Külföld

Halálos piknik Líbiában – helyszíni riport

admin
admin

2011. 03. 11. 16:00

A helyzet szinte idilli, az emberek mosolyognak, integetnek. Tisztogatják a felszerelést, cigiznek, beszélgetnek, telefonálnak. Hogy mégse tévesszük össze őket valami kedélyes piknikező társasággal, arról a részletek gondoskodnak: a felszerelés hevederekből és légelhárító ütegekből áll, a beszélgetések témája a közeledő harc, és a Kadhafi iránt érzett gyűlölet, a telefonálás pedig a lőszerszállítmányok leszervezése. A Ras Lanufnál lévő utolsó checkpointon vagyunk, tovább nem engednek a felkelők. Ott kezdődik a komoly háború, vagy, ahogy ők nevezik, Kadhafi elsöprése. Riport a líbiai frontvonalról.

Egy héttel ezelőtt is kézzelfogható volt a feszültség, amikor az Ökumenikus Segélyszervezet munkatársaként Egyiptomon keresztül hoztuk meg a humanitárius krízis sújtotta térségbe az első nemzetközi, és így első magyar segélyszállítmányok egyikét. A bengáziba szánt kórházi felszerelések mellett egy másik szállítmány az egyiptomi-líbiai határon rekedt menekülőket segítette élelmiszercsomagokkal.

Líbiába kelet felől haladva Bengázi felé viszonylag könnyen szeltük a száz kilométereket. Most, ahogy továbbindulva nyugat felé elhagyjuk Bengázit, egyre szaporodnak az ellenőrző pontok. Mindenki mosolyogva továbbint, de egyre többen kérdezik, mi keresnivalónk van arrafelé. Az egyik katona fél tálca üdítőt ad be az ablakon. Visszautasítjuk, de tovább erősködik, végül magunkkal visszük. Egy másik kézzel barkácsolt bombát vesz elő a zsebéből, és közben huncutul vigyorog azon a pusztításon, amit egy ilyen ártalmatlannak tűnő tégladarab okozni képes. Ahogy közeledünk a front felé, egyre több a homokbucka mögé telepített légvédelmi üteg, és a kilőtt autó is az út mentén. Mindenhol megállunk tankolni, ha esetleg rosszra fordul a helyzet, ne az üzemanyaghiány legyen a legnagyobb problémánk.

Fotó: Belényi Dániel (Képgaléria!)

Fotó: Belényi Dániel (Képgaléria!)

Ras Lanuf, utolsó ellenőrzőpont. Az út eltorlaszolva, egy katona félreállít. Talán kétszázan, ha szorgoskodnak a város felé vezető elágazásnál. A nehézfegyverzetet szerelik össze, ecsettel tisztogatják a lőszeres hevedereket, olajozzák a gépfegyvereket, házakban halmozzák föl az ellátásra érkező vizet, üdítőt, élelmiszert. Egyelőre mindenki nagyon bőkezű, és senki sem nyugszik addig, amíg minden zsebünk meg nem telik a nekik szánt ellátmánnyal.

„Csak a mi utcánkban hat temetés volt az elmúlt két hétben.” – kezdi a történetét Abdul Salem, a huszonöt éves bengázi srác. „Szar ez az ország így. Rossz az oktatás, az egészségügyi ellátás, alacsonyak a fizetések, nem lehet megélni. Hova lesz az a mérhetetlen vagyon, ami bejön az olajból? Kadhafi azt mondja, a pénz a népé, és ne aggódjunk, ő majd vigyáz rá. De mi ebből semmit sem látunk.” Salem remekül tud angolul, egy ausztrál cégnek fordít, de most az sem alkalmazza a forradalom miatt. Egyetlen vágya, hogy Kadhafi eltűnjön, és vele együtt ő is: Skandináviába akar költözni a rokonaihoz. Oda, ahol mindig hideg van.

„Mivel sok veszteni valóm nincs, harcolok. Csak adjanak fegyvert. Amikor elkezdődött a felkelés, megjelentek az afrikai zsoldosok. Sokakat megöltünk közülük.” – komorul el, majd hozzáteszi: „láttuk mi megy Irakban, ha megjelennek az amerikaiak. Azt akarjuk, hogy támogassanak minket, de ne szállják meg az országot. Ha egy amerikai katona Líbia földjére teszi a lábát, megölöm. Akkor ellenük fogok harcolni.” Ez az indulat fűti, amiért majd’ 500 kilométert utazott szülővárosából, hogy fegyvert ragadjon.

