Valószínűleg senki sem vitatja, hogy az Ukrajnában zajló háború a túlélők, menekültek számára olyan stresszhelyzetet jelent, ami súlyos pszichés és testi következményekkel jár. Mindenki veszélyeztetett, de a gyerekek különösen, és például a Magyarországra érkezők harmada gyerek. Az viszont, hogy ez a helyzet kinél okoz tartós traumatizáltságot és mentális betegségeket, több tényezőtől függ: szerepe van a környezetnek és annak, hogy milyen gyorsan kapnak szakszerű segítséget.
Hogyan traumatizál egy háború?
Egy háborúban a gyerekek gyakran közvetlen célpontot jelentenek: gondoljunk a gyerekkatonákra és a szexuális erőszak áldozatává váló lányokra. Vlagyimir Putyin katonái a többi között iskolákat bombáznak, tudatosan ölnek és félemlítenek meg nőket, gyerekeket. A háború mindent átható, hosszú távú stresszt jelent;
Az izraeli-palesztin konfliktussal kapcsolatban sokan vizsgálták, hogyan hat a háborús fenyegetettség a gyerekekre. A leggyakoribb tünet az állandó szorongás és félelem, a regresszió (valamilyen, már meghaladott fejlődési fokra való visszacsúszás, például bepisilés), az agresszív és ellenséges viselkedés. Mivel a gyerekek nem tudják kezelni az őket elárasztó érzelmeket, olyan védekező mechanizmusokat használnak, amik hosszú távon károsak lehetnek. Azzal nyugtatják magukat, hogy tagadják a tényeket, gátolják saját spontán gondolataikat vagy a fantázia szintjén változtatják meg a történteket.
Háborús területeken a viselkedészavarok, a hiperaktivitás és figyelemzavar is gyakori problémát jelentenek; a gyerekek rémálmokkal, fóbiákkal, evészavarokkal is küzdenek. A hosszú távú stressznek fizikai hatása is van, ami például a testi fejlődés elmaradásában mutatkozik meg. A trauma a gyerekek teljes testi, érzelmi és kognitív rendszerét átalakítja. Befolyásolhatja, hogyan látja később a többi embert, saját magát; hogyan alakít ki kapcsolatokat, mennyire bízik a világban.
Ahogy a bántalmazás minden formája, úgy a háború is gyakran okoz PTSD-t (poszttraumás stressz zavart) a túlélőkben. Ennek egyik tünete a disszociáció, ami azt jelenti, hogy az érintett „kikapcsol”, nincs jelen, látszólag nem él át érzelmeket, annyira nehéz szembesülnie azzal, ami történt. Az Ukrajnából Lengyelország felé menekülőknek segítséget nyújtó pszichiáterek arról számoltak be, hogy az első hét sokkoló volt számukra is: sok gyerek került katatón állapotba, nem beszéltek, nem reagáltak a külvilág ingereire, lefagytak, szinte mozdulni sem tudtak. Hiába ér véget a harc, vagy kerül valaki biztonságos környezetbe, ezek a tünetek megmaradhatnak, és egy repülő hangja (vagy bármilyen ijesztőbb inger) aktiválhatja az emlékeket.
Minél kevesebb segítséget kap egy gyerek a pszichés tünetei kezelésében, annál nagyobb az esélye annak, hogy felnőttként is mentális betegségekkel fog küzdeni – ez egyformán igaz a toxikus családi környezet és a háború esetében is. A Holokauszttal kapcsolatban rengeteg kutatás bizonyítja, hogy a traumatizáltság generációról generációra is átadódik, hiszen
Mi az, ami súlyosbítja a tüneteket, és mi segíthet?
Ahogy a felnőtteknél, úgy a gyerekek esetében is másfajta eseményeknél súlyosabb traumatizáltságot, PTSD-t okoz egy olyan helyzet, amiben emberek követnek el erőszakot más emberek ellen. Egy háborúban a család nyújthatna biztonságot, védőhálót a gyereknek, de ha a szülők meghalnak vagy olyan rossz mentális állapotba kerülnek, hogy nem tudják a gyereket támogatni, a gyerek magára marad. Ezért is fontos, hogy a szakemberek az egész családot, közösséget segítsék.
Egy háborúban nagy eséllyel minden túlélő súlyosan sérül lelkileg, de a különböző emberek testi és lelki állapotát különbözőképpen alakítja. A trauma nem önmagában egy eseményből vagy az arra adott válaszból alakul ki, hanem ezek bonyolult interakciója. Azt, hogy hogyan hat ránk, befolyásolja a nemünk, korunk, a vesztség mértéke, a családi és közösségi támogató rendszer milyensége és saját problémamegoldó, megküzdő rendszerünk.
Kevésbé van esélye súlyos PTSD kialakulásának például akkor, ha valaki már megtanulta kezelni a negatív érzelmeit. Sokan érvelnek azzal, hogy a gyerekek ellenállóbbak, mint a felnőttek, mert az agyukban levő összeköttetések még képlékenyek, viszont sérülékenyebbek is, mivel másképp érzékelik az időt, a távlatokat és a veszélyeket; illetve a problémamegoldási készségeik sem fejlődtek még ki. Egy gyereknek bizonyos esetekben néhány perc is óráknak tűnhet, és minél kisebb, annál inkább szüksége van a felnőttektől kapott érzelmi támogatásra. Még a legveszélyesebb országokban (például Salvadorban) is próbálnak biztonságos helyeket kialakítani gyerekek számára. A legfontosabb, hogy legyen az életükben olyan felnőtt, aki megbízható, támogató és állandó: ez a szülő helyett adott esetben lehet egy tanár vagy egy ápoló is.
Háborús övezetekben működnek olyan szervezetek, amelyek ezekre a problémákra specializálódtak: az elfoglalt palesztin területeken például az ActionAid nevű szervezet ad pszichológiai támogatást a gyerekeknek. A terápiában először bizalmat építenek, és csak utána kezdenek el érzésekkel foglalkozni, a traumákról beszélni vagy azt rajzban, játékban, pszichodrámában megjeleníteni. A gyerekek megtanulják, hogy teljesen normális, amit éreznek és hogy nyugodtan beszélhetnek a velük történtekről.
Hosszú távú és rendszeres terápiára van szükségük, ami sajnos sok esetben, amikor menekülnek és mozgásban vannak, nem megvalósítható. Rengeteg gyerek nem is fér hozzá a segítséghez és sokan, akik még a háborús területen élnek, talán csak évek múlva fognak terápiához jutni.
Ehhez elsősorban szakemberekre van szükség, de a szűkebb és tágabb környezet szerepe is nagy.
Aki kirobbantotta a háborút, nemcsak rengeteg ember haláláért, hanem akár több generáció mentális állapotáért is felelős. Az áldozatok gyógyulásában sokat segít, ha elismerjük a fájdalmunkat és egyértelműen melléjük állunk.
