Kár, hogy szinte semmit nem lehetett hallani belőle. Jelzem: audiofília ellen oltva vagyok, így már most forog a gyomrom, hogy mitugrász hobbihangmérnököt játszva a megszólalásra fogok panaszkodni, de néha azért nálam is elszakad a cérna. Tegnap ez valamikor a bemelegítő bulit adó Bootsie Quartet harmadik-negyedik számánál történt meg, úgyhogy mire a Caribou fellépésének felénél tartottunk, már egy világ is összeomlott bennem. A Bootsie-koncert alatt egyébként másból is előjött a viszketegség, sokan tekingettek rosszallóan a keverőpult irányába, sőt valaki meg is kérdezte, hogy miért van ez, és vajon a főzenekar is így szól-e majd. Nos, nem úgy szólt, sokkal rosszabbul. Bootsie-ék amúgy jól nyomták, ahhoz képest, hogy mostanában nagyon népszerű lett a népzenével kísérletezni, a DJ elég eredeti módon csinálja ezt, a kicsit thrilleres, ijesztő-fenyegető témái pedig különösen ülnek, de ilyen apróságok ezen az estén nem nagyon számítottak.
Szóval a Caribou. A név mögött álló Daniel Snaith (ki ne hagyjuk: eredetileg matematikus) és háromtagú kísérete az idei Swim című albumot bemutatni jött Budapestre, és ezt annyira komolyan vették, hogy ha jól vettem ki (egyáltalán nem biztos), el is játszották az egészet. Ez nem is baj, hiszen a Caribou lemezről-lemezre elég nagyokat tud változtatni a hangzásán, vagyis minden albuma egy külön világ, ez a legújabb pedig úgy jó, ahogy van. Méghozzá otthonra és élőben is, mert afféle okos és érdekes tánczenét tartalmaz, amit meg lehet hallgatni háromszor egymás után fülhallgatóval a furcsa effektek és trükkök miatt, közben viszont olyan zsigeri, hogy az ismeretében az ember nem is nagyon akar mást egy Caribou-koncerttől, mint végigcsápolni a kilenc számot. Ezt a részt tehát pipálta a kanadai csapat, és hallhatóan nem voltak ötletek híján arra vonatkozólag sem, hogy mit lehet élőben kezdeni a dalokkal: a dobos például külön említésre is méltó módon, nagyon jól eltalált, mindig időben visszafogott díszítésekkel és látványos mozdulatokkal kalapálta a motorikus ütemeket, de stimmeltek Snaith ábrándos énekdallamai, meg a színesítő elemek is.
Vagyis úgy tűnt, hogy stimmeltek, merthogy mindez kábé úgy szólt, mint amikor véletlenül két dal indul el az ember számítógépében egyszerre, a hangfalak meg valamiért az ágyban vannak, a paplan alatt. Rettenetesen csattogott a dob, zümmögött a basszus, alatta ott nyöszörgött valahol halkan az ének, aztán néha otromba ijesztgetős tréfákat idéző módon rárecsegett az egésznek a tetejére egy szintetizátorhang, és így tovább, folyton-folyvást, elejétől a végéig. A Swim állítólag a víz alatti zenehallgatás illúzióját szeretné kelteni, úgyhogy több mint stílszerű volt a Gödörben, az Erzsébet téri kacsaúsztató alatti Akvárium teremben bemutatni az albumot, de ennyire azért nem kellett volna jól sikerülnie a dolognak, mert az élmény kábé tényleg olyan volt, mintha egy medencébe mentünk volna koncertre. Hogy ezek után a produkcióról mit lehet mondani, azt nem tudom – leginkább azt, hogy nagyon jó volt, de élvezhetetlen. A közel teltháznyi tömeg mindenesetre dacolt a viszonyokkal (vagy nagy ívben tett az egészre), és végignyomulta meg -ujjongta a bulit, úgyhogy Snaith nagyon elégedett volt – így legalább azt ide lehet írni a végére, hogy talán majd legközelebb. Talán majd legközelebb.