Fülsiketítő sorozat szakítja meg a csendet, a nehéztüzérséget tesztelik, nem mellesleg kiváló póz az itt megjelent médiamunkásoknak. Mert a felkelők pontosan tisztában vannak vele, a nemzetközi szimpátia nélkül nincs esélyük. Persze nemcsak ezért barátságosak a külföldiekkel, hanem természetükből adódóan, de ez sem mellékes szempont. Mindenki beszél, pózol, mutogatja a fegyvereket, tüzeli magát. Egy-egy belelkesülő ember köré tömeg gyűlik, a riporter meg csak néz, amikor az egyedül félrehívott interjúalanya mögött harmincfős felfegyverzett, zászlókat lobogtató, Allah Akbart üvöltő tömeget talál néhány perccel az első kérdés után.

Fotó: Belényi Dániel (Képgaléria!)

Fotó: Belényi Dániel (Képgaléria!)

Kisebb tömegre leszünk figyelmesek, bőszen rugdosnak valamit a földön. Kadhafi Zöld Könyvét szégyenítik meg az összes létező módon: késsel szétvágják, megtapossák, csikket nyomnak el rajta, végül meggyújtják. „Ez egy hatalmas baromság! Egyetlen értelmes mondat nincs benne! Egy bedrogozott ember lázálma!”

Később bemegyünk Ras Lanufba. A várost kedd éjjel evakuálták: a felkelők nem tudták garantálni a város biztonságát, mert nem rendelkeznek éjszakai harchoz szükséges eszközökkel, Kadhafi erői pedig a közelben voltak. A kisváros csinos Földközi-tengeri üdülőhely egyébként, most csak néhány felkelő lófrál benne. Ras Lanuf új építésű kórházában kusza összevisszaság, egyetlen orvos maradt, hogy tartsa a frontot – ebben az esetben szó szerint. A segítségnyújtás szakszerűségéhez elengedhetetlen a helyi körülmények pontos ismerete. Míg programvezető munkatársam a bengázi és nemzetközi partnerszervezetekkel egyeztet és segélyezésünk további menetét szervezi, az Ökumenikus Segélyszervezet munkatársaként egyik feladatom, hogy felmérjem a helyzetet a térségbe hozott segélyszállítmány további helyszínekre történő eljuttatásához. Ebben segít a frontvonalon dolgozó orvostól személyesen szerzett információ: „egyelőre van elég gyógyszerünk, de nagyon kellene most pár orvos, nővér, takarítószemélyzet. És persze rengeteg elsősegélynyújtáshoz alkalmas felszerelés, hiszen a harctéri sebesültek ellátásához arra van szükségünk leginkább. Meg egy altatóorvos sem ártana…” A tengerpart luxusszállóba befészkelték magukat a felkelők, így legalább kényelemes körülmények között tartják fenn a rendet. Az étteremben félbehagyott vacsorák, ahogy a menekülők letették a kanalat.

Egy utcával odébb szakállas alak invitál, hogy mutat valamit. Bomba esett egy vadonatúj házra, gyakorlatilag lakhatatlanná tette. A kertben két méter mély bombatölcsér. A szomszéd sarkon óvatosságra int: fel nem robbant bombát mutat, ami a fél utcát letarolná, ha mégis felrobbanna. „Ja, én nem itt lakom, hanem innen 380 kilométerre. Átjöttem harcolni.” – válaszolja arra a kérdésre, hogy az ő háza sérült-e.

Fotó: Belényi Dániel (Képgaléria!)

Fotó: Belényi Dániel (Képgaléria!)

Egy órával azután, hogy eljöttünk a frontról, bombázás zaja hallatszik, majd néma csönd. Három mentőautó száguld el az ellenkező irányba, mi meg behajtunk egy útszéli mobil ambulanciára érdeklődni, mi történt, de túl nagy a káosz. Végül egy ottmaradt fényképészt hívunk információért, aki komoly tűzharcról számol be, ami az imént ért véget. Ezúttal megúsztuk, az újságírók és a tévések vérmérséklet szerint szitkozódnak vagy megkönnyebbülnek, hogy lemaradtak a „hírről”.

Bengázi felé félreállított mikrobuszra figyelünk fel. Előtte sorban állnak feketék, helyi kísérőnk szerint csádiak. Most, hogy Kadhafi fekete zsoldosokat vetett be népe ellen, boszorkányüldözéstől kell tartani. Az emberek vigyázzban állnak, egyesével megmotozzák őket, átnézik az irataikat, egyet kiemelnek közülük, a maradék tovább megy a front felé. Mi meg az ellenkező irányba, miközben a rádión az aznapi hadijelentés harsog őszinte lelkesedéssel: a bombázás ellenére a felkelők előrenyomultak, és elfoglalták a következő települést, Ben Dzsavvadot.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Megszólalt Havas Henrik

Miniature figures near Bitcoin physical coin. Futures on Bitcoins increased by more than 20% after their American debut on the Chicago Cboe Futures Exchange.  (Photo by Manuel Romano/NurPhoto)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.