Vádemelés a „főforradalmár” ellen: tovább változik a múlt Romániában

14 éves korától kommunista. 1930-ban született, a korai politikai aktivitás nem magától értetődő 1944 Romániájában. Főleg, hogy apja régi kommunista, aki egy román börtönben töltötte az 1940 és ’44 közötti időszakot, majd 1945-ben meghalt. A félárva Ion Iliescu pedig az állami és pártvezérré avanzsáló Nicolae Ceausescu „szárnysegédjeként”, a kommunista ifjúsági szövetség élére került. Később miniszter is lett, de „mentora” viszonylag gyorsan félreállította 1971-ben.

Ekkoriban a Moszkvától távolodó Románia a „Nyugat” felé nyitott (nem vett részt a prágai tavasz 1968-as leverésében és nem bojkottálta az 1984-es Los Angeles-i olimpiát), de a kínai kommunizmus is megtetszett Ceausescunak. Pekingnek is kapóra jött – 1969-ben harcok voltak a szovjet-kínai határon – a kapcsolatok erősítése a Szovjetunióval szomszédos európai szocialista országgal.

Ám a Ceausescu mellett a 60-as években felemelkedő Iliescu korábban Moszkvában tanult, egyes – vitatott – források szerint innen ismerte Mihail Gorbacsovot is. Moszkvai kötődése ugyanakkor gyanússá tehette Iliescut, ráadásul a propagandista és „ifjúságfelelős” Iliescu nem akart asszisztálni Ceausescu maoista tendenciájú fordulatához sem.

Ezután évekig vidéki párttitkárként, illetve jelentéktelen könyvkiadói és vízügyi posztokon vergődött. Várta, hogy eljöjjön az ő pillanata. Egy CIA-hangulatjelentés már 1986-ban Iliescut úgy említette, mint akit Gorbacsov támogat, és akit a csúcsvezetésre is esélyesnek tartottak a bukaresti pletykák.

A pillanata végül el is jött. Ő pedig megragadta a lehetőséget 1989-ben. Máig nem tudni, hogy pontosan hogyan. Ma csak az biztos: a forradalom miatt emeltek vádat ellene karácsony előtt. 1989. december 22-étől ő volt ugyanis a román állam első embere, a Ceausescu Bukarestből való elmenekülésekor alakított új vezető testület, a Nemzeti Megmentési Front Tanácsának vezetője.

Államfői pozícióját hamarosan megerősíttette a néppel is: az első szabadon választott államelnök lett 1990-ben, majd 1992-ben újraválasztották. A ’90-es évek elején már biztosan nem volt ellenére az erőszak. Ekkor a Zsil-völgyi bányászok többször is Bukarestbe mentek pusztítani. A halottakat követelő „bányászjárások” Iliescu legsötétebb arcát leplezték le:

Kelet-Európa egyik gátlástalan politikusáról van szó, aki semmilyen eszköz bevetésétől nem riadt vissza ellenzéke leveréséhez.

Hozzá hasonlókat csak a volt Jugoszláviában találni térségünkben. Így bár kiválasztása esetleg hasonlítható lenne Grósz Károlyéhoz (akit Gorbacsovék támogatták pártvezérré választása előtt a Baráth Magdolna és Rainer M. János történészek által közölt iratok szerint), de a román politikust a szovjetek csak hatalomra kerülése után segítették minden kétséget kizáróan. Párhuzam vonható a kései Iliescu és Horn Gyula között is, mivel exkommunistaként végül mindketten nyugatos irányvonalat vittek utolsó hatalmi periódusukban. De mindkét párhuzam sántít, hiszen Iliescuéhoz hasonló erőszakot egyik magyar politikus sem alkalmazott a főhatalomra jutva.

A Zsil-völgyi bányászok azokat a tüntetőket verték ugyanis szét, akik a fővárosban tiltakoztak Iliescu „neokommunizmusa” ellen. A bányászjárások felelősei közül mindmáig inkább csak a tomboló munkásvezéreket, nem az akció értelmi szerzőit ítélték el, bár Iliescu ellen emiatt is eljárás folyik.

Iliescu mégiscsak elvesztette a hatalmát, s annyit elismerhetünk: 1996-ban legalább békésen távozott az elnöki posztról. 2000-ben azonban visszaszerezte azt újabb négy évre. Sokáig tagadta, hogy engedélyezte volna ekkoriban egy titkos CIA-börtön működését Romániában. Majd egy másik nyilatkozatában elismerte a német Spiegelnek: átengedett egy „telephelyet” a CIA-nak, de nem tudta, mi történik majd ott.

