Külföld

Generációváltás az unióban

admin
admin

2006. 11. 12. 08:00

Londontól Párizson át Berlinig őrségváltás zajlik az unió vezető tagországai élén. A politikai stafétabotot átvevő új generáció Európát is új utakra terelheti.

Magyar szemmel

Magyarország számára is az egyik legmeghatározóbb EU-diplomáciai eseménye lesz az elkövetkező időszaknak az uniós költségvetés 2008-2009-ben esedékes félidős felülvizsgálata. A Külügyminisztérium EU-részlegében már javában folyik a tárgyalási pozíció kidolgozása, akárcsak egy másik jeles esemény, a 2011 első félévében esedékes magyar soros EU-elnökség előkészítése. Ezen feladat ellátása óriási terhet ró majd az államigazgatásra, amelynek egyszerre két – az itthoni és az uniós – fronton is helyt kell állnia. Budapestnek az EU jövőjét meghatározó nagy kérdések mellett olyan feladatokra is koncentrálnia kell, mint a schengeni övezethez való csatlakozás, s persze az euró bevezetése. Miközben a schengeni álmok valóra váltása – vagyis a belső határellenőrzés eredetileg jövő őszre tervezett, de vélhetően egy évet csúszó eltörlése – elsősorban az Európai Unión, még közelebbről az új schengeni információs rendszer fejlesztésének időben történő befejezésén múlik, addig a kiugróan magas államháztartási hiány csökkentésében Budapest egyedül önmagára számíthat.

Jean-Claude Juncker luxemburgi miniszterelnök személyében hamarosan „egy, csak egy legény lesz talpon a vidéken”. A másik két legrégebben hivatalban lévő európai vezető, a brit Tony Blair és a francia Jacques Chirac ugyanis – oly sok év után – jövőre várhatóan lelép a politika színpadáról. Gerhard Schröder, a harmadik európai nagyhatalom, Németország kancellárja pedig már tavaly ősszel arra kényszerült, hogy átengedje hivatalát Angela Merkelnek.

Ami a brit kormányfőt illeti, Blair néhány hete jelentette be, hogy tavasszal átadja a stafétabotot, amit nagy valószínűséggel kiszemelt utódja és egyben politikai riválisa, Gordon Brown jelenlegi pénzügyminiszter kaparint meg. Franciaországban pedig tavasszal tartanak elnökválasztást, és az Élysée-palotában már mindenki a Chirac utáni korszakra készül.

A két karizmatikus, ám pályafutása végére egyre inkább fogatlan oroszlánra emlékeztető vezető, Blair és Chirac, az elmúlt évtizedben nemcsak hazája, hanem az egész európai integráció fejlődésére rányomta bélyegét. Kettejük országlásának utolsó éveire mégis alighanem úgy emlékszik majd vissza az utókor, mint az európai stagnálás időszakára, miután az alkotmányos szerződés 2005 kora nyári franciaországi és hollandiai leszavazása huzamosabb időre holtpontra juttatta az Európai Uniót. Az már az utódok feladata lesz, hogy kirángassák a kátyúból a szekeret, megnyitva az utat az EU számára oly sürgető belső reformok előtt.

Verseny bársonyszékekért


Bár jelöltekben egyik országban sincs hiány, akármelyikük jut is fel a csúcsra, vezetése alatt biztosan változni fog Franciaország és Nagy-Britannia európai politikája. Párizsban az elnöki bársonyszékért folyó verseny jobboldali résztvevője immár bizonyosan az apai ágon magyar származású Nicolas Sarkozy, a konzervatív UMP vezére, jelenlegi belügyminiszter lesz, míg baloldali ellenfeléről a szocialisták november 16-án esedékes elnökjelölő kongresszusukon döntenek.

A jelöltségért a párt új üdvöskéje, Ségolène Royal indul harcba a legjobb esélyekkel. Igaz, ha nem sikerül neki már az első körben megszereznie a szavazatok többségét, két ellenfele, Laurent Fabius ex-kormányfő, illetve Dominique Strauss-Kahn egykori gazdasági csúcsminiszter közül elemzők szerint könnyen megelőzheti az, aki az első forduló után talpon marad, miután a másik hívei várhatólag egy emberként állnak majd mögé Royal ellenében. Egyelőre mégis az a legvalószínűbb, hogy Sarkozy és Royal párharcában dől majd el, ki lesz az Elysée-palota következő lakója.


Márpedig a francia politikai új hullám mindkét szóban forgó képviselőjéről elmondható, hogy sokkal kevésbé rabjai Franciaország megkopott dicsőségének, mint a gaulle-izmus emlőin nevelkedett és a mai világban gyakran már-már anakronisztikusan ható Jacques Chirac. A két fő esélyes közül eddig Sarkozy európai programjáról lehetett többet megtudni. Az ő e tárgyban mutatott „közlékenységének” legfőbb oka, hogy a jobboldal híveinek 80 százaléka tavaly megszavazta az uniós alkotmányos szerződést, miközben a baloldalt végletesen megosztotta az ügy.

A belügyminiszter ezért nem vállalt túlzottan nagy kockázatot, amikor szeptemberben Brüsszelben nagy ívű programbeszédben ismertette nézeteit az EU jövőjéről. Szavait nyilván Európa egészének címezte, mintegy igyekezvén ébresztőt fújni az alkotmányos szerződés újjáélesztéséről eddig igencsak álmosan csordogáló vitának. Ám amikor például határozottan elutasítóan beszélt Törökország uniós csatlakozásáról, azzal valójában az otthoni választópolgároknak üzent. Annál is inkább, mert Sarkozy az EU kampánytémává emelésével nem egyszerűen csak a kezdeményezést ragadta magához, hanem már előre kínos helyzetbe hozta az alig néhány nappal később az unió központjába látogató baloldali vetélytársát. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy Royal Brüsszelben inkább elmenekült az őt üldöző tudósítók elől, csak hogy ne kelljen európai kérdésekben színt vallania.

