Mindannyian néztük. Mindannyian ugyanazt néztük volna akkor is, ha lehetett volna mást is, de nem igazán lehetett. Mintha adáshiba lett volna, a Kacsamesék egy pillanatra fekete-fehérbe váltott, majd teljesen elsötétült. Amikor bejött a Magyar Televízió emblémája, és elkezdődött a súlyos, lassú zene, sejtettük, hogy nem olyasvalami jött közbe, ami pillanatokon belül megoldódik. Aztán megjelent egy ősz, szemüveges ember, egy másik ember haláláról beszélt, aki hosszú, méltósággal viselt betegség után feladta küzdelmét. Reménykedtünk, de amikor a szemüveges végre eltűnt, a mese nem folytatódott. A szüleink azt mondták, azért, mert ennek az embernek a halála fontosabb, mint Dagobert bácsi, és nem is illik szórakozni, amikor valaki meghal. Csalódottak voltunk, zavartak, dühösek. Mi közünk nekünk egy idegen ember halálához? Négy évvel a rendszerváltás után, 1993 decemberében annyira működtek még a személyi kultusz reflexei, hogy az akkor tizenhét éves félnővérem megjegyezte, reméli nem tart túl soká az országos gyász, mert nem szeretné, ha elmaradna a diszkó a következő szombaton.
A korszakból van egy másik tévés élményem is. Abban az évben, valamiért kivételesen nem nagyanyámnál, hanem a nagybátyáméknál gyűlt össze karácsonyra a család. Egy este a felnőttek a konyhában beszélgettek, én pedig egyedül maradtam egy szobában egy tévével. Választék nem volt, néztem, amit adtak. Így láttam 1989 karácsonyán, hétévesen a Ceausescu-házaspár kivégzését. Nem emlékszem, hogy különösebben megrázott volna, de harminc évvel később is tisztán fel tudom idézni a fegyverropogást, ahogy a kamera imbolyogva a falhoz megy, és a fehér köpenyes orvosra, ahogy a hátára fordítja a két vérző testet. Tisztán emlékszem Nicolae Ceausescu fekete szőrkucsmájára is, mert hasonló volt nagyapámnak is, aki két évvel korábban halt meg.
A mi nemzedékünket „Kacsamesék-generációnak” is hívják, a tévés traumánkról tanulmányok sorát írtak. Pedig tulajdonképpen nem történt semmi különös, csak azt az 1993-as adásmegszakítást egyszerre élte át nagyjából az összes magyar gyerek. A szomszédos Romániában élő kortársainkhoz képest kifejezetten szerencsések voltunk. Nekünk egy unalmas, újratemetéses rendszerváltás jutott, nekik egy véres forradalom és egy kettős kivégzés. Ha nekünk ennyire megmaradt a fejünkben egy rajzfilm megszakítása, vajon nekik mennyire erősek az emlékeik a harminc évvel ezelőtti karácsonyról?
Carmen Voinea kommunikációs koordinátor, 1989-ben 6 éves, Slatinában
Egy telefonbeszélgetésre emlékszem a legtisztábban. A legközelebbi nagyvárosban, Craiovában élő rokonaink hívtak minket, és arról beszéltek, hogy lövéseket hallottak, és mindenki arról beszél, hogy terroristák vannak a városban. Csalódott voltam, hogy nálunk bezzeg nem történik semmi izgalmas, semmi olyasmi, amit a tévében láttunk más városokból. Később jöttem csak rá, hogy a forradalom napjait végig a nappaliban töltöttük a tévé és a telefon mellett. Bár Slatinában tényleg nem történt semmi, az emberek féltek kimenni a lakásaikból.
A szüleim nagyon meglepődtek az események alakulásától. Nem voltak sem boldogok, sem szomorúak, sem dühösek. Meg voltak döbbenve, mert soha sem gondolták volna, hogy a rendszer összeomolhat. Sajnálták a Ceausescu-házaspárt, mert úgy gondolták, a kivégzésnél humánusabb módon is elvehették volna tőlük a hatalmat.