Romániát mindenesetre hatalomban töltött utolsó évében, 2004-ben felvették a NATO-ba. Iliescu öröksége tehát, hogy hazája most a NATO keleti szárnyának kulcsországa. A Krím orosz elfoglalása, az ukrán konfliktus, illetve a szintén NATO-tag Törökország oroszokkal való feltűnő barátkozása óta pedig különösen felértékelődött a román tagság jelentősége az észak-atlanti védelmi szövetségben.

Vissza a forradalomhoz

Közel harminc évvel a történtek után, az 1989. decemberi romániai események megítélése még mindig nem egységes délkeleti szomszédunknál. Hatalmas tömegek mozdultak meg Bukarestben, Temesváron és más városokban, forradalmi elemei így biztosan voltak a Ceausescu-uralom megdöntésének. Ám

máig létezik az eseményeknek egy „puccsszerű” olvasata, miszerint egyszerű hatalomátvétel vagy kommunista elitváltás történt. Iliescuék pedig a forradalmat csak „megrendezték”, illetve „ellopták” – a különböző megközelítések szerint.

A friss katonai ügyészségi vádirat épp a forradalom „megrendezésének” verzióját erősíti azzal, hogy Iliescut dezinformálással vádolja. Ám a forradalom kifejezést nem is miatta használjuk. Ugyanis Románia társadalmi és állami berendezkedése szinte egy hét alatt radikálisan módosult – függetlenül a hatalomváltástól. Sokak szerint ekkora váltást nem akart Iliescu, inkább gorbacsovi reformokban gondolkodott ’89-ben. Végül a magántulajdon Romániában, 1990-től kezdve dominánssá vált, a gazdaság állami irányítása megszűnt, többpártrendszer váltotta a kommunista diktatúrát. A folyamat persze nem egy hétig tartott, és nem is volt zökkenőmentes, éppen Iliescunak „köszönhetően”, de az érdemi változások 1989 utolsó tíz napjában történtek.

Marakodó elitek, bizonytalan múlt

Minthogy a román politikai elit jelenleg (is) rendkívül megosztott, így a bíróságra vár az a hálátlan feladat, hogy „igazságot tegyen” egy inkább politikai jellegű kérdésben. Valójában a román elit egyik része küzd egy kisebb – már hatalmát vesztett, a ’89-es forradalom kultuszát építő – frakció ellen.

A jelenlegi államelnök, Klaus Iohannis is támogatja ugyanis az Iliescu elleni eljárást. Paradox helyzet, de a „vádlott” és a jobboldali Iohannis is szemben áll a szociáldemokrata párt, azaz az Iliescu által alapított PSD jelenlegi vezetésével. A tiszteletbeli pártelnök még ma is a 88 éves Iliescu, de a tényleges PSD-vezető, a szintén több bűnvádi eljárás alá vont Liviu Dragnea a politikai ellenfelévé kezd válni. A „főforradalmár” elleni vád is csak egy a sok közül, de Iliescu légüres térbe került: sem az államfő, sem Dragnea nem támogatja, ezért célozhatott ügye politikai motiváltságára.

A román katonai ügyészek azután kezdtek vizsgálódni, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága elmarasztalta délkeleti szomszédunkat, amiért nem szolgáltatott igazságot az 1989-es forradalom  áldozatainak, illetve hozzátartozóiknak.

Korábbi adatok szerint 1142-en vesztették életüket és 3138-an sebesültek meg. Ám a katonai ügyészek most 862 ember haláláról és 2150 sebesüléséről írnak. Ceausescu 1989. decemberi elűzése után a hatalmat az Iliescu vezette Nemzeti Megmentési Front Tanácsa (CFSN) ragadta magához. Hatalmuk megőrzésére a vádirat szerint „fegyveres diverziót szerveztek”, ami emberiesség elleni bűntett, ezért elévülhetetlen.

Iliescu mellett Gelu Voican Voiculescut, a CFSN kormányfőhelyettesét vádolják félretájékoztatással és rémhírkeltéssel, illetve a Ceausescu házaspár kivégzéséhez vezető akciók megszervezésével. A dezinformáció vádját az ügyészek szerint Iliescuék a román televízió 1989-es adásában való szereplésükkel, illetve közleményeikkel merítették ki. Bűnvádi eljárás indult Iosif Rus, a légierő volt parancsnoka és Emil (Cico) Dumirescu, a CFSN tagja ellen is. Rust az otopeni-i repülőtéren történt vérfürdő kiprovokálásával, Dumirescut pedig a televíziónál zajlott akció szervezésével gyanúsítják.

