Ma a közszolgálati tévében lényegében egy rendszeresen jelentkező portréműsor akad, a Záróra, ahol Veiszer Alinda társalog a meghívottjaival. A műsorfolyam már régóta megy, idén márciusban ment le az 500. adás – 2006 nyara óta a beszélgetőtársa Veiszer annak a számtalan tudósnak művésznek, közéleti személyiségnek, vagyis közszereplőnek, akik megfordultak a stúdióban.
A műsorvezetőt láthattuk már Jancsó-filmben, ismerték el tehetségét Junior Primissima díjjal 2008-ban, s többször szerepelt színházi produkciókban is (Veiszer eredetileg színésznő akart lenni). Az a tény pedig, hogy a Záróra ilyen régóta létezik, önmagában elismerésre méltó.
Miért van az akkor mégis, hogy nem egy beszélgetés megy félre, siklik ki totálisan? Miért kapja el az embert oly sokszor az az érzés, hogy Veiszer mintha nem hallaná, mit mond a beszélgetőpartnere? Miért van az, hogy ez az érzés az interjúalanyokat is elkapja? Miért lett láthatóan ingerült Kern András, Garas Dezső, Bán János, horribile dictu Kepes András a beszélgetések során?
Veiszer láthatóan nagyon felkészül az interjúkra, rengeteg korábbi interjút olvas, felépíti a beszélgetést magában, de mintha épp ez okozná, hogy a hirtelen felbukkanó új ismeretekkel, kiaknázható lehetőségekkel, azokkal a pillanatokkal, amelyekből egy érzékeny újságíró megcsinálja a másik portréját, nem tud élni. Sőt, inkább zavarba hozzák, kizökkentik, ilyenkor megpróbál visszatérni egy korábbi ötletére, gondolatához, amiben az sem zavarja, ha az közben a beszélgetés alatt már érvényét vesztette. Vagy ami még rosszabb: feltesz valami kislányos kérdést, valami vérlázító csacskaságot, amivel csak még inkább felhúzza a beszélgetőtársát. Valami okból kifolyólag rendre nem engedi beszélni a másikat, közbevág, rátelepszik az eszmecserére.
A Záróra mindezek dacára ma az egyetlen hely a képernyő valóságában, ahol egy picit mélyebben meg lehet ismerni valakit. De épp ezért nem kéne a köztévének egy kicsit mégis avatottabb kezekre bízni a folyását?
