Külföld

Bamako: elindult az igazi rali

admin
admin

2007. 01. 22. 15:02

Egy átautózott éjszaka után ismét az élre állt a HUCARES a Bamakó-ralin. Számos nehézségekkel kellett megküzdenie csapatunknak, de a kalandoknak nincs vége, következik a háború sújtotta Mauritánia.

Két nappal ezelőtt hagytam abba, akkor voltunk Ourzazate-ban, a helyi filmfővárosban. Végül nem ott aludtunk, ott csak vacsoráztunk – most éppen cous cous-t – aztán mentünk tovább Ait-Benhaddou-ba, amely tulajdonképpen egy kis falu, de itt van az ország legszebb kashbája. A kashba eredetileg katonai végvár, erőd volt, de később szokás szerint kinőtte magát. Beköltöztek a falai közé civilek is, majd a helyi hatalmasságok palotái is ide kerültek. Mindez az errefelé szokványosnak mondható vályogtéglából épült. Ezeket mostanában már nem lakják, kiköltöztek kényelmesebb épületekbe a helyiek.

Ahol mi voltunk a legszebb állapotban megmaradt kashba. Ide érkeztünk már sötétben csütörtök este. Kerestünk szállást, három helyre mentünk be érdeklődni, végül a legolcsóbbat és a legjobbat választottuk. Errefele már elég szerény hotelek vannak, de mi sem vagyunk túl igényesek – főleg, hogy tényleg csak aludni térünk be. Reggel ugyanis napfelkeltekor keltünk, és gyorsan mentünk megnézni a kashbát. Káprázatos volt: ahogy jött fel a nap, percről percre úgy változott a színe! Az erőd egy folyó partján áll, amelyben most éppen nincs víz. Sietnünk kellett, mert Szénási Zsoltot, nyolcadik utastársunkat pénteken kellett felvenni – úgy, hogy csak aznap reggel tudtuk meg, hol és mikor. Az európai vihar miatt ugyanis lekéste a párizsi csatlakozást, elvileg délben lett volna Agadirban, a tengerparti üdülővárosban. Kiderült, hogy 13 órára érkezik – Marrakechbe, amely nagyon nem arra van, amerre a mezőny megy. Így is nagy lemaradásban voltunk, mivel a többiek ugye Merzouga-ból délnyugatra mentek, és csütörtök este Tata városánál aludtak, majd pénteken onnan mentek le délre továbbÍgy, hogy fel kellett mennünk Szénásiért Marrakechbe, még nagyobb lett a hátrányunk. Péntek reggel ezért úgy döntöttünk, hogy kettéválunk: a gyorsabb Merci ment fel Marrakechbe, a lassabb Pajero pedig az eredeti terv szerint Agadirba, és azt beszéltük meg, hogy Agadirban találkozunk, délután 16-17 óra felé. A gond csak az volt, hogy Agadirtól még pontosan 550 kilométer lett volna hátra, hogy aznap este utolérjük a mezőnyt, akik Tarfaya alatt kempingeztek, már az óceán partján…


Eddig jól bírja a Merci (Képgaléria)



Döntési ponthoz érkeztünk!

Szóval a csapat elvált, a Pajero kényelmesen ment a hegyi utakon, kietlen holdbéli tájon. A Merci pedig mindent bedobva száguldott, hogy minél hamarabb Agadirba érjen. Mi a Pajeroval kora délután landoltunk Agadirban, amely borzasztó ütemben fejlődő üdülőváros, telis-teli építkezésekkel – hatalmas kontraszt az Atlaszban lévő berber falvakhoz képest.

Délután 17-kor találkoztunk a többiekkel, nagy öröm volt, hogy immáron 8-an vagyunk. Sajnos kisebb baleset történt a Mercivel: a tetőablak előtt lévő szélvédő egy fotózás során eltört!!! Plusz kilyukadt a kipufogódob is, valamint elszállt valami a bovdennel is, csak úgy lehetett gázt adni, hogy egyszerre 10 literes fröccs ment a motorba, amitől úgy indult az autó, mintha Ferrari lenne…

Konzultáltunk, hogyan érjük utol a mezőnyt, és akkor kitaláltuk: nem utolérni kell őket, hanem jól leelőzni!! Azaz éjszakai vezetéssel eléjük vágni, egészen a szombati szállásig. Pénteken ugyanis éjjel 2-3-ra értünk volna a csapat szállására, aminek semmi értelme, reggel ugyanis indulás. Így kitaláltuk, hogy megyünk tovább, egészen Dakhla-ig, amely már jócskán Nyugat-Szahara. Ez azt jelentette, hogy péntek 17 órától még több mint 1100 kilométert kellett vezetnünk, javarészt sötétben, kamionokat előzgetve. Elindult tehát az igazi rali.

