Az Európai Unió nagy pozícióosztásának sok győztese és vesztese volt. De az igazán kiemelkedő teljesítmények ezek voltak.
Győztesek
Emmanuel Macron
Sokan kritizálták Macront az európai parlamenti választások után, tény, hogy a francia elnök nehéz féléven van túl. A sárgamellényesek tiltakozása a mélypontra lökte a népszerűségét, miközben sorozatos botrányok akadályozták, hogy kimásszon a válságból. Macron egyre inkább tűnt a gazdagok elnökének és a jobboldal új vezetőjének, mint feltörekvő centrista politikusnak.
Amikor pedig elkezdett elmozdulni népszerűsége, pártja kikapott az EP-választáson Marine Le Pen Nemzeti Gyűlésétől. Kihívás volt ezt az eredményt máshogy értelmezni, mint félidei ítéletként Macron teljesítményéről. Így pedig nehéznek tűnt az, amire Macron annyira készült: irányítani és megújítani az Európai Uniót.
Ám a francia elnök összekapta magát, és töretlen lelkesedéssel állt neki a feladatnak, mintha csak megnyerte volna az EP-választást. Az En Marche-sal kiegészült liberális frakció meghatározó erő lett az Európai Parlamentben, és Macron még a sorozatos bénázásokban is szerencsés volt. Noha egy amatőr hiba miatt elbukta a frakció vezetését az En Marche listavezetője, közvetlenül utána a lehető legfrankofónabb jelölt, a volt román miniszterelnök Dacian Ciolos kapta meg a posztot.
És valami hasonló történt a többi fontos pozícióval is. Macron a kampányban végig Michel Barnier brexit-főtárgyalót nyomta a bizottság elnöki székébe Manfred Weberrel szemben, ami tényleg megmutatja, hogy az európai politikában sokszor nem a párthovatartozás, hanem a nemzetiség számít. Barnier ugyan nem nyert, de Macron pártja egyrészt megkapta a tanács irányítását, másrészt pont a franciákhoz legközelebb álló nemzet, Belgium ideiglenes miniszterelnöke, Charles Michel lett az. Ennél is nagyobb díj viszont, hogy Christine Lagarde lehet az Európai Központi Bank vezetője, ami lehetőséget adhat Macronnak az eurózónával kapcsolatos nagy tervei megvalósítására.
És arról nem is beszéltünk, hogy a francia nyelv újra visszatért az EU vezetésébe. Az összes csúcsvezetésbe jelölt ember tökéletesen beszél ugyanis franciául, ami még a frankofón Brüsszelben is meglepő.
Angela Merkel
A német kancellár teljesítményét sokan leírták, miután látványosan elbukott a javaslata, hogy a szocialista Frans Timmermans legyen a bizottság elnöke. A Politicotól Bayer Zsoltig cikkeztek arról, hogy a félig visszavonult kancellár elvesztette a kapcsolatot a valósággal, és nem érti, hogy felborult a kétosztatú politika, már nem a Néppárt és a szocdemek határoznak meg mindent Brüsszelben. Pedig dehogy borult az fel, csak eleve máshol volt a felosztás, hiszen továbbra is a franciák és a németek határoznak meg mindent.
Már Timmermans nevének bedobása után megírtuk, hogy az utóbbi idők egyik legügyesebb politikai húzásáról lehet szó. Merkelnek az is jó lett volna, ha a politikai ellenfele nyeri meg a jelölést, hiszen így újra ereje teljében lévő kontinentális vezetőnek tűnt volna, miközben a Timmermans felé tett gesztus sokat javított volna a CDU/CSU kapcsolatán a kisebbik koalíciós partnerük, a szociáldemokraták felé. De nyilván valószínűtlen volt, hogy egy szocialista kapja meg a bizottság vezetését, miközben a Néppárt nyerte a legtöbb mandátumot. Arra viszont remek alkalom volt Timmermans jelölése, hogy ráébressze a Néppártot, mennyit veszíthet, ha továbbra is megosztott marad.
Végül Merkel számára még jobban alakultak a dolgok, mintha Manfred Weber lett volna a bizottság elnöke, hiszen Weber a CDU bajor testvérpártjának tagja, miközben Ursula von der Leyen a CDU Merkelhez leglojálisabb emberei között van. A kancellár még azt is megengedhette magának, hogy hivatalosan tartózkodjon, miközben megválasztják az egyik emberét, mert így tiszteletben tartotta a német szociáldemokraták tiltakozását a deallel kapcsolatban.
