Lassan két éve folynak titkos tárgyalások az amerikai vezetés és az Afganisztán harmadát ellenőrzése alatt tartó Talibán mozgalom között. A főként Katarban folyó egyeztetéseken apró lépésekkel közeledtek az álláspontok, miközben Afganisztánban egy percre sem szüneteltek a harcok. A nyár végén már közel jutottak a megállapodáshoz, szeptember 8-ára ki is volt tűzve az egyezség aláírása, ám egy utolsó pillanatban elkövetett kabuli támadás miatt (amelyben egy amerikai katona is meghalt) Donald Trump elnök lemondta azt.
Pedig addigra a feleknek nagyrészt sikerült áthidalniuk az ellentéteket, és mindkét oldal megkapta – kompromisszumokkal –, amit szeretett volna. A tálibok megígérték, hogy elfogadják az afgán kormány legitimitását, lemondanak a terrorizmusról és az al-Káida támogatásáról, Washington pedig vállalta, hogy kivonja erőit Afganisztánból. A megállapodásban kulcsszerepet játszott Zalmay Khalilzad. Az afgán származású amerikai diplomata korábban kabuli és bagdadi nagykövet is volt, és jóformán az egyetlen az amerikai politikai elitben, aki kívülről-belülről ismeri a jelenlegi afgán kormányt és az ellenzéket is.
Múlt péntek éjjel egy hétnapos de facto tűzszünet lépett életbe, amit hivatalosan erőszakcsökkentési mechanizmusnak neveznek, mert mindkét fél fenn akarta tartani magának a jogot, hogy különleges esetekben akcióba léphessen. A hétvégén viszont tartották magukat a megállapodáshoz, elvétve volt erőszak, és ha ez péntekig így marad, sor kerülhet a tálibok és az amerikai kormány között a következő, történelmi megállapodásra, amelynek a részletei egyelőre alig szivárogtak ki. Pletykák vannak titkos záradékokról, és ezekből az sejthető, hogy az amerikai kivonulás nem lesz azonnali, hanem lépcsőzetesen történik meg, és mintegy 4000 főt, a teljes létszám egyharmadát fogja érinteni.
Az amerikai-tálib megállapodással egy időben megkezdődhetnek az afgán felek közötti tárgyalások is. Ez azért lényeges, mert korábban a tálibok nem voltak hajlandók tárgyalni az afgán kormány képviselőivel, mondván, azok csak Washington bábjai.
A hétnapos próbaidőszak a bizalomépítést szolgálja. Hiába tárgyalnak ugyanis Katarban a tálib vezetők, ha parancsnokaik a tartományokban nem követik a megbeszélteket. Stratégiai szinten természetesen sokan kérdőjelezik meg a Talibán szándékait, és feltételezik (politikusok és szakértők egyaránt), hogy a tálibok csak addig tartják be a megállapodást, amíg az amerikai katonák el nem hagyják az országot.
Az afgán kormány helyzete amúgy is bizonytalan. Szeptemberben államfőválasztást tartottak az országban, de csak most februárban született meg a hivatalos végeredmény. Ashraf Ghani elnököt a szavazatok 50,64 százalékával választották újra, de fő kihívója, Abdullah Abdullah már jelezte, hogy nem fogadja el az eredményt, és párhuzamos kormányt alakít.
Kettőjük között már az előző, 2014-es választáson is szoros volt a verseny, akkor csak nemzetközi diplomáciai erőfeszítéseknek köszönhetően született olyan kompromisszum, amelynek révén Ghani elnök lett, Abdullahnak pedig kreáltak egy a miniszterelnökéhez hasonló pozíciót a kormányban. A kihívó frusztráltsága érhető, Abdullah 2009 óta indul az elnökválasztásokon, és mindig másodiknak fut be úgy, hogy a szavazatszámlálásokat a csalás és a manipuláció híre lengi körül.
