Sokakat meglepett, hogy a novemberi választáson Geert Wilders szélsőjobboldali Szabadságpártja (PVV) relatív győztes lett a széttöredezett holland politikai mezőnyében. Pedig a PVV már több mint egy évtizede okoz meglepetéseket a választásokon: 2010-ben, 2012-ben és 2021-ben is a harmadik lett, sőt 2017-ben a második helyre futott be.
A Novák Katalin által tavaly kitüntetett PVV-vezért – akinek a felesége, Márfai Krisztina magyar, s aki 2017-es bejegyzése szerint Bunyós Pityu mulatós zenésszel szeret bulizni – az elsők között köszöntötte Orbán Viktor. „Eljött a változások szele! Gratulálok Geert Wildersnek a holland választásokon aratott győzelemhez!” – írta, és telefonon is hívta a szélsőjobbos politikust a magyar kormányfő, aki földrengésszerűnek nevezte a PVV sikerét.
Az iszlamofób, bevándorlásellenes Szabadságpárt a hágai törvényhozás alsóházi mandátumainak negyedét szerezte meg, tehát nincs abszolút többsége. Ám ha földrengésről nem is, ingoványos talajról kell beszélnünk, ha a holland belpolitikát tekintjük át.
A magyar kormányfő által emlegetett hollandiai változás (ha lesz ilyen) Oroszország számára feltétlenül jó hír lehet. A 2010 óta hatalmon lévő – és az idén nyáron gyakorlatilag megbukott –kormányfő, Mark Rutte irányításával Hollandia ugyanis Ukrajnát segítette a 2022-ben kitört háború óta, és az Oroszország elleni európai szankciókat is támogatta. Éles kontrasztban áll ez azzal, hogy Wilders az EU-t próbálja gyengíteni, a holland kilépésről szóló népszavazásra buzdítva. Ráadásul a Szabadságpárt a Moszkvával szemben meghirdetett szankciókat is ellenzi. Ha Wilders hatalomra kerül, akkor az Ukrajnának adott támogatásokat csökkenteni fogja – véli Elizabeth Kuiper, a European Policy Centre nevű agytröszt egyik vezetője.
Márpedig a hatalomra kerülésre van esélye a Szabadságpártnak, amely 37 mandátumot szerzett a parlament 150 tagú alsóházában. Ez tizenkét mandátummal több, mint amennyit a baloldali Munkáspárt és a zöldek választási koalíciója (25 mandátum) kapott, és tizenhárommal annál is, mint amennyire a 2010 óta kormányzó liberális-konzervatív Néppárt (VVD) zuhant vissza: 24 képviselői helye tízzel kevesebb az eddiginél.
Régóta érett a 2010 óta kormányzó VVD veresége
Bár a VVD 2010 óta kormányzott, az a négypárti koalíció, amely idén nyáron bukott meg, ebben az összetételében (a VVD mellett a szociálliberális D66, a kereszténydemokrata CDA és a nála liberálisabb keresztény párt, a CU alkotta) 2017 óta volt hatalmon. Júliusban aztán a tagjai nem tudtak megegyezni egy migrációs vitában: a családegyesítéseket nehezítette volna meg a Néppárt és a CDA, miközben ezt a balliberális D66 és a centrista-liberális Keresztény Unió ellenezte.
A négy koalíciós párt óriásit bukott a november 22-ei választásokon: eddigi 78 mandátumuk majdnem a felére csökkent, 36 képviselői helyet vesztettek együttvéve. A legmegsemmisítőbb vereséget a CDA szenvedte el: a korábbihoz képest harmadannyi képviselőt küldhet a parlamentbe (így öttagú lesz a frakciója). Ennek oka részben az, hogy egy-egy 2019-ben, illetve 2023-ban alapított pártot egyaránt volt kereszténydemokrata politikusok vittek sikerre az idén.
- Egyrészt a 2019-ben kreált gazdapárt (BBB) az idei tavaszi regionális választásokat nyerte meg, és a szenátus, a felsőház legnagyobb pártja lett.
