Leszállás előtt még utoljára ellenőrzöm és csattal gondosan rögzítem a fejkendőm, mielőtt a teheráni Imam Khomeini repülőtéren földet ér az Iran Air járata. „Allah áldása legyen az utazóval” – visszhangzik még a fülembe a stewardess által előmondott úti ima szövege, amint beleszippantok a 12 milliós város szmogtól és fűszerektől sűrű levegőjébe.
“Rossz csadorú nőket nem szolgálunk ki”
Aztán körbenézek, és nem hiszek a szememnek. Kár volt azt hinni, hogy az iráni iszlám forradalom óta a nők szomorú arctalanságra ítélve tetőtől talpig csadorban járnak. Kiderül, hogy a „fekete varjak” csak egy viszonylag szűk konzervatív csoportot képeznek. A feszülő farmer és a tűsarkú cipő, vagy a kendőből kifésült szőkére melírozott hajtincsek a hétköznapi perzsa divat trend. Hajukat magasan lófarokba tűzik, a kendőt pedig lazán rádobják, az sem baj, ha hátul kilóg a copf. Ezek után nem csoda, ha mosolyra fakadok, amint az utamba kerülő első kebab bisztró ajtaján „rossz csadorú nőket nem szolgálunk ki” feliratú intelem fogad. Valószínűleg kötelező kellék, csakúgy, mint a két ajatollah, akik szúrós tekintettel néznek ránk bekeretezett üveglap mögül az üzletekben, közintézményekben és úgy általában mindenhol Iránban. Akár egy Coca-Cola reklám mellől.
Az utcákon messziről látni, hogy ki az, aki legszívesebben bármelyik pillanatban megszabadulna a hedzsábtól. Ők nyugati napszemüvegben és szokatlanul erős sminkben vonulnak. Az iráni nőket szemlélve könnyű dolgom van, szinte mindenkinek az arcára van írva, hogy mit gondol a vallásról. Vagy legalábbis a férje mit gondol róla. Itt van mindjárt egy öböl-menti országból származó nő, akit a negyven fokos hőségben Persepolis romjai között bolyongva pillantok meg. A hosszú fekete csadorba öltözött nő arcára furcsa fém maszkot csatolt, amely a homlokát és az orrát is fedi. Egészen ijesztő látványt nyújt, arról nem is beszélve, hogy milyen kényelmetlen lehet. Kölcsönösen méregetjük egymást, majd valaki felvilágosít, hogy a csőr-szerű álarcot sok öböl-menti asszony hordja, a férje kérésére. Abban bíznak, hogy ha elcsúfítják a feleségük arcát, akkor elmegy az udvarlástól a csábítók kedve. Lehet benne igazság, a hölgy mindenesetre szinte az összes látogató szánakozó tekintetét magára vonzotta.
Irán az ellentétek országa: fekete csador és high-tech kütyük, hagyomány és modernizáció egymás mellett. Képgaléria!
Az irániak egyébként is kíváncsiak, ráadásul alig látnak külföldit, ezért bármerre járok, lépten-nyomon megszólítanak. Egyesek csak egy mobiltelefonnal készítendő közös fotót kérnek, mások részletesen faggatnak „Madzsaresztánról” és teára invitálnak otthonukba vagy a helyi bazárba. A helyszínek és az élettörténetek változnak, a kérdések ugyanazok: külföldiként látok-e valami „furcsát” rajtuk és mit szólok az országukhoz. Nehezen hiszik el, de a hedzsab viselésénél jóval szokatlanabb számomra az a közvetlenség és romlatlan őszinteség, amellyel körbevesznek.
Hat éves kor alatt nem kötelezőek a muszlim öltözködési szabályok
Mire a Shiraz-i botanikus kertbe érek, már meg sem lepődöm, hogy az egzotikus növények helyett engem kezdenek el fényképezni. Nincsenek férfiak a társaságban, így előhozakodok a fejkendő-témával. Kiderül, hogy a tízből öten vallási meggyőződésből akkor is hordanák, ha nem lenne kötelező. Egyikük Samira, akinek a barátja angol órákat tart, ami itt különlegesnek számít, a vallási vezetők nem is nézik jó szemmel, hogy az „ördög nyelvén” beszél. A fiatalok nagy része persze mit sem törődik a hasonló intelmekkel, Irán lakosságának közel fele 30 év alatti és a többség meglepően jól beszél angolul.
Feltűnik, hogy rengeteg a bekötött orrú férfi és nő. De még mielőtt aggódni kezdenék az ország egészségügyi állapota miatt, fültanúja leszek, amint két nő arról beszél, hogy egyikük orrplasztikát csináltatott, de elégedetlen és szeretne újra kés alá feküdni. Kiderül az is, hogy 3000 dollár körül már lehet profi orvost találni, akinek erre nem telik, divatból az is leragaszthatja az orrát. Sokan nyilván meg is teszik, Iránban a plasztika ugyanis státusz szimbólum.
Az országot járva jól látszik, hogy a nyugati média által Iránról közvetített rémkép megtette hatását, nincs több évi tízezer nyugatinál. A varázslatos perzsa világörökségi helyszíneket és történelmi városokat mégis benépesítik a látogatók. A kormány által büszkén hangoztatott évi kétmillió turistáról van szó. Ez a szám igaz, de 90 százaléka belföldi, vagy a környező térségből érkező síita zarándok, akik Qomba vagy Mashad veszik az irányt, majd rögtön haza is térnek.
A világ legnagyobb síita többségű államában én is megérezhettem valamit a vallási turizmus ízéből. Érkezésem napján volt ugyanis a „rejtőzködő” imám” születésnapja. A 12. síita imámról van szó, aki a hagyomány szerint 870 körül született, elbujdosott Iránban és máig is ott él.
Az utcákon neonfényben úszik a vallási dekoráció
Egy nap ismét meg fog jelenni és igazságot oszt, kevéssel a világ vége előtt. Imam Mahdi születésnapja munkaszüneti nap, a neonszínű lampionok, óriásplakátok és színes dekoráció egész héten az utcán virítanak és farsangi hangulatba öltöztetik a Ramadánra készülő országot. A szent helyeket járva mégis azt tapasztaltam, hogy a vallási áhítatra és hiedelmekre fogékony irániak nem jelennek meg tömegesen a napi ötszöri imán, még a legnagyobb mecsetekben sem. Sok a politikai agitáció, inkább otthon imádkozunk vagy a szent helyekre zarándokolunk el, ha tehetjük – indokolta távolmaradását egy teheráni taxisofőr, akinek útközben megjegyeztem, hogy éppen áhítatra szólítanak a “harangok”. “Ha külföldi vagy, Iránban a legnagyobb tisztelet jár ki neked, ha bármilyen vitába keverednél, itt mindenki a te pártodat fogná egy helyivel szemben” – köti a lelkemre, mielőtt kiszállok a sávok nélküli teheráni csúcsforgalomban.
