Közélet vélemény

Négy nagyágyú kitartóan és rettenetesen hiányzik

Külföldön az Esterházy-hagyaték. Hova lett a szolidaritás? Megyesi Gusztáv hetvenéves lenne. Írások az Élet és Irodalom eheti számából.

Ambrus Judit: Egy különös indokláshoz

„Budapestért-díjat kapott P. Szűcs Julianna „Munkácsy Mihály-díjas művészettörténész, kritikus, egyetemi tanár, a Mozgó Világ folyóirat főszerkesztője. Több évtizedes művészettörténészi, szerkesztői és kritikai tevékenységéért, a sajtószabadságért folytatott küzdelmei elismeréseként” – írja az indoklás.

Ez most vicc vagy komoly?, kérdezi a székely, mikor baltát állítanak a hátába, mert bizony úgy véli, viccnek ez kicsit erős.

Teljességgel érthető, ha a Budapestért-díj odaítélői úgy gondolják, P. Szűcs Julianna szerkesztői tevékenysége elismerést érdemel.

De hogy a „sajtószabadságért folytatott küzdelmei”?

Mi ez?

Hetente egy-egy részletet mutatunk az Élet és Irodalom legújabb számából. Ha tetszik, az írásokat elolvashatja a www.es.hu oldalon vagy a péntekenként megjelenő lapban. Már online is: www.es.hu/elofizetes

A Mozgó Világ éléről 1983-ban politikai okokból eltávolították az akkori főszerkesztőt, Kulin Ferencet, ezután a teljes szerkesztőség, a titkárnőtől a szerkesztőkig felállt. Mindenki távozott. A 80-as években ez a szolidaritás megrendítő volt és példaadó. Olvasók sokaságának adott erőt és hitet, hogy a hatalommal szemben összefogással lehetséges valamiféle ellenállás. Ez a történet volt sokaknak a jambus, amibe a ’80-as évek elejének reménytelennek tűnő, közepesen fullasztó világában belé lehetett fogózni.

Ebbe gyalogolt bele P. Szűcs Julianna, amikor elvállalta a Mozgó Világ következő folyamának főszerkesztését (megjegyzendő: mások visszautasították a felkérést, többre tartva a szolidaritást). Hosszú évekig ebbe, az úgy nevezett „Új Mozgó Világ”-ba a maguk integritását kényesen őrző szerzők nem adtak cikkeket. P. Szűcs Julianna 1984-ben, főszerkesztői tevékenységének kezdetekor többek között azt az olvasót üdvözölte, aki „a változásoknál fontosabbnak vélte a megszakíthatatlan keringés tényét”.

György Péter: A kulturális örökség – politikai válság

Akármint is, Esterházy Péter, Kertész Imre, Konrád György irodalmi hagyatékának nyoma sincs, sem a PIM-ben, sem az OSZK-ban, sem az MTA Kézirattárában, s ez a dolgok jelen állása szerint jóvátehetetlen.

Mi is történt?

A szövegek rendje nem más, mint az archívumok, tehát az emlékezet tereinek, alakuló médiatechnológiának megfelelően kialakított hagyománya. Ezt a bonyolultnak ható, s valójában is akként működő rendszert hirtelen, direkt politikai indokok alapján pár törvénnyel átrendezni olyan felelőtlenség, amely tényleg arra vall, hogy a kormánypártot  nem érdekli a nemzetállam és az archívumok, múzeumok, könyvtárak autonóm hierarchiája, amelyet hosszú évtizedek együttműködése alakított ki és rendez át a mediális változásoknak megfelelően. A jelen kormányzat tagjai újra és újra nemzetállamról beszélnek mint az otthonosság zálogáról, s ugyan van pár kérdésem és kételyem az etnonacionalizmussal kapcsolatban, de ez most lényegtelen.

Darvasi László: Guszti

Nekem négy nagyágyú továbbra is, kitartóan és rettenetesen hiányzik. Semmi kétségem, hogy pótolhatatlanok a közbeszéd furcsán átalakuló piacteréről. Eörsi Pista. Mit tenne most, ficánkolna.

Ennyi témát, ennyi megéneklésre való marhaságot, ennyi szervilizmust, ennyi demagógiát még a hősi időkben se látott. Meg hogy, elvileg, nem lenne kötelező hülyének lenni, hát nem?

Hát nem. EP, mit tenne? Ficánkolna, mint halacska, nyelv és szellem együtt a mocskos, sehogyan sem apadó árvízben, de ahová nézne, tisztulna, kikékülne a víz. És igen, Bächer, mit tenne? Kétségbeesne, tönkremenne, sírna, átkozódna, az újlipóti kalaposmesterség hagyományaihoz menekülne, igaza lenne. Nem ficánkolna. Megfeszülne!

És mit tenne Megyesi Guszti?

Nyilvánvaló, ő is ficánkolna, keserédes kedvében, ihletettségében lazán szétírná a hagyományosan lapra nyomott ellenzéki sajtót. Azt a maradék papíralapú, kézzel fogható valamicsodát. Tárgyilagos lenne, mint mindig. Megcsippentené két ujjal, egy furcsa mozdulattal, kifordítaná. Nem a színe a reális, hanem a fonákja. Az abszurd a reális, a hihetetlen a hihető, az elképzelhetetlen ugrándozik a valóság kisszínpadán.

Dehogyis akarnék Müller Cecílián gúnyolódni. De hát amikor a novemberi második hullám mind kritikusabb fázisában visszahozták a vírusvédelem örvényébe a katonákat, a tisztelt szóvivő asszony úgy tájékoztatta a honpolgárokat, hogy a hadfik pusztán logisztikai feladatot látnak majd el, de például lázat is mérhetnek akár.

Állandó figurales – Bödőcs Tiborral Kácsor Zsolt beszélget

Bödőcs Tibort (1982) humorista előadóművészként ismerte meg az ország, az eddigi két könyve alapján azonban – Addig se iszik (2017); Meg se kínáltak (2019) – mint írót kérdeztük irodalomról, könyvélményeiről, olvasói múltjáról és írói jövőjéről.

Miután elolvastam a paródiakötetedet, az volt a megérzésem, hogy nagyon korán kezdtél szépirodalmat olvasni, és kezdettől fogva rengeteget olvastál. Igazam volt?

Attól függ, mi számít korai olvasásnak. Bereményi Géza azt mondja, hogy 4-5 éves korában kezdett olvasni, és már akkor is jó könyveket.

Az átlagosan korai olvasás legyen 8-10 éves életkor.

Akkor viszont nem volt jó a megérzésed. Először a filmek érkeztek meg Búcsúszentlászlóra. Finom hajszálereken cseh és magyar szatírák jöttek, Tarantino, némi Fellini. Tizenkét éves koromban A tanút már tudtam kívülről. Életre-halálra csak a középiskola utolsó éveiben kezdtem olvasni, vagy még később. Addig meg peregtek a filmek, szólt a Balaton, a Kispál, Cseh Tamás.

Szponzorált tartalom

A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.