A szüleim parasztcsaládokból származnak, Románia déli részéről, Olt megyéből. Apám tagja volt a kommunista pártnak, és forradalom után még hosszú ideig az is maradt, és sokáig nosztalgiával gondolt vissza a rendszerre. Anyámmal együtt azok közé tartoztak, akik nyertek az urbanizációval, az iparosítással és az oktatás nyújtotta lehetőségekkel. Annak ellenére, hogy nagyon nehezek voltak a fiatal éveik – a teleket is tornacipőben járták végig, nem vlot elég ruhájuk, sem ételük – úgy érezték, a kommunizmus nélkül nem vihették volna olyan sokra, mint ahová eljutottak. Apámnak még az egyetemet is sikerült végeznie. Apám gyűlölte a rendszerváltást, mert úgy érezte, nem volt rá felkészülve, és nem készített fel engem és a húgomat sem arra, hogy meg tudjuk állni a helyünket a kapitalizmusban.
Császár Sólyom Mária pénzügyi ügyintéző, 1989-ben 4 éves, Székelyudvarhelyen
Abban az időben, emlékszem, csak kuponokkal lehetett vásárolni a boltokban. Mindig kígyózó sorokban álltak az emberek egy-egy kiló kenyérért vagy egy liter tejért. Azon az estén, amikor az emberek lázadni kezdtek, mi a nagymamáméknál voltunk. Ők egy rendőrségi épület mellett laktak, egy negyedik emeleti lakásban. A szüleim a tévében nézték, hogy mi folyik a fővárosban, amikor egyszer csak füstszagot éreztünk. Kinéztünk és láttuk, hogy a rendőrség épülete lángokban áll. Hatalmas volt a felfordulás, mindenki meg volt ijedve, az emberek szaladtak és kiabáltak az utcán.
A szüleimen is látszott, hogy félnek. Ki sem mozdultunk a lakásból, míg nyugalom nem lett. A tévében néztük, hogy mi történik az utcákon, láttuk a kivégzést. Én nem értettem semmit sem az egészből, csak később, idősebb koromban mesélték el, hogy mit éltünk át akkor.
Vlad Naumescu szociológus, 1989-ben 13 éves diák Bukarestben
A szüleim éppen külföldön voltak, én pedig a nagybátyámékkal a hegyekben síeltem, amikor kitört a forradalom. A sípályán a hangszórókból szólt a rádió, ott hallottuk az üzenetet, hogy Románia felszabadult, a rendszer megbukott, a diktátor elmenekült. Bár a Szabad Európa adásaiból sokan tudtuk, hogy mi zajlik az országban, erre senki sem számított. Nem akartunk hinni a fülünknek.
A nagybátyám szólt, hogy azonnal pakoljunk össze, és induljunk haza Bukarestbe. Alig tudtunk bejutni a városba, mindenütt barikádok álltak. A lakásunk a városközpontban volt, ahol a harcok zajlottak, ezért a nagyszüleimhez mentünk, ők valamivel kijjebb laktak. A nagybátyám elment, hogy megnézze, mi a helyzet, mi gyerekek pedig a nagyszülőkkel maradtunk, és napokig nem tehettük ki a lábunkat a házból. Folyamatosan ment a tévé, ami azért volt furcsa, mert korábban csak napi két óra adás volt. A legtöbb embernek volt saját antennája, amivel a szomszédos országok adóit próbálták fogni – mi a bolgárokét.
Miután a felkelők elfoglalták a tévét, minden kaotikussá vált, véletlenszerű dolgok történtek a kamera előtt. A felkelők beszámoltak róla hol vannak harcok, hol mire lenne szükség. De előfordult, hogy valaki elmondott valamit, aztán nem sokkal később megjelent valaki más egy teljesen ellentmondó információval. Néha megjelentek színészek, művészek és más közszereplők, hogy elmondják a gondolataikat.
Nagyon erős kép, de ez nem csak bennem vagy a románokban maradt meg, hanem nagyon sok emberben az egész világon.
