A terepjárón kétujjnyi megszáradt sár. Egyedül a 129-es gépesített gyalogság jele, a fehér kereszt felismerhető, ahogyan befut a bevásárlóközpont előtti parkolóba.
Dél-Ukrajnában vagyok, harminc kilométerre a folyótól, ahol az aktív front húzódik.
Bilenkének ez a legforgalmasabb része. Idős asszonyok árulják a bezárt étterem előtt a befőttjeiket a kései télben. Jeges szél fúj a Dnyeper felől, vágja az ember bőrét.
Az égen semmi felhő. Apró parasztházak és posztszovjet betontömbök állnak a hideg kék ég alatt. Légoltalmi sziréna üvölt fel a villanypóznákra szerelt hangszórókból. A hangjára több száz varjú emelkedik a levegőbe, és repül veszett károgással a folyó felé. Az emberek nem gyorsítják fel a lépteiket, senki sem rohan óvóhely felé, pedig a BM-27 Uragan rakétavetők lőtávolságán belül vagyunk, amik szomorítják is a falvakat rendesen. Akik itt maradtak, mind megszokták a halált.
– Felszerelésed van? – kérdezi az őrmester az anyanyelvemen. Kárpátaljai veterán, katonai felderítő és kommandós. A hívójele „Magyar” az ukrán hadseregben.
– Van.
– Jó, gyere utánam, letesszük a kocsidat, és kiviszlek az erőműhöz.
Takaros parasztház udvarán hagyom az autót. Felvesszük a mellényeket. Az őrmester gyanakodva nézi a kék sisakomat.
– Ez nem lesz jó. Ránk fogják irányítani a tüzérséget, ha kiszúrják.
– De hát a kék sisak civilt jelent.
– Leszarják. Adok helyette másikat.
Igazgatom a csatot a sisakon, amit a kezembe nyom.
– Odamegyünk, két perced lesz. Kiszállsz, fényképezel, aztán megyünk. Biztosan látni fogják így is a kocsit az úton. Túl jó az idő – mondja, és meghúzza a csatot a mellényemen. A tüdőmből kiszalad a levegő.
– És ne villants! Úgy fényképezz, hogy ne villanjon!
– Rendben.
Az utat, amin a folyó felé megyünk, egy éve tépi a tüzérségi tűz. A lyukakban áll a víz. Az út két oldalán zsíros fekete föld.
– Csernozjom – mondja az őrmester. – A világ legjobb termőtalaja. Szerencsésebb lenne átvágni a mezőn, de félek, hogy elnyeli az autót. Ha kap egy kis vizet, olyan, mint a mocsár. Semmi nem megy át rajta. És a hó már elolvadt.
Őzek ugranak a földön, ahogyan közeledünk a folyópartra, vaddisznók csörtetnek át a szellemfalvak kihalt utcáin. A tar fák mögül végül előtűnik a Dnyeper.
A herszoni offenzíva alatt visszabasztuk a ruszkikat a balpartra. Itt három és fél kilométer széles a folyó. Ennyi a távolság közöttünk. Minden éjjel megy a diszkó. Próbálnak átjönni csónakokkal. Én nem is tudom, hányan ülhetnek a fenéken.
– Nem viszi el a hullákat a folyó?
– Ebben a mellényben? Oda süllyednek, ahol kilőttük őket.
– Bahmutnál megy a daráló. Civileket nem is engednek a környékre.
– Itt is menni fog, ne aggódj. Február 15-e óta várjuk, hogy csináljanak valamit. Az új orosz térképeken rajta van Zaporizzsja. Akarják ezt a várost.
– Úgy tűnik, hogy keleten akarnak betörni.
– 68–69 ezer ember van a túlparton. Helikopterek, repülők. A mélységi felderítés szerint 24-éig (a háború kitörésének évfordulója – a szerk.) biztosan lesz valamilyen provokáció itt is. Erre készülünk.
– Te vagy az egységben az egyetlen magyar?
– Én. A 128-asokban még voltak.
– Ők a jobbparton vannak, ugye?
– Igen.
– Szoktál beszélni velük?
Régebben. De már meghaltak, akikkel beszéltem.