Az afgán politikai rendszer támogatottságának hiányát ugyanakkor jól mutatja, hogy a majd’ 10 milliónyi regisztrált szavazóból alig kétmillióan mentek el voksolni. Ennél fogva az újraválasztott elnök a 35 milliós országban alig egymillió ember támogatását élvezi, ami igen szerény eredmény. Az amerikai-tálib megállapodás szempontjából pedig kulcsfontosságú lenne, hogy a táliboknak legyen kivel tárgyalniuk az afgán kormány részéről, aki aztán biztosítani tudja az ígéretek betartását.
Végtelen háború
A kivonulás szándéka nem új az amerikai fővárosban, a 2001 óta tartó háborút egyaránt aposztrofálják a leghosszabb és a végtelen jelzővel. Már Barack Obama is azzal kampányolt 2007-ben, hogy kivonja a csapatokat az országból, de ezt nyolcévnyi elnöksége alatt sem tudta elérni. Trump, bár sok tekintetben elődjével szemben fogalmazza meg magát, ebben a kérdésben azonos állásponton volt. Az is közös a két elnökben, hogy a választási kampányra időzítették erőfeszítéseiket. Noha Trump újraválasztási esélyei nem rosszak, hála az amerikai gazdaság állapotának és a demokraták szétziláltságának, egy szimbolikus külpolitikai siker jól jöhet.
Az amerikai kivonulási szándék a többi nagyhatalom támogatását is élvezi. Moszkva az elmúlt években a saját csatornáin keresztül is igyekezett a Talibán és az afgán kormány közötti párbeszédet kialakítani. Ezt Washington gyanakvással figyelte, pedig az oroszok nem ártani akartak, csak tisztában lenni a lehető legtöbb részlettel. Oroszország dilemmája abban állt, hogy holott előnytelen volt számára az amerikai katonák jelenléte Közép-Ázsiában, Washinton hatékonyan tudta felvenni a harcot Afganisztánban az al-Káida és az Iszlám Állam helyi csoportjaival. Ráadásul ha az amerikaiak kivonulnak, azok a terrorcsoportok, amelyek orosz, csecsen, üzbég önkénteseket is toboroznak, nagyobb veszélyt jelentenek majd Oroszországra és Közép-Ázsiára. Az átalakuló orosz érdekeket mi sem jellemzi jobban, hogy amíg korábban ellenségként tekintettek a Talibánra, az elmúlt években tárgyalópartnerek voltak.
Kína érdekei még kevésbé átláthatók, így csak valószínűsíthetjük, hogy a fenti logika alapján ők is támogatják a békefolyamatot. Peking számára a nyugat-kínai ujgurok miatt fontos Afganisztán: az 1990-es években a tálibok menedéket adtak ujgur szélsőségeseknek, ha most vállalják, hogy minden terrorcsoportól eltávolodnak, az fontos lehet Kínának is. Tekintve az ország gazdasági ambícióit és képességeit, aligha tévedünk nagyot, ha jelentős kínai beruházásokat és befektetéseket feltételezünk arra az esetre, ha kitör a béke Afganisztánban.
Egy működőképes amerikai-tálib megállapodás a 2003 óta tartó NATO-missziók végét is jelentheti. A Talibán követelése ugyanis nem pusztán az amerikai erők, hanem a külföldi katonák távozása. A NATO tagországai eleve csak amerikai kérésre, a szolidaritás miatt kezdtek bele a misszióba, a politikai eliteknek végig kihívást okozott otthon elmagyarázni, milyen konkrét veszélyek miatt kell egy 4000-5000 kilométerre fekvő országban harcolni egy ismeretlen ellenség ellen. A NATO szerepvállalása aztán 2015-től átalakult és lecsökkent, mára csak mintegy 16 ezer fő alkotja a missziót, a létszám felét amerikaiak teszik ki, és van mintegy száz magyar is.
Kiemelt kép: AFP
