Olyan még soha nem volt, hogy…
— ezzel a felütéssel kezdte beszédeit Lula da Silva (Luiz Inacio Lula da Silva) brazil elnök, amikor a gazdasági eredményekről, a szociális vívmányokról vagy épp az országa nemzetközi elismertségéről beszélt. De olyan sem volt még, hogy egy volt brazil elnököt — különösen olyat, aki 87%-os népszerűséggel távozott a hatalomból 2011-ben — börtönbe küldött volna az igazságszolgáltatás.
Erről kis táblácska is megemlékezik a börtön bejáratánál.
Az ember, aki mindig felállt
Arra persze senki sem számított, hogy a baloldal ikonjaként ünneplt Lula egyszer majd belülről is alaposabban megismeri a létesítményt. Erre bőven lesz ideje, a brazil bíróság másodfokon ugyanis 12 és fél évi börtönbüntetésre ítélte korrupció miatt. Kivételes bánásmód nem jár neki, legfeljebb annyi, hogy az átlagosnál valamivel nagyobb zárkában lakik, saját fürdőszobája van és egyelőre nem kap cellatársat. Az első hírek az elnöki beköltözés után arról szóltak, hogy Lula gondosan megreggelizett, majd megnézte két brazil futballcsapat rangadóját a tévében, végül pedig olvasgatott egy kicsit. A polcán — nyilván nem ok nélkül — ott áll az A Elite do Atraso, vagyis a Visszahúzó elitek című könyv, amelyben Jessé de Souza brazil szociológus arról értekezik, hogy valójában a hatalmi és gazdasági elit felelős azért, hogy Lula börtönbe került, mert egyszerűen képtelenek voltak elfogadni a baloldali elnök ambiciózus reformjait.
Lula maga is meg van győződve arról, hogy ártatlan, így politikai ambícióit sem adja fel: a felmérések szerint a választók 37 százaléka ismét őt szeretné elnöknek az októberi elnökválasztás után. Igaz, 40 százalék viszont semmilyen körülmények között sem szavazna rá. Az már más kérdés, hogy jogerősen elítélt poltikus a brazil törvények szerint nem is indulhat a választáson, viszont pártjának egyelőre nincs nála nagyobb ásza.
Lula bebörtönzésének hírére hívei napokon át tüntettek több brazil városban, hogy így is támogassák a volt elnököt. A 72 éves politikus most sem adja fel. Annyi mindenen átment már életében, és minden csapás után képes volt felállni.
Akárhogy is végződik majd a sztori, Lula da Silva története regénybe illő: írástudatlan földműves szülők gyermeként született, a nyolc gyerek közül hetedikként az ország egyik legszegényebb régiójában. Anyja később egyedül maradt a gyerekekkel, miután alkoholista apja elhagyta a családot. Lula gyerekként narancs és tápióka árusítással kereste a kenyerét, majd esztergályosnak tanult és egy csavargyárban helyezkedett el. Innen nőtte ki magát az ország legkarizmatikusabb szakszervezeti vezetőjévé, aki a katonai diktatúra alatt a legkomolyabb sztrájkokat szervezte.