Amikor a nagyszüleim végre kiengedtek a házból, egy barátommal jártuk az utcákat, töltényhüvelyeket gyűjtöttünk, lövedékeket kapirgáltunk ki az épületek falaiból – még a saját erkélyünkből is, mert elég sok találat érte a házunkat. Sok még ma is megvan valahol.
Januártól már szabadon mászkálhattam, pedig akkor is voltak még megmozdulások és erőszak is az utcákon. Mintha semmi sem változott volna, megkezdődtek a tüntetések az új kormány ellen, és ezek nyárig folytatódtak, amikor az elnök parancsára Bukarestbe vezényelték a bányászokat, hogy szétverjék a hatalmukat átmentő kommunisták elleni tüntetést. Nem emlékszem, hogy bármikor féltem volna a tiltakozások közepette, inkább örültem, hogy része lehettem a forradalomnak, ez a lelkesedés azonban hamarosan megint utcai erőszakba torkollt.
A romániai forradalom gyermekei szerintem nem alkotnak egységes generációt. Azok közül, akik akkoriban egyetemisták voltak, sokak élete szétesett. A legrosszabb pillanatban érte őket ez a hatalmas változás, sokan ma sem találják a helyüket, a számukra legmegfelelőbb utat. Hirtelen szabadjára engedhették a képzeletüket, de talán túl sokat vártak, álmodoztak. Sokan lettek közülük sikeresek, néhányan meg is gazdagodtak, de az biztos, hogy egy sokkal nehezebb, komplikáltabb utat kellett bejárniuk.
Mire én a forradalom után két évvel középiskolás lettem, már rendezettebbek voltak a dolgok. A kortársaim nagy részével együtt éreztük, hogy egy nagy változás korát éljük, de nekünk már voltak viszonyítási pontjaink, sokkal egyszerűbb volt a helyzetünk. A nálam négy évvel fiatalabb öcsém és kortársai számára viszont a kommunizmus és a forradalom már inkább elvont dolog, mint valóság. Ők a legutóbbi évekig teljesen apolitikusak voltak: sokáig nem mentek ki az utcára tiltakozni, nem szavaztak a választásokon. Kicsit kaotikus ez a generáció, ahogyan a forradalom maga is az volt.
Constantin Iordachi történész, 1989-ben 19 éves egyetemista Bukarestben
Számomra 1989 elsősorban traumát jelent az elszenvedett erőszak miatt, de ugyanakkor mérhetetlenül felemelő élményt is, ami egész életemre meghatározó maradt. Olyan két hét volt, ami addig elképzelhetetlen optimizmussal és szolidaritással, kollektív katarzissal volt tele, ezt soha nem felejtem el.
Az évfolyamtársaimmal hallottuk a Szabad Európa Rádióban és a jugoszláv televízióban, hogy mi történt Temesváron, ezért az egyetemen az újságokat bújtuk, hogy van-e bennük említés az eseményekről. A tudományos marxizmus tanára gúnyosan meg is kérdezte, hogy mit keresünk annyira. Az első híradások a kommunista médiában még arról szóltak, hogy dühös munkások nyilatkoztak a huligánokról, akik rendbontást követtek el Temesváron. Aztán másnap megtörtént, amire senki sem számított: Ceausescuék helikopterrel menekültek el a Központi Bizottság épületének tetejéről.
Előtte, már a középiskolában is beszélgettünk erről, szinte minden nap, mégsem gondolta komolyan senki, hogy valóban bekövetkezhet.
A médiának, és különösen a Szabad Európa Rádiónak óriási szerepe volt a forradalomban. Emlékszem, mennyire sokkolt, amikor egy riportot hallgattam a Temesvárról, amiben úgy írták le az eseményeket, hogy emberek menedéket keresve megpróbáltak bejutni a katedrálisba, de a kapu zárva volt, így ezeket az embereket halomra lőtték a templom lépcsőjén. Hallani lehetett a fegyverek ropogását és egy helikopter hangját. Ez a riport késztetett sokakat arra, hogy utcára vonuljanak. Ez azért volt különösen döbbenetes, mert a Szabad Európa Rádiónak hasonló módon volt óriási szerepe az 1956-os magyar forradalom eseményeinek alakulásában is.