- Másrészt a 2023 augusztusában alapított kereszténydemokrata tömörülés, az NSC 20 mandátumot szerzett november 22-én, azaz négyszer akkora frakciója lesz az alsóházban, mint a CDA-nak. Ám az NSC eredménye még így is csalódást kelthetett híveiben, hiszen
Az NSC, az Új Társadalmi Szerződés alapítója, Pieter Omtzigt azzal lett ismert – még CDA-s honatyaként –, hogy feltárta, illetve napirenden tartotta a Rutte-kormány adóhivatalának sok évig tartó botrányát. Az adóhivatali eljárások legalább tízezer, de akár 26 ezer holland családot is érinthettek, sokan közülük bevándorlók voltak. A szülőket gyermekgondozási segélyek állítólagos csalárd felhasználása miatt hurcolták meg. Utóbb kiderült, hogy az egész egy tévedés volt, de addigra már több mint ezer gyermeket elszakítottak a hatóságok a szüleitől, akik közül többen öngyilkosok lettek, amikor megtudták: óriási összeget követel vissza tőlük az adóhivatal.
Az eddig kormányzó pártok gyengülését már idén tavasszal jelezte a tartományi választás. Akkori kudarcuk fő oka az volt, hogy elhibázott mezőgazdasági reformtervével a kabinet magára haragította a marhatenyésztőket is. A környezetvédelem érdekében az agrárszektor legsérülékenyebb szereplőit sújtották volna klímavédelmi korlátozásokkal. A nitrogénkibocsátás csökkentésére tett intézkedések ellen gyorsan tiltakozni kezdtek a gazdák, akik már 2019-ben megalakították a Paraszt-Polgár Mozgalmat (más néven: Farmerek és Polgárok Mozgalma, BoerBurgerBeweging). Egészen pontosan egy újságíró, a CDA-ban korábban már politikailag aktív Caroline van der Plas hozta létre a pártot, amely 2021-ben még csak egy mandátumot szerzett az általános választáson.
A radikális jobbos retorikával is dolgozó BBB megnyerte a tavaszi tartományi voksolást, főleg a keresztény pártokat gyengítve. Tavaszi sikerével ráadásul a parlament felsőházában is relatív többséget szerzett, így 16 szenátora ül a 75 tagú szenátusban. Ez a gazdapártot koalícióképessé teszi a fontosabb, az alsóházi választás után, ahol csak hét mandátumhoz jutott.
A gazdák panaszai és a gyermekgondozási segélyek botrányai után, a magas infláció és a lakhatási válság miatt a 2010 óta kormányzó VVD és Rutte kormányfő körül kezdett elfogyni a levegő. A lakhatási válság miatt ugyan szinte minden párt lakásépítést és különösen szociális bérlakások építését ígérte, de eddig nem sokat ért el a kormány a magas lakbérek és költségek leszorításakor. Ráadásul a bevándorlásellenes pártok a szociális lakások elosztásakor az idegenellenes jelszavakat ismételgették, s a nem-bevándorlók előnyben részesítését követelték a kedvezményes bérleti díjú lakások kiosztásakor. Az Ukrajna elleni orosz invázió és az ezzel összefüggő energiaválság nemcsak a lakhatási költségeket emelte meg, hanem az inflációt is beindította, és általános elégedetlenséget szült Hollandiában, ami szintén Wildersék malmára hajtotta a vizet, hiszen a szélsőjobboldali politikus – szemben a kormánnyal – nem állt Ukrajna pártjára a 2022 februárjában kitört háború ügyében.
Koalíciókötési esélyek
A VVD élén Rutte helyett egy Ankarában született politikusnő, Dilan Yesilgöz igazságügyi és belbiztonsági miniszter futott neki a voksolásnak. Ám ő nem tudta megtartani azokat a szavazókat, akik 2010 óta hatalomra segítették a Néppártot, és november 22-én a VVD tíz mandátummal kevesebbet szerzett, mint 2021-ben.
Ez azonban még nem jelenti azt, hogy a VVD biztosan kikerül a kormányzásból, Wildersnek ugyanis egymagában nincs meg a szükséges többsége egy új kabinet megalakításához, de még a többi radikális vagy elitellenes párttal együtt sem tudna többséget szerezni a parlamentben. Ezért a PVV vezére az egykori pártjára, a Néppártra is számít egy új koalícióban. (Wilders 1998-ban még néppárti képviselőként került a parlamentbe, a PVV-t csak 2006-ban alapította meg.)