Annegret Kramp-Karrenbauer
Ursula von der Leyen az első nő, aki Németország védelmi minisztere lett. Ez egy nagyon fontos pozíció, és sokáig úgy is tűnt, hogy ő lehet Merkel utódja, de képtelen volt rendbe szedni a német katonaságot. Ezért sokan még a CDU-n belül is örülnek, hogy az egyik leggyengébb miniszterük Brüsszelbe költözhet. Különösen Annegret Kramp-Karrenbauer lehet boldog, aki valószínűleg megkapja von der Leyen pozícióját. AKK számára ez újabb lépcső lehet Merkel tényleges utódlása felé.
Orbán Viktor
A magyar miniszterelnök boldog lehet, mert nem Manfred Weber vagy Frans Timmermans lesz a bizottság elnöke. Orbán csatáit jól ismerjük mindkettejükkel, bár Weber tapasztalatlansága még jól is jöhetett volna neki, ahogy kampányszempontból az is, hogy Timmermanst már elkezdték ellenségként felépíteni a magyar politikában. De mindketten sokkal keményebbek lettek volna Orbánnal a bizottság élén, mint mondjuk Jean-Claude Juncker. Ráadásul Weber saját maga mondta ki, hogy Macron és Orbán csinálták ki, ebből azért előbbinek sokkal nagyobb szerep jutott. Jean-Claude Juncker kinevezésekor a magyar kormány nemmel szavazott, Ursula von der Leyent viszont támogathatják, amit megint pozitívan tudnak kommunikálni.
A Google
Valószínűleg soha nem kerestek még annyian ismeretlen német, olasz és belga politikusok neveire az interneten, mint kedd este. Hiszen a most jelölt vezetők közül Christine Lagarde az egyetlen, aki legalább a gazdasági szektorban ismert, a többiekről a kutya se hallott Európában.
Vesztesek
Európai Parlament
Az európai parlamenti választások jelentik a most látható folyamatnak az alapját. A posztokat azon erőviszonyok alapján osztották el, hogy ki hogyan szerepelt a választáson. Az EP pártcsaládjai, legalábbis a nagyobbak és fontosabbak, pedig megnevezték azokat a személyeket, akiket fontos pozícióban szeretnének látni a választások után. Ezek a személyek végigkampányolták a tavaszt, majd jött 28 teljesen másra megválasztott ember, akik egy zárt szobában visszaküldték őket a süllyesztőbe. Az Európai Parlament szerepe felértékelődött az Európai Unióban, hiszen most sokkal többen mentek el szavazni, mint korábban bármikor. Ezt a hatalmat vették most el a tagállamok vezetői. És ha az Európai Parlament nem fog ezért visszaütni, akkor nagyon komoly hangsúlyeltolódást láthatunk majd az európai erőviszonyokban.
Manfred Weber
Talán ezt kell legkevésbé magyarázni. Manfred Weber lett volna az EU első olyan vezetője, akit Brüsszel nevelt ki. Soha nem volt jelentős pozíciója az EU-n kívül, és végül ez lett a veszte is. A miniszterelnökök és államfők ugyanis azt értékelik igazán, ha valaki miniszterelnök vagy államfő volt korábban. Weber talán vigasztalódhat az Európai Parlament elnöki posztján a második két és fél éves ciklusban, de sok pénzt erre sem tennénk fel.
Guy Verhofstadt
Úgy volt, hogy a liberálisok frakcióvezetője az EP elnöke lehet. Nem lett az. Cserébe nem indult a liberálisok frakcióvezetéséért sem, szóval az sem lett. Emmanuel Macron pedig sokkal keményebben határozza majd meg a liberálisok politikáját, mintsem helyet hagyjon Verhofstadtnak a visszatérésre.
Orbán Viktor
A magyar miniszterelnök azért inkább veszített, mint nyert. A kelet-európai tagállamok hiába fogtak össze, nem kaptak semmilyen pozíciót. És Orbán hiába vette le Webert a tábláról (mondjuk ehhez Macron is kellett), ha utána annyira halálra rémítették Timmermans jelölésével, hogy egyenesen egy német föderalista karjaiba szaladt.