Évekkel később, amikor már a Közép Európai Egyetem tanára voltam, előadást tartott az egyetemen A. Ross Johnson, aki a romániai forradalom idején a Szabad Európa igazgatója volt. Megkérdeztem tőle, nehéz volt-e meghozni azt a döntést, hogy ilyen riportokat sugároznak 1989-ben. Azt mondta igen, és 1956 is ott volt az eszükben, mégis úgy döntöttek, hogy leadják az anyagot.
Az én generációmat elveszett nemzedéknek hívták, mert egy nagyon nehéz, átmeneti időszakban kellett felnőtté válnunk, én azonban másképp látom. Egy nagyon kemény, elnyomó rendszerben nőttünk fel, aztán egy zavaros átmeneti időszakban éltünk. Megharcoltunk a saját szabadságunkért, és ezért értékeljük azt, sőt minden egyes nap értékelni tudjuk. Ezt nagyon nehéz átadni a fiatalabb nemzedéknek, azoknak, akik a kommunizmus után születtek, akiknek a szabadság már adott, vagy adottnak veszik. Az emberek a saját élményeikből természetesen többet tanulnak, mint a történelemkönyvekből, de azt mondanám a fiataloknak, hogy védjék meg a jogaikat, és álljanak ki értük, mert az egyszer elvesztett jogokat nagyon nehéz visszaszerezni: lehet, hogy forradalom és ártatlan emberek halála kell hozzá, ahogy azt a román példa is mutatja.
Rab Árpád szociológus, 1989-ben hetedik osztályos diák Gyergyószentmiklóson
Elég kemény volt a diktatúra. Az ember tudott egy csomó szabályt, hogy miket nem csinálhat, és azokat nem is csinálta. Nem leveleztünk senkivel, nem voltak látogatóink, tudtuk, hogy a telefonunkban lehallgató van, ezért nagyon keveset és nagyon óvatosan használtuk. A rendőröktől, a katonáktól féltünk, mindig próbáltuk nagy ívben elkerülni őket. Ceausescuról, politikáról, Magyarországról soha sem beszéltünk. Sötétedés után, csak nagyon indokolt esetben mentünk utcára. Néha elterjedtek rémtörténetek arról, hogy kiket vittek el.
Nagyon más világ volt, a mostanihoz képest. Az még hagyján, hogy internet meg okostelefon nem volt, de a tévében, vagy a rádióban is csak elvétve volt műsor. Lehetett beszélgetni, kirándulni, meg olvasni. Gyakran volt áramszünet, meleg víz csak hetente egyszer, a kenyeret pedig jegyre kaptuk, miután órákig álltunk érte sorban. A városiak csak akkor ettek normális ételt, ha vidéki rokonoktól kaptak húst, zöldségeket, tojást.
Apukám földrajz-biológia-kémia szakos gimnáziumi tanár volt, anyukám bölcsődevezető, vagyis mindketten értelmiségiek. Apu ráadásul Magyarországon, Galgahévízen született, csak beleszeretett anyukámba, meg Erdélybe, így aztán különösen gyanúsnak számított. A rendszerváltás után kikértük az aktákat, megtudtuk, hogy több besúgó kizárólag velünk foglalkozott. Döbbenetes volt olvasni egy jegyzőkönyvet arról, amikor a bátyám egy osztálytársával beszélt telefonon a házi feladatról, és oldalakon keresztül elemezgették, hogy tényleg arról szólt-e a beszélgetés, vagy valami titkos kódot használva éppen összeesküvést szőttek. Volt paranoia bőven.
