Az 1997 óta hatalmon lévő Munkáspárt ugyanis olyan várra hasonlít, amelyet kívülről és belülről is ostromolnak. Brownnak, a brit belpolitika Góliátjának ráadásul egyszerre két Davidre is figyelnie kell.
A fiatal David Cameron vezette ellenzéki konzervatívok jelenleg szinte példátlan – egyes kimutatások szerint 25 százalékponthoz közelítő – népszerűségi előnnyel vezetnek a Labour előtt, amelynek Brown eltávolításával próbálkozó reménybeli puccsistái a még fiatalabb külügyminiszterben, David Milibandben látják a párt legesélyesebb megmentőjét.
Brown a kongresszus csúcspontjaként elmondott keddi beszédében általános értékelések szerint mindkét Davidnek üzent, amikor közölte, hogy az ország – főleg a mind súlyosabb bajokkal küszködő gazdaság – jelenlegi helyzetében politikai újoncoknak nincs helyük a Downing Streeten.
Népszerűtlenné vált Brown
A korábban a brit politikai küzdőtér nehézsúlyú harcosának tartott Brown azonban mára korábbi önmaga árnyékává vált.
A belpolitikát figyelők közül sokan emlékeznek még arra, amikor Brown elődje, Tony Blair még valamikor 2006 végén, egy szikrázóan éles alsóházi szócsata során figyelmeztette David Cameront: vigyázzon, mert “bármerre táncol is a ringben” a következő választási harc idején, egyszer csak “beleszalad egy nagy, kemény ökölbe … és úgy fogják majd kivinni a szorítóból”.
Blair akkor ugyan még nem nevezte meg a nagy, kemény ököl tulajdonosát, de mindenki tudta, hogy majdani utódjáról, Gordon Brownról beszélt.
A Blair által használt kifejezés – “big clunking fist” – azóta köznevetség tárgyává lett a brit politikai folklórban. Az eddigi “menetekben” – jóllehet a “döntő”, vagyis a parlamenti választás még hátravan – ugyanis az ifjú Cameron volt az, aki rendre földre vitte munkáspárti ellenfelét. A Labour a számára katasztrofálisan sikerült május 1-jei helyhatósági választásokon az utóbbi negyven év leggyengébb eredményét érte el, és még a fő trófeát, a nyolc évig birtokolt londoni polgármesteri tisztséget is kénytelen volt átadni a toryknak.
A kormányzó baloldal szempontjából rendre katasztrofális közvélemény-kutatási adatok láttán sokan úgy tartják, hogy már folyik Brown kiszámolása.
Vétlenül hibáztatják
A kormányfő személyes tragédiája, hogy a választók zömmel olyasmikért büntetik, amikről nem tehet. Annak a kritikának talán van valamelyes megalapozottsága, hogy tízévi pénzügyminiszterkedése idején Brown tétlenül figyelte a befektetési bankszektor évente fontmilliárdokban számolt prémiumait. E milliárdok fele a londoni lakóingatlan-szektorban kötött ki, olyan árbuborékot fújva fel – a lakásárak tavalyig évente 20 százalékkal, a hivatalos infláció tízszeresével nőttek -, amelynek mostani kidurranása az egész brit gazdaságot alapjaiban rengette meg.
Ugyanakkor Brown aligha tehető felelőssé az egy év alatt megháromszorozódott olajárakért, amelyek miatt a brit benzinkutaknál hónapok óta jóval a korábban elképzelhetetlen egy fontos lélektani határ felett mérik az üzemanyag literjét, és nem a jelenlegi kormányfő a hibás azért sem, hogy a nagy feltörekvő gazdaságok meredek keresletnövekedése miatt évtizedek óta nem látott élelmiszerár-infláció söpör végig a fejlett ipari térségen.
A brit választó mindebből csak annyit lát, hogy ugyanaz a tankolás, amelyért tavaly 40 fontot kellett fizetnie, most 65 fontjába kerül, és a hagyományos angol reggeli alapanyaga, a pirítósnak való, négyszög alakú szeletelt fehérkenyér – amelynek csomagját egy éve még 80 pennyért árulták – most 1,40 fontba kerül.
Bűnbaknak éppen jó
A kínálkozó bűnbak természetesen Gordon Brown, aki – szerencsétlenségére – tízévi várakozás után éppen az 1920-30-as évek nagy depressziója óta nem látott világgazdasági földindulás előestéjén költözhetett be a Downing Street 10.-be.
Helyzetét nem segítik személyiségi jegyei sem. “The dour Scot”, vagyis a mogorva skót – mondják a ritkán mosolygó, a politikai porcelánboltban darabosan mozgó 57 éves glasgow-ira, aki a színes stílusáról, széles protokollmosolyáról közismert, egy-egy csattanós poénra mindig kész Blair után maga a megtestesült szürkeség.
A kilátásokat The Times politikai szemleírója szerdán úgy fogalmazta meg: Brown derék, tisztességes ember, de nem lesz képes a Munkáspártot elvezetni a következő választásokig, mert nem tud kommunikálni, és nem tud lelkesíteni. – Mennie kell, és menni is fog – csattan a vezető brit napilap verdiktje.
Kérdés, hogy mikor, és kérdés az is, hogy utódjának, akit jó eséllyel Davidnek hívnak majd, Miliband vagy Cameron lesz-e a családneve.