Életunt taxis és beszari európaiak

Szegény embert az ág is húzza, bár minden benzinkútnál jó előre szólunk, hogy nem dízel, hanem Super, azaz benzin, péntek éjjel először a Mercibe, aztán a Pajeroba is dízelt kezdtek el tölteni. A Mercibe csak 6 liter került, így úgy döntöttünk, hogy kipótoljuk benzinnel, és ezzel a keverékkel megyünk tovább. Nem is lett semmi baja, nemhiába választottuk ezt a járgányt! A Pajeroba viszont már több mint 10 liter dízel ment, mire kapcsoltunk – így ezt le kellett szívatnunk. Érdekes volt, a helyi benzinkutas úgy eresztette le a benzint az aknába a kocsiból, hogy közben rágyújtott egy cigire!!! Ordibáltunk, hogy azonnal dobja el, mert mind meghalunk – rezignált arccal tudatta velünk, hogy hülye, beszari európaiak vagyunk.

Nagyon fárasztó volt az éjszakai szakasz, de viszonylag jól haladtunk. El Ouatia-nal értünk ki az óceánhoz – onnantól kezdve több száz kilométeren keresztül kietlen és sivár a táj mindenütt, kősivatag ameddig a szem ellát, nagy ritkán megszakítva egy-egy településsel – ezek leginkább a filmekből megismert mexikói határvárosokra emlékeztetnek.

Hajnali 2-kor mentünk el a többiek szállása mellett – azaz ismét a mezőny élére álltunk – és Tah-nál léptük át a határt. Vagyis ez nem határ, hiszen Nyugat-Szahara tulajdonképpen nem elfogadott ország. Marokkó úgy gondolja, hogy ez Marokkó továbbra is, az ott élő pár százezer szaharai viszont meg azt, hogy ez az utolsó afrikai gyarmat. Spanyolország 1975-ben hirtelen kivonult innen, mire mind a marokkóiak, mind pedig a mauritániaiak azt gondolták, hogy övék a terület, és bevonultak, de az itt élő szaharai nép küzdött, megalakult a Polisario. Hadseregük kiverte délről a mauritánokat, de a marokkóiakkal nem jutnak dűlőre, és azóta tart kvázi a polgárháború; sokan algériai menekülttáborokban laknak harminc éve. Ebből mi azt érzékeljük, mint turisták, hogy nagyon megszaporodnak a rendőrségi ellenőrző pontok. Eddig, mivel látták hogy turisták vagyunk, simán elengedtek bennünket, most viszont mindenhol 10 perceket álltunk – még szerencse, hogy éjszaka volt.


Kasbah (Képgaléria)



Az út továbbra is nagyon monoton, egyenesen az óceán mellett. Beértünk a térség fővárosába, Laayoune-ba, hajnali négykor, teljesen üres volt. Viszont feltűnt, hogy ahhoz képest, hogy Nyugat-Szaharában semmi nincs, csak kő és homok, alig élnek emberek, és harminc éve polgárháborús hangulat uralkodik, az a kevés város borzasztóan rendezett és frissiben épített. A marokkóiak, vindikálva maguknak a terület feletti jogot, közel 100 ezer telepest küldtek ide, frissiben felhúzott településekre és lakónegyedekbe – miközben a terület őslakosai, a szaharaiak a sivatagba szorulnak vissza, az algériai határra.