Azóta persze Ségolène Royal európai szűzbeszéde is elhangzott – hiába ígérték a szocialisták, hogy addig nem beszél uniós ügyekről, amíg hivatalosan meg nem választották elnökjelöltnek -, számos fontos kérdést azonban megkerült. Sarkozy ellenben taktikusan máris több jelét adta annak, hogy ha ő költözhet be az Élysée-palotába, friss lendületet hoz a kissé megfáradt francia EU-politikába. Sokkal kevésbé lenne például távolságtartó az Egyesült Államokkal szemben, és a szabadpiaci versenyt sem tekinti olyan istencsapásának, mint időnként jelenlegi elődje, Jacques Chirac. A jobboldal elnökjelöltjének pragmatikusabb és modernebb szemléletével elemzők szerint az Európai Unió is nyerhetne.


Brown és Blair. A brit kormányfõ tavasszal maga elé engedi eddigi riválisát.

Brit váltó


Európai perspektívából nézve kevésbé biztató a La Manche-csatorna túlsó oldalán készülődő őrségváltás, amelynek nyomán jövő tavasszal nagy eséllyel az euroszkeptikusként számon tartott pénzügyminiszter, Gordon Brown váltja majd Tony Blairt a miniszterelnöki poszton. Az még a kisebbik baj, hogy a brit gazdaságot az elmúlt években jó kondícióban tartó politikus csak hébe-hóba teszi tiszteletét a brüsszeli pénzügyminiszteri tanácsüléseken, a Munkáspárt minapi kongresszusán mondott beszédében pedig még csak meg sem említette Európát. Ennél fontosabb, hogy Brown hazája EU-n belül betöltött szerepéről alkotott felfogása nagyban eltér a jelenlegi miniszterelnökétől, aki anélkül, hogy feladta volna a brit Európa-politika sarokpontjait, több-kevesebb sikerrel megpróbálta az unió befolyásos tényezőjévé tenni Nagy-Britanniát.

Blair az eurót nem tudta ugyan megkedveltetni a szkeptikus brit közvéleménnyel – mellesleg ebben pénzügyminiszterének a keze is benne van -, de oroszlánrésze van abban, hogy az Európai Unióban napirendre tűzték a versenyképesség javítását célzó reformokat. Az elmúlt évek nagy projektje, az EU bővítése is London malmára hajtotta a vizet, hiszen az újonnan csatlakozott országok többsége a britek szövetségese lett az egységes piac kiteljesítéséért folyó politikai küzdelemben. Éppen ezért az unió régi tagállamai között Nagy-Britanniánál aligha van lelkesebb támogatója a bővítésnek, már csak azért is, mert az új tagországok felvételében a szigetországban hagyományosan a politikai integráció mélyítésének ellensúlyát látják. Brüsszelben Blair távozásával sokan attól tartanak, hogy Brown kevésbé konstruktív szerepet játszik majd az európai építkezésben. Más kérdés, hogy ha nem Brown, akkor nem sokkal később a következő parlamenti választásokon esetleg újból kormányra kerülő konzervatívok távolítják majd el Nagy-Britanniát az uniós politika főáramától.

Más elemzők szerint ugyanakkor korai lenne még pálcát törni a nyers modorú pénzügyminiszter feje felett, hiszen kormányfőként nyilván ki kellene bújnia a nemzeti politikus bőréből. Azon is sok múlik, hogy Brown – ha megválasztják – kit vesz maga mellé külügyminiszternek. A poszt egyik fő esélyeseként emlegetett David Milliband, a jelenlegi környezetvédelmi miniszter például Európa szempontjából is szerencsés választásnak tűnne. Azt azonban egyelőre találgatni is nehéz, hogy a személycsere után változik-e London Washington iránti – Tony Blair idején abszolút feltétlen – lojalitása.


Angela Merkel. Németország kancellárja kész új utat mutatni Európának.

Német elnökség

Mindazonáltal 2007 első féléve nemcsak a Párizsban és Londonban bekövetkező garnitúraváltás miatt bizonyulhat fordulópontnak a jégre tett belső uniós reformok és az egész EU sorsában. A jövő év első hat hónapjában ugyanis az a Németország veszi kezébe a karmesteri pálcát, amelynek valamennyi tagállam közül legnagyobb a súlya és a tekintélye ahhoz, hogy átvágjon egy, a mostanihoz hasonló gordiuszi csomót. Németország élén hét esztendei szociáldemokrata kormányzás után szintén alig egy éve, tavaly november végén történt meg a vezetőváltás, Angela Merkel azonban „zöldfülű” kancellárként már egy hónappal később kulcsszerepet játszott a 2007 és 2013 közötti uniós költségvetés tető alá hozásában.

Jövőre pedig rá vár a feladat, hogy az Európai Unió soros elnökeként olyan életképes receptet ajánljon, amely kirobbanthatja a klubot jelen mozdulatlanságából. Szakértők szerint bizakodásra adhat okot, hogy Merkel kancellársága meglehetősen felemásra sikerült, s az odahaza jelentős népszerűségvesztéssel járó első éve után minden bizonnyal az európai porondon elért sikerekkel szeretne javítani a bizonyítványán. „A németek mindent elkövetnek majd azért, hogy sikerre vigyék az uniós elnökségüket. Ha a kereszténydemokrata-szociáldemokrata nagykoalíció esetleg felbomlik is, az csak az elnökség után valószínű” – jósolja Antonio Missiroli, egy brüsszeli kutatóintézet, az European Policy Center (EPC) politikai főelemzője.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.