A forradalom előtti kulcsmomentum: Ceausescu és Gorbacsov elmérgesedő viszonya

Ahhoz azonban, hogy az Iliescu elleni vádakat megértsük, időben vissza kell ugranunk, Dalos György Gorbacsov című könyve alapján: „1989. december 4-én, amikor Ceausescu a keleti tömb állam- és pártvezetői közül utolsóként tartotta a kezében a hatalom kormánykerekét, azért ment Moszkvába, hogy Gorbacsovot árulással vádolja.” Ám úgy ordítoztak egymással, hogy „a testőrök időnként nyugtalanul rájuk nyitották az ajtót”. Végül Ceausescu földhöz csapott egy pezsgőspoharat és elrohant. Gorbacsov ezután munkatársainak azt mondta a róla:

Nyikolaj rosszul fogja végezni.

Három hét múlva, december 25-én Ceauşescut és feleségét agyonlőtték. „Gorbacsov táviratban gratulált az utódnak, Ion Iliescunak.” Dalos szerint a szovjet vezető már két évvel korábban, 1987-ben feszült hangulatú látogatást tett Romániában, bár a viták ekkor többnyire még titokban maradtak.

Oltványi Ottó (az MTI korabeli bukaresti tudósítója) és fia, Tamás közös könyve, A vég 1990-ből tekintett vissza Conducator bukására. Iliescut a Ceausescu elleni földalatti szerveződések központi figurájának, a párton belül reformmozgalom vezetőjének állítják be. Egy másik pártbéli csoport viszont Manea Manescu körül szerveződött, ők 1989 januárjában tettek közzé nyílt levelet a nemzetközi közvélemény számára, kritizálva Ceasusescut. A harmadik csoport bázisa az 1984-ben alakult Román Demokratikus Akcióbizottság, amelyet a nem kommunista értelmiség szervezett.

A pártbeli ellenzék 1989-ben már Ceausescu bukására készült: azt tervezték, hogy a Román Kommunista Párt év végre tervezett kongresszusán lépnek fel a Ceausescu ellen. Ám ő értesült erről, és szigorú biztonsági intézkedéseket tett. A kongresszuson az ellenzék nem kapott szót.

Ne felejtsük: december elején Ceausescu Moszkvában provokálta Gorbacsovot. A szovjet-amerikai máltai csúcs december 2-3-án zajlott le. Ez előtt még nagyobbat hibázott Ceausescu. Moldáviában, a román többségű szovjet tagköztársaságban amúgy is kiélezett volt a helyzet, s a Conducator nyíltan a Molotov–Ribbentrop-paktumot emlegette a máltai találkozó előtt. (Ez a paktum 1939-ben felosztotta Kelet-Európát a németek és a szovjetek közt, s így Moldávia Sztálinnak jutott.) Ceausescu – rettegve az ellene esetleg Máltán szövetkező világhatalmaktól – gyakorlatilag az aktuális szovjet-román határt kérdőjelezte meg, mivel azt javasolta Oltványiék szerint: érvénytelenítsék a Molotov-Ribbentrop-paktummal összefüggő járulékos egyezményeket. Ám a határra célozgatás feldühíthette Moszkvát.

Ceausescu bukása

Ceausescu bukását végül két dolog okozta: mint minden diktátor, uralma a legnagyobb veszélybe akkor került, amikor külföldre utazott. Decemberben Iránba ment, és ez alatt kicsúszott a vezetés a kezéből. A másik tényező belső volt: Temesváron december közepétől fokozódott a feszültség. A Tőkés László református lelkész kilakoltatását akadályozni próbáló tömegbe lőttek a rendfenntartók.

A 2018-ban Iliescuval együtt vád alá helyezett Gelu Voican Voiculescu egyik friss nyilatkozata szerint éppen a Securitate segítette önkéntelenül is a Tőkés melletti tüntetés kiszélesedését: annyi ügynököt küldtek a tiltakozók közé, hogy a létszám felbátorította a spontán elégedetlenkedőket. Így a Tőkés melletti demonstráció gyorsan terjedt a városban.

A temesvári eseményekről eltérőek az adatok: Ceausescu utolsó napjaiban Oltványiék szerint 258 embert lőttek le a rendfenntartók, a román rádió szerint viszont „csak” 58-at.

Ceausescu végül megbukott: mire visszaért Iránból, megváltoztak az erőviszonyok. Utolsó nyilvános beszédét december 21-én megzavarták. A bukaresti „szervezett” tömegdemonstráció vérfürdőbe fulladt, miután feltehetően az ellenzék is „rászervezett” a hivatalos ünnepségre. Ekkor már hadügyminiszterében sem bízott a Conducator. A hatalom bejelentése szerint öngyilkos lett Vasile Milea, de a Románia 1944-1990 című kötet szerint a politikust megölték.

Terrorveszély?