Az ember folyamatosan érezte, hogy láthatatlan korlátok között él, lapítania kell, betartania az igazságtalan játékszabályokat, de ehhez szoktunk hozzá, ez volt természetes. A forradalomról kezdetben nagyon keveset tudtunk. Gyergyóban évente egyszer-kétszer hadgyakorlatokat tartottak, katonák és kommandósok vonultak végig az utcán és mutogatták a fegyvereiket. Tudtuk, hogy a tűzoltóknál is éles lőszer van. Ezek azért adnak egy alapfélelmet az embernek, úgyhogy amikor kitört a forradalom, a legrosszabbtól féltünk. Napokig nem tudtuk mi történik, mert a hírek nem jutottak el hozzánk, csak a Szabad Európán keresztül, azt meg csak nagyon kevesen merték hallgatni, mert azonnali elhurcolás járt érte. Az emberek suttogva adták át az információkat azoknak, akikben bíztak.
Minket meglepetésként ért az egész. Persze, hallottunk előtte dolgokat, de olyasmiket mindig is hallani lehetett.
Az egész város bezárkózott, és vártuk, hogy mikor vonulnak fel a katonák. Gyergyóban volt egy laktanya, meg a várostól négy-öt kilométerre egy titkos támaszpont az erdőben, amiről mindenki csak annyit tudott, hogy éles lőszerrel lőnek bárkire, aki engedély nélkül a közelébe megy. Féltünk, és vártuk, hogy ők mit lépnek, de nem történt semmi.
Másnap megtudtuk, hogy van a tévében adás. Mindenkinek volt tévéje, de mindenkié rossz volt, mert úgysem nézte soha senki, ezért aztán gyorsan egy több kilométeres sor alakult ki a város egyetlen tévészerelőjének a műhelye előtt. A házunk alatt volt egy nagy könyvesbolt, a kirakatában Ceausescu összes műveivel. Néztem az ablakból, ahogy emberek bemennek, kihordják a könyveket, egy jó nagy máglyát építenek belőle, és meggyújtják. Ez egy szocialista lakótelep közepén történt, rengetegen látták, így lassan egyre többen merészkedtek ki. Beindult a nyüzsgés, az emberek egymáshoz jártak, az utcákon beszélgettek, és próbálták kitalálni, hogy most mi lesz.
Összeállt egy küldöttség, elmentek a román laktanyához, hogy megkérdezzék, mi történik. A katonák meg valami olyasvalamit válaszoltak, hogy igaz, hogy húsz éve arra várunk, hogy titeket mikor kell lelőni, de most mi is félünk tőletek, úgyhogy inkább várjuk ki a végét. Ekkor szabadult el egyfajta eufória, hogy tényleg forradalom van. Aztán láttuk a tévében a kivégzést, amit milliószor megismételtek, és akkor tudtuk, hogy ez tényleg visszafordíthatatlan.
Tudni kell, hogy nekünk akkor teljesen üres volt a lakásunk. A szüleim még ’86-ban beadtak egy kitelepülési kérelmet, hogy Magyarországra költözhessünk. Ehhez minden joguk megvolt, mégis azt jelentette, hogy a rendszer a végtelenségig húzza az időt, miközben minden létező módon keresztbe tesz az embernek. A szüleimet azonnal kirúgták, anyukám nem is kapott munkát, apukám négy éven át krumpliföldeken dolgozott. ’89 nyarán szóltak, hogy mindent, amit magunkkal akarunk vinni, pakoljunk be egy vagonba. Attól kezdve nem voltak bútoraink, a padlón aludtunk. Csak akkor láttuk, amikor ’90 tavaszán megérkeztünk Budapestre, hogy mindent ripityára törtek. Nem volt semmink, mégis az fájt a legjobban, hogy az összes családi fotónkat elégették.
A forradalom idején az volt a legfelemelőbb, hogy volt egy rövid időszak, amikor elfelejtettük a román-magyar ellenségeskedést. Közösen ünnepeltük a rendszer bukását, amelyiktől mindenki ugyanúgy szenvedett. Sokan mondták is a szüleimnek, mekkora butaság, hogy még mindig Magyarországra akarnak költözni. Talán el is gondolkodtak ezen, de úgy gondolták, a bátyámnak és nekem sokkal jobb lehetőségeket tartogat a magyar oktatási rendszer. Örülök, hogy így döntöttek, mert hamar vége lett a megbékélésnek.
