Irakban a legbiztonságosabban a kurd autonómia területe közelíthető meg Magyarországról. Két átszállás Törökországban, és húszórányi várakozás után a török tranzitban már bent is állok az az Iraki Kurd Autonómia fővárosa, Erbil nemzetközi repterén, ahová, miután lefényképeznek, be is engednek. Vízumot 15 napra a reptéren is igényelhet az ember.
Hajnali három óra van. A gép két órát késett. A reptér érkezési termináljáról biztonsági okokból buszok visznek a lejjebb található vízumellenőrző ponthoz, utána vehetjük át a csomagjainkat. Már ha megérkeznek a csomagok, és nem utazgatnak tovább valahol Törökországban.
Miután kidühöngöm magam, egy szál ingben, egy laptoppal és egy fényképezőgéppel felszerelkezve be is lépek az országba. A reptér bejáratánál hatvanéves, bajszos bácsi fogad. Ő Kaúá Nádír Káder, a házigazdám. Egy idősebb pesmerga harcos. A kezében egy táblára van írva a nevem.
Két csók jobbról és balról, majd Káká (így becézik az öreget) azt mondja:
„Isten hozott Kurdisztánban, a kurd marxisták köszöntenek!”
Illedelmesen megköszönöm a szíves fogadtatást, majd beülünk a kocsijába, és elindulunk Erbil külvárosa felé.
Fotók: Hír24/Jászberényi Sándor
Egy pillanatra sem zavartatom magamat, hogy Káká marxista performanszával deklarálta politikai hovatartozását, és kinyilatkoztatta, hogy a kurdisztáni munkáspárt, a PKK lelkes tagja, aktivistája. Bár a pártot és annak politikai szárnyát terrorszervezetként jegyzi a NATO és az Európai Unió, Magyarországgal sosem volt problémájuk a kurdoknak. Azokban az országokban kapják meg ezeket a titulusokat, ahol nagy számban élnek – Törökországban, Iránban és Szíriában. A kurd népnek sosem volt önálló állama ugyanis, a függetlenségi törekvések pedig hamar a terroristák közé sorolnak bármely népcsoportot. Pláne, ha ezek katonai akciókkal is járnak.
Most találkozunk először, Káká azonban azonnal az otthonába visz, ahol elhelyez. A padlón alszunk vidám színű pokrócokban.
Elalvás előtt az ISIS-ről beszélgetünk. Büszkén meséli, hogy a szíriai YPEG-gel megerősödött pesmerga erők visszaverték az Iszlám Államot és szunnita szövetségeseit. Jelenleg Moszulért folyik a harc a kalifátus ellen. Ez jelentős előrelépés, tekintve, hogy pár hete alig tudták megállítani az iszlamistákat, húsz kilométerre Erbiltől.
„A világ most Kurdisztánra figyel – mondja Káká lefekvés előtt. – Mi vagyunk az utolsó védővonal a civilizált világ és e között a barbár söpredék között.”
Neki is van barátja, akit megkínoztak, és lefejeztek az elmúlt hetekben.
Vérdíj a nyugati újságírók fejére
Reggel Káká felesége elkészíti a reggelit. Miután ettünk, öltözködni kezdünk. Káká egy orosz parabellumot vesz elő, és ellenőrzi a tárat.
„Minek a fegyver?” – kérdem.
„Ja, miattad van. A DÁES (ez az ISIS arab rövidítése) vérdíjat tűzött ki minden nyugati újságíró fejére. Ezt értsd szó szerint. Ha elfognak, levágják a fejedet. Meg az enyémet is.”
„Bent vannak Erbilben is?”
„Mindenhol ott vannak” – mondja, és kibiztosítja a pisztolyt. A kocsi hátsó ülésén egy kalasnyikov is figyel a biztonság kedvéért.