Furcsa, hogy bár egy ország, és egy a pénznem, a benzin 40 százalékkal olcsóbb itt, mint Marokkóban, ahol magyar üzemanyagárak vannak.. Már ha van a kutaknál benzin: minél délebbre megyünk ugyanis, annál ritkább a benzin, sok helyen csak dízel van. Mi ma az 5. kútnál tudtunk tankolni, éppen ezért az összes póttartályunkat, 100 plusz litert is feltankoltunk. Amikor feljött a nap, még ijesztőbb, de egyben gyönyörű is lett a táj: mintha a Marson járna az ember. Jobbra a végtelen óceán, balra a végtelen kősivatag, sok-sok száz kilométeren keresztül.

Elsőként a mezőnyből, délután 14 órára értünk Dakhla-ba, amely egy hosszú félszigeten van. Éjszaka még mindig nagyon hideg van, napközben azonban iszonyú a meleg: kijöttünk a hegyekből és nagyon délen vagyunk, holnap átlépjük a Ráktérítőt. Megtaláltuk a kempinget a tenger partján; nem túl kényelmes, de ugye ez a túra nem erről szól. Nagyon büszkék voltunk, hogy mi értünk oda elsőnek, ismét átvéve a vezetést (bár ez ugye túra és nem versenykategória). Kicsit fociztunk (sok helyen adtunk már ajándékba pólókat és focilabdákat amúgy; igyekszünk mindig azoknak adni, akikről azt gondoljuk, hogy a leginkább rászorulnak. 80 labdát és 100 pólót hoztunk magunkkal; plusz sok zsírkrétát, füzeteket és ceruzákat). Ketten bementünk a városba, elvittük a Mercit, hogy keresünk egy szerelőt, aki ezeket a kisebb hibákat ki tudja javítani. Megtaláltuk a szerelők utcáját, amely csodás élmény volt: klasszikus kis bodegák és garázsok, mindenki specializálva valamire, mindenki nyakig olajban. Semmit sem dobnak el – nem úgy mint mi, gazdag országok –, mindent megjavítanak, mindent felhasználnak! A Merci két óra alatt kapott új kipufogódobot, megjavították a gázbovdent, és más apróbb csöveket. Induláskor még megkérdezték: ne emeljék-e fel a hátsó kerekeket, mert nagyon leül a feneke a kocsinak, és az nem jó rossz terepen, megpakolva. Mi persze mondtuk: miért ne! És 1 óra alatt ez is megvolt. Került mindez – persze alkudozással, 28 ezer forintba!


Csapatunk banánra alkudozik



Buliközpont

A kempingbe lassan megjött a mezőny többi tagja is, bár sokan még mindig nem érkeztek meg. Mindenki, főleg a profibb felkészülésű terepjárósok csodálkoztak: hogy a túróba kerültünk eléjük? Nemigazán alakult eddig ki bulihangulat, nekünk ez az első esténk a mezőnnyel egy táborhelyen, de nem tűnik nagyon összeszokott bandának. Inkább mindenki a kocsijával és magával van elfoglalva. Próbáltunk mi buliközpontot üzemeltetni: állunk a parkolóban és iszunk – az alkoholokat ugyanis elvileg holnapig el kell fogyasztani. Mauritániába ugyanis nem lehet bevinni… Meglátjuk, mit hoz az este.

Holnap reggel eligazítás, kemény nap lesz, most megyünk át a határon Mauritániába. Ez a szakasz telis tele van aknákkal a korábban említett háborús konfliktus miatt, nem igazan tanácsos letérni az útról! Plusz körülbelül 10 kilométerenként van katonai ellenőrzés! Érdekes lesz. Az aknák miatt érdemes konvojban menni; ez viszont óriási dugókat fog okozni a határon, a military check pointoknál, és legfőképp a benzinkutaknál!!! Nincsenek hozzászokva a helyiek ahhoz, hogy egyszerre 100 autó akar tankolni. Érdekes lesz, na. Mi mindenesetre feltankolunk étellel és sok-sok vízzel, a meleg miatt itt már naponta fejenként 4-5 liter elfogy. Lassan nem férünk el a kocsiban a sok pillepalacktól…

Holnap este elvileg Nouadhibou a cél, bízunk benne, hogy épségben megérkezünk!!!

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Cegléd, 2011. augusztus 14.
A ceglédi Toldy Ferenc Kórház-Rendelőintézet.
MTI Fotó: H. Szabó Sándor
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.