A rezsim nem bánt vele kesztyűs kézzel, többször is börtönbe vetették, bár a durvább kínzásokat megúszta. 1980-ban ő alapította a szocialista-trockista vonalról induló Munkáspártot (PT), amit aztán fokozatosan közelített a balközép irányvonalhoz. Nem adta fel egykönnyen: bár már 1989-ben, az első demokratikus választáson jelöltette magát, 13 év és három vereség kellett ahhoz, hogy 2002-ban végre tényleg ő kerüljön az ország élére. Addigra persze Lula is megváltozott, már nem volt az a lánglelkű forradalmár, aki mindent egycsapásra át akar alakítani, konszolidált öltönyt és nyakkendőt kezdett hordani, jó kapcsolatokra törekedett a pénzpiacokkal és a középosztállyal. De a legtöbbet mégiscsak a szegények profitáltak a Lula-korszakból: a gazdasági növekedés hatására rengeteg pénz állt rendelkezésre a szociális programokra, közel 30 millió embert sikerült kihúzni a nyomorból. Létrejött egy új alsóközéposztály, amely a mai napig szinte fanatikus rajongója az egykori elnöknek. Lula elnöksége alatt — miközben a gazdaság elsősorban a nyersanyagárak erőteljes növekedéséből profitált — Brazília a világ hatodik legnagyobb gazdaságává vált,
Bukás az Autómosóban
Még a hatalomátadás is zökkenőmentesnek tűnt: Dilma Rousseffnek, korábbi kabinetfőnökének adta át a kormányrudat, aki a mentora által kijelölt utat folytatta, de pechére a gazdasági boom nélkül. Még azt is Lula örökségének tekintették, hogy sikerei csúcsán Brazilia rendezhette meg 2014-ben a futball-világbajnokságot, majd 2016-ban Rio de Janeiro adott otthont az olimpiai játékoknak. Mindez persze rengeteg pénzbe került: mértékadó számítások szerint az olimpia és a focivébé összesen több mint 26 milliárd dollárba került. A vébére épült 12 stadionból négyet soha nem fognak kihasználni, mert a helyi csapatok legfeljebb a megyei ligáik jutnak, ahol a nézőszám jó esetbe megüti az ezer főt. Jelentős túlárazások jellemezték az építkezéseket: egyetlen stadionülés átlagára 5800 dollár volt (a németországi vébén ez csak 3400 dollár volt), és persze a lassuló, majd recesszióba forduló gazdaság láttán egyre többen kérdőjelezték meg, valóban volt-e értelme ezeknek a gigaberuházásoknak. A brazilok elégedetlenségéhez kétségtelenül hozzájárult a brazil futballválogatott kudarca, de az építkezésekkel kapcsolatban is egyre több korrupciós ügy került napvilágra, amely megtépázta a kormánypárt imidzsét.
Fotó: AFP / Nelson Aalmeida
Ezek egyike volt a piti bűnügyként induló, majd Lula – és utódja, Dilma Roussef – bukásához vezető autómosóügy. A nyomozás eredetileg a feketepiacon ügyködő pénzváltókat akarta leleplezni, akik kisebb vállalkozásokon, benzinkutakon vagy autómosókon keresztül igyekeztek tisztára mosni az illegális hasznot. Csakhogy menet közben kiderült, hogy a háttérben sokkal nagyobb halak úszkálnak: az állami olajválallat, a Petrobras egyik vezetője irányította a pénzmosóhálózatot, és a vallomásaiból egy mindent átszövő korrupciós rendszer rajzolódott ki.
A Petrobras, amelynek vezetésében rendre felbukkantak a mindenkori kormánykoalíció emberei, rendszeresen túlfizette az építőipari beruházóit, akik cserébe a megrendelések 1-5 százalékát titkos alapokba utalták át. Ebből a “feketekasszából” fizették a politikusokat és a pártokat, finanszírozták a rendkívüli drága kampányokat.
A Petrobras valóban állam az államban, nemcsak a legnagyobb latin-amerikai cég, amely minden nyolcadik brazil befektetés mögött ott áll, hanem leányvállalatain, építőipari cégein keresztül több százazer embert foglalkoztat a térségben. Összefonódása a politikával mindenki előtt ismert volt, de – paradox módon – ha a Munkáspárt nem hirdet harcot a korrupció ellen és nem változtat meg egy sor jogszabályt, nem vezeti be mondjuk a vádalku intézményét, vagy 2013-ban nem nevez ki egy független főügyészt, akkor ezek az emberek soha nem kerültek volna rács mögé.
A rettenthetetlen bíró harca
A „tisztakezűség” viszont magával sodorta Dilmát Rousseffet és Lulát is, még ha azt nehéz is bizonyítani, hogy ők maguk személy szerint profitáltak volna a korrupciós hálózatból. Lula a vádak szerint egy tengerparti, felújított lakást kapott (ezt ő tagadja, állítása szerint 25 éve ugyannabban a szerény apartmanban lakik), de ez eltörpül a minisztereknek, szenátoroknak juttatott milliókhoz képest, akik viszont buzgón vallottak a Rousseff és Lula ellen, hogy mentsék a bőrüket.
Moróból mára sztár lett, a sajtó pedig nem győz lelkendezni, hogy végre nemcsak a szegények, hanem a gazdagok is börtönbe kerülnek. Sőt, olykor még ott is maradnak.
Inotai Edit
Kiemelt kép: AFP / Mauro Pimentel