A tervünk az, hogy ma még nem megyünk ki a frontvonalra. A nap jelentős részét azzal töltjük, hogy különböző politikai interjúkat készítünk. És persze a rituáléval. Ahhoz ugyanis, hogy újságíróként csatlakozhassunk a kurd önvédelmi erőkhöz, a pesmergákhoz, nem árt hozzájárulást kérnünk a kurd politikai szervezetektől. A kurd kormányzat csapatai mellett ugyanis szíriai- és törökországi kurd pesmergák is harcolnak az ISIS ellen. A Szindzsár hegy ostromának megtörésében például – az amerikai légitámadások mellett – óriási szerepe volt annak a több ezer szíriai pesmergának, akik gyalog érkeztek a kantonokból, hogy felvegyék a harcot a DÁES fekete ruhás csapataival, akik gyerekeket fejeztek le és keresztényeket temettek el élve a hegyekben.
Rituális fogadtatás
A cél érdekében Káká egy mecsetbe visz, ahol a pesmergák szíriai- és török szárnyának vezetősége gyűlik össze. Péntek van, férfiak kurd nemzeti viseletben állnak az udvaron.
„Ne mondj semmit, ne csinálj semmit, csak amit én” – kapom az utasítást Kákától.
Jobb kézzel köszöntő férfiak gyűrűjében ülünk le a mecsetben, míg Káká egyenként bemutat a megfelelő vezetőknek. Örömmel fogadnak, és remekül szórakoznak az egyiptomi arabon. Engem mindenki megért a ramadáni szappanoperák miatt, melyeket Egyiptom exportál a Közel-Keletre, de nekem problémáim vannak az iraki arab dialektussal, hiába élek négy éve a Közel-Keleten.
Megkapom az engedélyeket, hogy csatlakozhassak a pesmergákhoz. A Qandil hegységbe is meghívnak, hogy látogassam meg az ottani kurd szabadcsapatokat.
Álom a „Nagy Kurdisztánról”
Kurdisztán örömmel fogadja az újságírókat. Azt remélik, a kurdok harcos kiállása a szélsőséges iszlamista terrorizmus ellen előremozdítja a kurd állam ügyét. Nincs egyetértés egyébként a független Kurdisztán kérdésében a kurdok között. Az iraki autonómiát kormányzó Maszúd Barzáni elnök a DÁES-offenzíva elején felvetette az autonómia elszakadását Iraktól, ami jó visszhangra talált az Egyesült Államokban és Izraelben. Ám a törökországi és szíriai kurd politikai szervezetek elutasítják az ötletet, attól tartva, hogy ez véglegesen aláássa a többi kurd területi igény és „Nagy Kurdisztán” beteljesülését. Nyílt konfrontáció nincs a kurdok között. Egységbe tömöríti őket a közös ellenség, a DÁES. A konfliktust azonban érezni a levegőben.
A nap jelentős részét azzal töltjük, hogy a szükséges engedélyeket megszerezzük. Ez simán megy. Délután Káká felöltözik a tradicionális pesmerga ruhákba, vállára veszi a puskát, és kimegy megnézni, hogy állnak a dolgok – ragaszkodik hozzá, hogy én is öltözzek be pesmergának.
Az éjszakát az erbili Panda Hotelben töltöm, nem akarok visszaélni bűbájos házigazdám és családja vendégszeretetével. A hotelt jazidik vezetik, saját fegyveres őrséggel. Tíz után Káká magamra hagy, azzal, hogy pihenjek, mert reggel megyünk a frontra.
Jót szórakozom a szobaajtóra kitett figyelmeztetésen, mely kétséget sem hagy afelől, hogy Irakban vagyok. A borzasztó angolsággal megírt üzenet a vészkijáratok helyett arról tájékoztat, hogy a hotel nem vállal felelősséget a szobában hagyott jelentős értékekért (pénz, arany, fegyver), kivéve, ha azokat leadjuk a recepción.
Hajnali háromkor arra ébredek, hogy zörgetnek az ajtómon. A hotel jazidi recepciósa, a felesége és a hároméves kisfiuk áll az ajtóban. Sírva könyörögnek, hogy vigyem őket magammal Európába, mert itt megölik, lefejezik, élve eltemetik őket.
„Legalább a gyereket mentsd meg” – mondják.
Abban maradunk, hogy holnap visszatérünk erre a kérdésre.