Wilders szerint a Néppárt, a gazdapárt és az NSC alkothatna koalíciót a Szabadságpárttal együtt. Ezért a választások után hirtelen „megjuhászodott”: a koalíciókötés érdekében immár hajlandó lenne moderálni álláspontját számos kérdésben. Így a leginkább iszlámellenes ötleteitől is letenne a Financial Times szerint, azaz a Korán és a mecsetépítés tilalmától.
A holland közmédia, a Nos.nl videóján pedig Wilders azt bizonygatta a napokban, hogy senkit sem fognak kitoloncolni az országból. Nem véletlenül próbálta csillapítani a hangulatot: az Al Jazeera felidézi, hogy iszlám és marokkói szervezetek aggodalmukat fejezték ki a PVV győzelme miatt. Hollandia lakosságának öt százaléka muszlim, s Habib el-Kaddouri, aki a Hollandiában élő marokkóiak szervezetét képviseli, attól fél, hogy Wilders másodosztályú állampolgárnak állítja be őket.
Az eddigi vezető kormánypárt, a konzervatív-liberális VVD egyébként nem lépne be egy Wilders vezette koalícióba, de hajlandó lenne azt kívülről támogatni. Ez Yesilgöz álláspontja, aki már a választási kampányban hangsúlyozta, hogy Rutténél nyitottabb a Wildersékkel való együttműködésre.
Wilders másik potenciális koalíciós partnere a jobbközép NSC, azaz a kereszténydemokrata irányultságú Új Társadalmi Szerződés lehet, amely húsz mandátumával a negyedik legnagyobb erővé nőtte ki magát. Az NSC nagyrészt osztja Wilders kritikáját a politikai elittel szemben, amely 13 éve kormányzott. Pieter Omtzigt NSC-vezér nem is zárkózott el a Szabadságpárttal való együttműködéstől, és a választási eredmény láttán elmondta, hogy tiszteletben kell tartani a nép akaratát, s az országnak „kormányozhatónak kell maradnia”. Ez biztatóan hangzott Wilders számára, ám Omtzigt az elmúlt napokban azt is mondta, hogy
A két párt eltérően áll az EU-hoz is. Kiáltványában Wilders népszavazást követel Hollandia EU-tagságáról, míg Omtzigt kizárta a Nexitet, azaz az ország kilépését az Európai Unióból. (Ennek kapcsán Wilders tett egy árulkodó megjegyzést a 24.hu-nak évekkel ezelőtt adott interjúban. A Nexit Hollandia számára előnyös mivoltát taglalva azt mondta: a magyaroknak érdeke a bennmaradás az Európai Unióban, hogy „megkapják a milliárdjainkat”.)
A mostani hollandiai helyzet láttán a Financial Times megjegyzi, hogy ha az NSC nemet mond a Wildersszel való koalícióra, akkor megegyezhet a Munkáspárttal és a Zöldekkel, akik a második helyen végeztek, és akiknek kormányfőjelöltje, Frans Timmermans, az Európai Bizottság első alelnöke.
Eddig egyébként csak egyetlen párt, a tavaszi regionális választásokon aratott győzelmétől jelentősen elmaradó Farmer-Polgár Mozgalom, a BBB mutatkozott nyitottnak a Wildersékkel való koalícióra. A pártvezér, Caroline van der Plas most azt javasolja, hogy a jobboldali pártok fejezzék be az üzengetést, és üljenek le tárgyalni. Ha ez megtörténne, a PVV-vezér szerint pár héten belül megszülethetne a koalíciós megállapodás. Ám a tárgyalásokat maga Wilders is nehezíti. A koalíciós tárgyalások felügyeletére általa jelölt személy ugyanis csalási vádak miatt lemondott, még azelőtt, hogy elkezdhette volna a munkáját. Helyére egy volt baloldali miniszter, Ronald Plasterk került, akit a pártok többsége elfogad.
Miért radikalizálódott Wilders?