A folyóval párhuzamosan megyünk összerogyott házak és meghajolt kerítések között.
– Készülj! – mondja az őrmester.
Beletapos a fékbe. Kiugrom az autóból. Nikopoból fotózóm a folyón ülő atomerőmű tornyait.
A zaporizzsjai atomerőművet tavaly március 4-én foglalták el az oroszok. A heves harcok során tűz ütött ki az épületben, de a hat reaktorblokk sértetlen maradt. Az oroszok átvették a reaktor irányítását, az ukránokból álló személyzetet pedig túszul ejtették. A mai napig ők kezelik a reaktort, orosz ellenőrzés alatt.
2022 nyarán heves harcok folytak az erőműért. Az oroszok betelepítették a tüzérségüket a reaktor területére, és onnan lőtték az ukrán honvédő erőket, akik viszonozták a tüzet. A Nemzetközi Atomenergiai Ügynökség szeptemberben delegációt küldött az erőműbe, hogy felmérjék a károkat, amit a tüzérségi támadások okoztak. Az utolsó reaktorblokkot ekkor kapcsolták le a hálózatról, ezzel párhuzamosan pedig nagy mennyiségű jódtablettát osztottak ki a lakosságnak, illetve tervek készültek arra az esetre, ha evakuálni kell a 700 ezer lakosú Zaporizzsját és a környékbéli kisebb településeket. Az ukrán tüzérség azóta nem lőtte az erőművet.
– A tüzérségük most is bent van – mondja az őrmester. – Ha lőnek, onnan fognak.
– Tudjátok, mi van most az erőművel?
– Csökken a hűtővíz. Nagyon le van apadva.
– Ez mit jelent?
– Nem tudom. Gondolom, nem jót. Megvan a képed?
– Megvan.
Indulunk visszafelé. Olyan gyorsan megyünk, hogy a kocsi valamelyik kereke mindig a levegőben van.
– Tudod, a tankönyv szerint ezen a távolságon belül padlógázzal kellene menni, hogy ha ránk áll is a tüzérségük, el tudjunk menni. De nézd meg, baszd meg, nem lehet ezeken az utakon.
Nem válaszolok, a telefonomat pörgetem, hogy honnan tudnék szerezni olyan szakértőt, aki el tudja mondani, mi történik jelenleg az atomerőműben. Elküldök néhány üzenetet. Az őrmester beletapos a fékbe.
– Nem erre megyünk vissza.
– Miért?
– Csak.
Nem szólok semmit, csak a vérem dobolását hallgatom a halántékomban.
Falvakon vágunk át megint. Az őrmester szerint nem lakatlanok, de egyetlen embert sem látok. Romokat igen.
Már megy le a nap, mire visszaérünk az ukrán katonák szállásaihoz. Az őrmester elégedett mosollyal azt mondja, miközben hámozzuk le magunkról a golyóálló mellényeket, hogy
Látod, de jó, hogy erre jöttünk vissza?! Amerre mentünk, azt meg is lőtték a ruszkik. Most mondták a többiek.
A ház, ahol az őrmester elszállásol, tisztességes távolságra van az ellenségtől. Ide legfeljebb a Gradok és az Uraganok rakétái tudnak becsapódni, ami egyébként nem jellemző. A műanyagfóliákkal befedett kitört ablakok mögött meleg van, áram, és hála a Starlinknek még internet is. A Hiltonban érzem magam.
Vacsora után az asztalnál ülve beszélgetünk az őrmesterrel.
– Te is ott voltál Debalcevónál? – kérdezi.
– Igen.
– Én védtem. Senki sem gondolta az egységből, hogy túléljük.
– De túlélted.
– Igen. Aki túlélte, az mind csináltatott tetoválást. Ki a hátára, ki a kezére..
– A tied hol van?
– A kezemen. Akarod látni?
Felhúzza a pulóverének az ujját, és mutatja az alkarját.
– A katona én vagyok a képen. A gránát és a spártai sisak a háborút jelzi.
– És a varjak? Mit jelentenek a varjak?
A varjak azokat jelentik, akik nem jöttek vissza.
