Befolyásolhatta-e érdemben az amerikai elnökválasztás eredményét az orosz „trollgyárnak” nevezett virtuális politikai vállalkozás? A kérdés ma már nem kérdés: a soros FBI-vizsgálat mellett maga a Facebook-alapító megvédi a felhasználókat a zaklatástól és a gyűlölettől, és megakadályozza a „nemzetállamok befolyását”.
De milyen érdeke fűződött az orosz kormányzati politikának ahhoz, hogy ilyen és ehhez hasonló, a virtuális térben artikulálódó és könnyen leleplezhető akciókkal kompromittálja magát a nyugati közvélemény és a liberális demokráciákban szocializálódott felhasználók előtt? A rettegéssel vegyes csodálattal emlegetett putyini stratégia pillanatnyi megbicsaklásáról van-e itt szó, vagy mélyebben kell keresnünk az orosz befolyás indokait és motivációit?
A válaszhoz mindenekelőtt az orosz belpolitikának a Jelcin-kurzus utáni alakulását kell megvizsgálnunk. A kétosztatú világ megszűnése után az oroszok – a kelet-európai kisállamok népeivel együtt – okkal gondolhatták úgy, hogy a piacgazdaság és a szabad vállalkozások térhódításával a vágyott nyugati jólét korszaka köszönt rájuk. Ugyanakkor a nyugati minták követése az orosz gazdasági-politikai fejlődés szempontjából zsákutcásnak bizonyult, hiszen az csak még tovább mélyítette a már eleve meglévő társadalmi különbségeket. Ráadásul Borisz Jelcin képtelennek bizonyult levezényelni az átmenetet, szociálpolitikája és a gazdasági megújulásról vallott nézetei pedig nem korreláltak azzal az orosz valósággal, ahol a költségvetés hiányának növekedésével hasonló ütemben növekedett – elsősorban a férfiak körében – a halálozási ráta, és csökkent a gazdaság teljesítőképessége.
Mindamellett az elvesztett nagyhatalmi státusz okozta elbizonytalanodás, a nemzetközi politikai terében a híradások által nap mint nap megtapasztalt súlyvesztés miatt
És ekkor jött Putyin. Az új elnök nemcsak a politikai vérfrissítés, hanem az orosz dicsőség visszaállításának ígéretével érkezett a nagypolitika színpadára. Az ortodox egyház központi szerepén és a cárhoz való hűség evidenciáján nyugvó nacionalista állam ethoszát keverte egy sajátosan posztmodern beszédstratégiával, amely nyelvi elemeit egyrészt az orosz történelem hagyományos fogalmaiból, másrészt a mindennapi beszéd kifejezéseiből vette. még úgy is, hogy annak gazdasági-politikai feltételei akkor sem voltak, és máig sem adottak. (A krími konfliktus utáni szankciók különösen érzékenyen érintették az egyébként is sérülékeny orosz gazdaságot.)
Nem a nyugati politikai kultúra elemeit akarta magáévá tenni, nem annak a politikailag korrekt beszédmód által meghatározott nyelvét akarta használni, hanem egy sajátosan orosz államszervezetben gondolkodott, ahol a felhatalmazását egyrészt alulról, a néptől, másrészt szimbolikusan felülről, Istentől szerző hatalom a nemzeti érdekek természetes képviselője és következetes érvényesítője, ami az ezzel a hatalommal szembeni ellenállást eleve indokolatlanná és logikátlanná teszi.
Ebből a szempontból az ukrajnai beavatkozás, a krími bevonulás és a Nyugat-ellenes retorika használata, valamint az intézményi háttér folyamatos megváltoztatása, a hatalomhoz lojális, új gazdasági elit kiépítése és a civilek ellehetetlenítése a politikai cselekvés evidens aktusai, amelyeket a külső fenyegetés rémével injekciózott orosz választók többsége nemcsak elfogad, hanem mint a nagyhatalmi státusz visszaállításának és a térségi ellenőrzés megteremtésének politikai eszközeit, kész támogatni is. A régió „színes forradalmait”, az ukrán belpolitika konfliktusait, sőt, az orosz állami szimbólumok olimpiai használatának tiltását az állami propaganda, mint az orosz kormány megdöntésére tett, az ország „elnyugatiasítását” célzó kísérleteket interpretálta, melyek mögött egyrészt az Európai Unió, másrészt az Egyesült Államok állnak.
Putyin, bár a jogállamiság külsőségeit kész megőrizni (választások, Legfelsőbb Bíróság működése, helyi önkormányzatok formális autonómiája), de ezeknek sajátosan orosz mivoltát is rendszeresen hangsúlyozza, elsődleges feladatukat az országot kívülről fenyegető befolyással szembeni ellenállásban jelölve ki, és mintegy az államhatalom előretolt helyőrségeiként értelmezve őket. A hagyományos állami intézmények tiszteletére kondicionált orosz választók számára mindez olyan tekintély, amit a nyugati demokratikus fejlődést és a decentralizált, szekuralizált állam eszméjét magáénak érző európai és amerikai polgárok nem értenek, nem érthetnek meg.
Az oroszok többsége ugyanis saját jövőjét nem Európában, nem egy nyugati mintára felépített alkotmányos rendszerben látja. Sőt, többségük szerint, ide értve az értelmiséget is, a Nyugat politikája a hazugságra, megtévesztésre, és ezeknek a hazugságoknak a jól fényképezett, profi filmes eszközökkel kivitelezett médiavalóságára épül – lásd a katonai intervencióknak a vietnámi háborútól a közel-keleti konfliktusokig ívelő történetét.
Amikor akkor, mondják ők, Putyin ezzel a hazugsággal szembesíti őket, görbe tükröt tartva eléjük, amelybe belenézve saját politikai rendszerük ellentmondásait és hazugságait pillanthatják meg a maga valóságában.
És bár egy ilyen gegnek geopolitikai és globális gazdasági következményei egyaránt lehetnek, ez is csak azt mutatja, hogy Oroszország Putyinnal újra kilépett a világpolitika színpadára. Visszaszerezte tekintélyét, befolyásának erejét és mértékét pedig nemhogy titkosszolgálati eszközökkel elhallgatja, de büszkén vállalja. Vagyis nemcsak a lebukás, hanem még az azt követő vizsgálat is az ő politikai céljait szolgálja, mert geopolitikai erejét hitelesíti.
A medve felébredt téli álmából, és nem úgy néz ki, hogy egyhamar vissza akar majd aludni.
Barkóczi Balázs, politológus, IDEA Intézet
Kiemelt kép: Jaap Arriens/NurPhoto