A gyilkosság december 21-én történt. Másnap közölték az öngyilkosság (ál)hírét, de még ez is bomlasztani kezdte a hadsereg sorait. Az ellenzék Oltványiék szerint ekkor már kapcsolatban állhatott a katonai és a titkosszolgálati vezetőkkel, akik Ceausescu ellen fordultak. A katonák kezdtek átállni a demonstrálókhoz. A Securitate különleges egységei viszont folytatták a harcot – ezt hangoztatta friss interjújában Voiculescu. Szerinte így nem a pánikkeltés volt, hogy a tévében a Nemzeti Megmentési Front emberei terrorveszélyről beszéltek, mert ez valós fenyegetés volt december 22. után.

Ennek a dátumnak azért van jelentősége, mert december 22-én Ceausescu elmenekült a bukaresti pártközpont épületéből, miután a feldühödött tömeg bejutott az épületbe. Később azonban elfogták a Conducatort, és egy kvázi rögtönítélő bíróság döntése nyomán kivégezték. Ám a tévében, amelyet a forradalmárok (ízlés szerint: puccsisták) foglaltak el, az újonnan létrejött Nemzeti Megmentési Front – Románia új, legfőbb irányító testülete – vezetői a terrorveszély miatt a népet hívták segítségül.

A tévé épülete körül ekkor amúgy is súlyos harcok dúltak,

a forradalmárok kezébe került adásvezetés nyomán úgy gondolhatták a nézők, hogy a Ceausescuhoz hű Securitate-egységek, illetve „terroristák” lőtték a reguláris katonai erőket és az összegyűlt civileket, akik a tévé épületét védték.

Az otopeni vérengzés

Iliescuékat most azért vádolják emberiesség elleni bűncselekményekkel az ügyészek, mert szerintük a Nemzeti Megmentési Front vezetőinek december 22. utáni félretájékoztatása miatt halt meg sok ártatlan ember, akik az utcára mentek, és lelkesen támogatták a forradalmat. A megtévesztett román katonák is sokszor egymásra lőttek. A tévén kívül a legtöbbször emlegetett eset – a mostani vádiratban is – az otopeni repülőtéren történt. Itt félszáz ember halt meg a december 23-ai összecsapásokban. Utólag kiderült, félreértés történt.

A repülőtér védelmi egységei nyitottak tüzet egy három teherautóból álló konvojra, amelyben éppen azok a campinai katonák voltak, akiket a reptér megerősítésére küldtek ki. Az erősítést azonban a védők „terroristáknak” nézték. Mindezt Serban Pavelescu történész idézte fel, a történtek után 25 évvel. A kutató szerint a legfőbb baj az volt, hogy Otopeni védői négy különböző parancsnokságnak voltak alárendelve. A védők több láncban állítottak fel lövészeket.

December 23-án hajnalban a campinai dandár parancsot kapott, hogy induljon a reptérre. Otopeni védői azonban riadókészültségben voltak, miután névtelen hívásokat kaptak, illetve a tévéből és a rendes szolgálati úton is értesültek arról, hogy támadás érheti őket, méghozzá váratlan irányból. A campinai dandár pedig – tisztázatlan okból – szokatlan irányból közeledett a reptérhez. Reggel hétre értek oda, ám decemberben még sötétség volt ilyenkor. A védőket a bejáratnál vezető Zorila kapitány figyelmeztető lövéseket adatott le, hogy megállítsa az érkező teherautókonvojt.

A baj az volt, hogy a reptér túlsó végén a lövések hallatán a többi védő azt hitte, megtámadták őket. Így kezdődött a lövöldözés. A túlélő campinaiak kiabáltak: megadják magukat. Leszálltak a kocsikról, eldobták a fegyvereiket, feltartva kezüket. Ekkor újabb lövés hallatszott. A védők újra tüzet nyitottak, így vérengzéssé fajultak a helyzet. Pavelescu szerint a reptériek rosszul voltak kiképezve és rossz volt a kommunikáció is köztük. A félreértések, rémhírek és tragikus véletlenek játszottak közre a 48 emberéletet követelő tragédiában.

Ha tényleg ez történt, akkor is érdekes kérdés, mindezért miként tehetők felelőssé a Nemzeti Megmentési Front vezetői, akik alig 24 órája vették át a hatalmat Romániában. Egyelőre a jogászokra vár a kérdés megválaszolása. Közben a valódi feladat a román politikára várna: a politikai felelősség megállapítása és az ebből fakadó következtetések levonása lenne a leglényegesebb teendő. S a Ceausescu elítélésére összehívott vészbíróság szerepét és megalakítását is tisztázni kellene – ráadásul nemcsak jogilag, mint ahogyan az a friss eljárás alapján várható.

Kiemelt kép: Andrei Iliescu / AFP