Laila egy kurd fodrásznő, aki a szíriai Haszakából menekült el. Szívhezszóló szavakat mondott tollba a New York Times újságírójának arról, miért és hogyan kellett elmenekülniük, merre mentek és hova mennének.
Egy nap, reggeli 5-kor ágyúzást hallottunk és tudtuk, hogy az Iszlám Állam megérkezett. Felkaptam a gyerekeimet és két táskát és menekültem. Azokban az időkben mindenkinek volt két, bekészített táskája: egy fontos dokumentumokat tartalmazott és egy másik ruhákat és egyéb lényeges dolgokat. Egy kiszáradt folyómederben rohantunk. Még mindig saras volt és bokáig belesüppedtünk.
A jelenleg Idomeniben várakozó, a pénzből teljesen kifogyott Lailáék az Iszlám Állam előtti időket se élvezhették. A háború miatt nem volt tüzelőnek való fa, és minden családból besoroztak valakit a kurdok harcolni, függetlenül a nemétől. Laila lányát is be akarták, úgy kellett őt Törökországba menekíteni.
A családom zöme Németországban van, szóval eldöntöttük, hogy odamegyünk. Két hónapot töltöttünk a határ térségében, mielőtt átmenekültünk Törökországba, ahol a férjem dolgozik. Találtunk a Facebookon egy embercsempészt – egy közvetett rokont – és Izmirbe repültünk. Két nappal később már a sötétben álltunk 35 másik emberrel a török parton.
A lánya nem akart menni és közölte, ha meghal a hajóúton, az anyja lesz a hibás. Végül a csempészek berakták őket és rendben átértek a görög partokra, majd onnan Idomenibe. Akkor még szökdöstek át emberek Macedóniába, azt hitték, ők is átjutnak. Laila azon kezdett aggódni, hogy az uniós áthelyezési program miatt, nem egyesülhetnek a Németországban élő családtagokkal. Lailáék előtt közben lezárult a határ, Idomeniben ragadtak. Laila nem érti, miért hívták az európai politikusok a menekülteket, ha aztán becsapják az orruk előtt az ajtót.
Azt akarom, hogy minden európai vezető hallgasson meg engem: ha bármelyikük belemenne, hogy elválasszák a fiától, benne vagyok, hogy ugyanezt tegyék velem. Vagy a bátyjától, húgától, unokatestvérétől.
