepetésdalnak fognak a legjobban örülni az akkori koncerteken. A bizalom fenntartásához ennyi pedig elég.
A zenekar a lemez összes számához klipet forgatott, és ezekből Tunde Adebimpe egy filmet is összeállított, így az alábbi videóban a teljes lemez meghallgatható.
Letölthető és meghallgatható:
THE HOOD INTERNET: Only Cannonball in the World
Az egyik desszert ezúttal a főételből lett kivéve: a The Hood Internet nevű duó a frissen megjelent TV on the Radio-lemezhez már most készített egy mashupot, amiben a Cannonball című számot Rihanna nagy slágerével, az Only Girl in the Worlddel sikerült összekutyulniuk. Az eredményt már csak a címe miatt is érdemes meghallgatni (Only Cannonball in the World, azaz A világ egyetlen ágyúgolyója), de amúgy zeneileg is érdekes.
Meghallgatható:
BEASTIE BOYS: Tadlock’s Glasses
Zárásul pedig jut egy Beastie Boys-szám a múltkori után erre a hétre is. A Tadlock’s Glasses ugyanúgy a közelgő Hot Sauce Committee Part Two című lemezről származik, mint az előző héten bemutatott Make Some Noise, de ahogy a címe sem olyan hétköznapi, mint amazé, úgy zeneileg is jóval borultabb elődjénél: elektronika, pszichedélia, Mikrobi meg minden van benne.
A dal a Soundcloudon hallgatható meg.
