Ambrus Judit: Egy különös indokláshoz
„Budapestért-díjat kapott P. Szűcs Julianna „Munkácsy Mihály-díjas művészettörténész, kritikus, egyetemi tanár, a Mozgó Világ folyóirat főszerkesztője. Több évtizedes művészettörténészi, szerkesztői és kritikai tevékenységéért, a sajtószabadságért folytatott küzdelmei elismeréseként” – írja az indoklás.
Ez most vicc vagy komoly?, kérdezi a székely, mikor baltát állítanak a hátába, mert bizony úgy véli, viccnek ez kicsit erős.
Teljességgel érthető, ha a Budapestért-díj odaítélői úgy gondolják, P. Szűcs Julianna szerkesztői tevékenysége elismerést érdemel.
De hogy a „sajtószabadságért folytatott küzdelmei”?
A Mozgó Világ éléről 1983-ban politikai okokból eltávolították az akkori főszerkesztőt, Kulin Ferencet, ezután a teljes szerkesztőség, a titkárnőtől a szerkesztőkig felállt. Mindenki távozott. A 80-as években ez a szolidaritás megrendítő volt és példaadó. Olvasók sokaságának adott erőt és hitet, hogy a hatalommal szemben összefogással lehetséges valamiféle ellenállás. Ez a történet volt sokaknak a jambus, amibe a ’80-as évek elejének reménytelennek tűnő, közepesen fullasztó világában belé lehetett fogózni.
Ebbe gyalogolt bele P. Szűcs Julianna, amikor elvállalta a Mozgó Világ következő folyamának főszerkesztését (megjegyzendő: mások visszautasították a felkérést, többre tartva a szolidaritást). Hosszú évekig ebbe, az úgy nevezett „Új Mozgó Világ”-ba a maguk integritását kényesen őrző szerzők nem adtak cikkeket. P. Szűcs Julianna 1984-ben, főszerkesztői tevékenységének kezdetekor többek között azt az olvasót üdvözölte, aki „a változásoknál fontosabbnak vélte a megszakíthatatlan keringés tényét”.
György Péter: A kulturális örökség – politikai válság
Akármint is, Esterházy Péter, Kertész Imre, Konrád György irodalmi hagyatékának nyoma sincs, sem a PIM-ben, sem az OSZK-ban, sem az MTA Kézirattárában, s ez a dolgok jelen állása szerint jóvátehetetlen.
Mi is történt?
A szövegek rendje nem más, mint az archívumok, tehát az emlékezet tereinek, alakuló médiatechnológiának megfelelően kialakított hagyománya. Ezt a bonyolultnak ható, s valójában is akként működő rendszert hirtelen, direkt politikai indokok alapján pár törvénnyel átrendezni olyan felelőtlenség, amely tényleg arra vall, hogy a kormánypártot nem érdekli a nemzetállam és az archívumok, múzeumok, könyvtárak autonóm hierarchiája, amelyet hosszú évtizedek együttműködése alakított ki és rendez át a mediális változásoknak megfelelően. A jelen kormányzat tagjai újra és újra nemzetállamról beszélnek mint az otthonosság zálogáról, s ugyan van pár kérdésem és kételyem az etnonacionalizmussal kapcsolatban, de ez most lényegtelen.
Darvasi László: Guszti
Nekem négy nagyágyú továbbra is, kitartóan és rettenetesen hiányzik. Semmi kétségem, hogy pótolhatatlanok a közbeszéd furcsán átalakuló piacteréről. Eörsi Pista. Mit tenne most, ficánkolna.
Hát nem. EP, mit tenne? Ficánkolna, mint halacska, nyelv és szellem együtt a mocskos, sehogyan sem apadó árvízben, de ahová nézne, tisztulna, kikékülne a víz. És igen, Bächer, mit tenne? Kétségbeesne, tönkremenne, sírna, átkozódna, az újlipóti kalaposmesterség hagyományaihoz menekülne, igaza lenne. Nem ficánkolna. Megfeszülne!
És mit tenne Megyesi Guszti?
Nyilvánvaló, ő is ficánkolna, keserédes kedvében, ihletettségében lazán szétírná a hagyományosan lapra nyomott ellenzéki sajtót. Azt a maradék papíralapú, kézzel fogható valamicsodát. Tárgyilagos lenne, mint mindig. Megcsippentené két ujjal, egy furcsa mozdulattal, kifordítaná. Nem a színe a reális, hanem a fonákja. Az abszurd a reális, a hihetetlen a hihető, az elképzelhetetlen ugrándozik a valóság kisszínpadán.
Dehogyis akarnék Müller Cecílián gúnyolódni. De hát amikor a novemberi második hullám mind kritikusabb fázisában visszahozták a vírusvédelem örvényébe a katonákat, a tisztelt szóvivő asszony úgy tájékoztatta a honpolgárokat, hogy a hadfik pusztán logisztikai feladatot látnak majd el, de például lázat is mérhetnek akár.
Állandó figurales – Bödőcs Tiborral Kácsor Zsolt beszélget
Bödőcs Tibort (1982) humorista előadóművészként ismerte meg az ország, az eddigi két könyve alapján azonban – Addig se iszik (2017); Meg se kínáltak (2019) – mint írót kérdeztük irodalomról, könyvélményeiről, olvasói múltjáról és írói jövőjéről.
Miután elolvastam a paródiakötetedet, az volt a megérzésem, hogy nagyon korán kezdtél szépirodalmat olvasni, és kezdettől fogva rengeteget olvastál. Igazam volt?
Attól függ, mi számít korai olvasásnak. Bereményi Géza azt mondja, hogy 4-5 éves korában kezdett olvasni, és már akkor is jó könyveket.
Az átlagosan korai olvasás legyen 8-10 éves életkor.
Akkor viszont nem volt jó a megérzésed. Először a filmek érkeztek meg Búcsúszentlászlóra. Finom hajszálereken cseh és magyar szatírák jöttek, Tarantino, némi Fellini. Tizenkét éves koromban A tanút már tudtam kívülről. Életre-halálra csak a középiskola utolsó éveiben kezdtem olvasni, vagy még később. Addig meg peregtek a filmek, szólt a Balaton, a Kispál, Cseh Tamás.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