Wilders maga azzal magyarázta a novemberi sikerét, hogy a 18 millió holland elégedetlen a migráció kezelésével. Szerinte túl sok a menedékkérő, és túl kevés a lakás, elégtelen a vásárlóerő és rossz az egészségügy. Omtzigt ugyanezen témákkal kampányolt, azt ígérve, hogy 50 ezer főben limitálják a bevándorlást, ami tavaly elérte a 220 ezer főt.
A Szabadságpárt győzelme azért volt meglepő, mert a pártot tavasszal a közvélemény-kutatók még csak 7–9 százalék közé mérték. A PVV az ősz elején is csupán a 10–12 százalékos sávban mozgott, és csak október elteltével nőtt meg hirtelen Wildersék támogatottsága. Így éppen a november 22-ei választás előtt ugrott 17–18 százalékra a népszerűsége, de még így is alábecsülték az általuk megszerezhető mandátumok számát a közvélemény-kutatók.
Ha Wilders másik témájáról, az elitellenességről van szó, akkor azt is meg kell említeni, hogy az új holland parlament tagjai közül a legrégebben éppen ő ül a törvényhozás padsoraiban. Vagyis nincs nála „beágyazottabb” politikus az országban, ráadásul csak a személyi védelmére eurótízmilliókat költhettek az elmúlt 19 évben. Ennek oka az, hogy 2004-ben meggyilkoltak egy holland filmrendezőt, Theo van Gogh-ot, aki készített egy vitatott filmet a muszlim nők helyzetéről. Miután elfogták van Gogh marokkói-holland gyilkosát, Mohammed Bouyerit, találtak nála egy halállistát, amelyen Wilders is szerepelt. A PVV-vezért azóta szigorúan őrzik.
Wilders huszonöt éve ül a hágai parlamentben, és az ezredforduló táján kezdett radikalizálódni. E folyamat kiváltó okai közé sorolja a brit Economist a New York-i ikertornyok Oszama bin Laden által megszervezett felrobbantását 2001-ben. Hollandiára sokkolóan hatott ezután a szélsőjobboldali, iszlamofób politikus, Pim Fortuyn 2002-es megölése, hiszen az országban háromszáz éve nem történt politikai gyilkosság.
Wilders 2004-ben hagyta ott a liberális VVD-t, amikor meggyilkolták Theo van Gogh-ot, aki épp befejezte filmjét Fortuyn meggyilkolásáról. Fortuyn felemelkedése azt mutatta: az ezredfordulóra megváltozott Hollandia, és a korábban baloldali fellegvárnak számító Rotterdamban 34 százalékos eredményt ért el a szélsőjobbos politikus. Ezt ismételte meg Wilders, aki átvette Fortuyn véleményét az iszlámról mint „elmaradott vallásról”.
Rotterdamot Wilders is meghódította (igaz, csekély többséggel), akárcsak Fortuyn: a város ma a legnagyobb bevándorlóközösséget tudhatja a magáénak Hollandiában, és ott, illetve a közeli Hágában is győzött a Szabadságpárt, ha a négy legnagyobb várost nézzük. (A másik kettőben, Amszterdamban és Utrechtben a baloldali Munkáspárt és a Zöldek koalíciója nyert.)
A Szabadságpárt nem egyszerűen az iszlamofóbiára épít: a Guardian talált Rotterdamban olyan török bevándorlót, aki Wildersékre szavazott. Ezt azzal magyarázta, hogy rendkívül nehéz a lakhatási helyzete, és a PVV-től várja a megoldást. Közben pedig szörnyülködött Wildersék iszlamofóbiája miatt.
A jelenlegi közel-keleti háború fényében nem mellékes, hogy Wilders az iszlámellenességet Izrael-pártisággal kombinálja, irodájában a holland mellé kitette az izraeli zászlót. A választási hajrában bírálta a holland kormányt, hogy nem lép fel a palesztinpárti és Izrael-ellenes tüntetésekkel szemben. Wilders nem csak a kampányban lépett fel Izrael mellett: azóta felbőszítette az arab államokat azzal a javaslatával, hogy az izraeli-palesztin konfliktust oldják meg a palesztinok Jordániába való áttelepítésével.
