Nem hiszem el, hogy nem lehet kibírni otthon hónapokig, hogy nem megy az utcára. Millió film és könyv van, na meg videójáték. Tessék olvasni és filmet nézni. Értelmes ember simán elvan hónapokig a panelban, hogy ki sem megy. Találj otthoni hobbit magadnak. Friss levegő kell? Nyisd ki az ablakot. Ennyi. Nem rinyálni kéne
– írja egy kommentelő a 24.hu véleménycikke alatt, amely arról szól, hogy miért nehéz otthon maradni például azoknak, akik egy panellakásban élnek.
A koronavírus-járvány kezdete óta megfigyelhető, hogy emberek egyes csoportjai más csoportokon vezetik le a frusztrációjukat gyűlölködéssel. Először a kínaiakat és általánosságban az ázsiaiakat hibáztatták sokan, majd a veszélyeztetett időseket. Ezek a fajta előítéletek mintha már nem lennének olyan erősek, ami viszont folyamatosan jelen van: a „maradj otthon” parancsának nem mindig engedelmeskedő emberek elleni agresszív megnyilvánulások.
Abban, hogy a fizikai kontaktusok számát csökkenteni kell, egyetértés van. Otthon maradni és ezt másoktól is elvárni racionális viselkedés abból a szempontból, hogy a közösség érdeke a járvány terjedésének lassítása.
A gyűlölködő lehet, hogy rosszul érzi magát otthon, és úgy gondolja, az lenne az igazságos, ha más is ugyanúgy szenvedne, mint ő. Az is lehet, hogy neki megfelel ez a helyzet, és nem képes vagy nem akar azokkal empatizálni, akik szenvednek tőle. Jó embernek tarthatja magát, olyannak, aki betartja a szabályokat, míg mások nem képesek rá. Bármi is áll az ilyen viselkedés mögött, hosszú távon csak tovább mélyíti a társadalmi szakadékokat.
Olaszországban és Spanyolországban nem csak a rendőrség és a hatóságok próbálják betartatni a szabályokat: a lakosság is gyakran lép fel kényszerítő erővel azokkal szemben, akik megszegik a karantént, vagy nem maradnak otthon. Egész Európában megfigyelhető ez a fajta hozzáállás, olyan országokban is, ahol nem kifejezetten szigorúak a rendelkezések. A spanyolok „balkonrendőrségnek” nevezik azokat az embereket, akik szabadidejükben azt figyelik, hogy ki és miért megy ki az utcára. A Londonban élő Alice-t verbálisan zaklatták az utcájában lakók, amiért kivitte a két és fél éves lányát a lakása előtti járdára játszani. Németországban – ahol lehet sétálni, futni vagy bevásárolni – két férfival azért kiabált valaki, mert három napi otthonlét után a szabályokat betartva kimentek sétálni. Úgy tűnik, hogy a tekintélyelvűség és a besúgás nem ment ki a divatból, egyes emberek pedig mindenkit idiótának, felelőtlennek vagy gonosznak tartanak, aki nem akar hetekig otthon maradni.
Az embercsoportok hibáztatása mögött többféle motiváció lehet. Vannak, akik eleve hajlamosak mindenért valaki mást okolni, és saját felelősségüket elfelejteni. Általánosságban viszont egy énvédő mechanizmusról van szó, ami segít megküzdeni a problémákkal, és fenntartani a magunkról alkotott pozitív képet. Szeretjük magunkat jó embernek látni, olyan állampolgárnak, aki helyesen cselekszik, és ehhez különböző kapaszkodókat keresünk. Mivel a járvány és az ezzel járó rengeteg társadalmi, egyéni nehézség mindenkit frusztrálttá tesz valamilyen szinten, megnőhet annak az igénye, hogy magunkat jónak, másokat rossznak lássuk:
Azon kellene a sok ’otthon megőrülök’ embernek elgondolkodni, hogy jól fog-e esni az intubálás meg a haldoklás, vagy inkább kibírja, hogy utána kedvére mehessen, amerre akar egészségesen?
– írja egy kommentelő. A hibáztatással úgy fejezhetünk ki dühöt mások felé, hogy közben magunkat jó embernek látjuk. A veszélyhelyzet alatt pedig az otthon nem maradókat felelőssé tenni sokak szemében jogosnak is tűnik, a gyűlölködők könnyen támogatókra találnak.
Sokan még a saját viselkedésüket sem mindig értik meg, másokét pedig emiatt még kevésbé. Nehezen képzelik bele magukat azoknak a helyzetébe, akik valami miatt nem bírják olyan jól az otthon maradást és az izolációt, mint ők. Ezért inkább vádaskodnak, és saját előítéleteikhez passzoló magyarázatokat keresnek:
Ezek csak mind kifogások, mert az igazság az, hogy nem bírnak megmaradni otthon, és a legtöbben nem a levegőzés miatt, hanem mert ember függőségük van, és azért mennek, hogy másokkal találkozzanak!
Bagatellizálják a helyzetet, azt, hogy a szabadban lenni alapvető szükséglet, amitől most részben meg vagyunk fosztva. Nem hajlandóak elfogadni, hogy van, akinek tényleg nehéz, és arra hivatkoznak, hogy a háború rosszabb volt, mégis sokan kibírták: „Hát szerintem anno a dédit sem kérdezte senki, hogy friss levegőn akar-e sétálni, vagy a biztonságosabb légópincében kivárni. És túlélték”. Vannak, akik úgy gondolják, hogy mindenki maga tehet arról, ha nehéz helyzetbe került: „A gyerekesek panaszkodnak a legtöbbet. Maguknak csinálták, és ez hozzá tartozik.” „Értékelje át a választását. Nagy része igénytelen gyökér, akinek eddig kényelmes volt, hogy nem kell egy kertes házban tenni-venni! Most persze nehezére esik otthon ülni a seggén!”
Pedig be kellene látni, hogy az otthonmaradás egyáltalán nem olyan egyszerű, mint ahogy sokan hiszik. Lelkiállapottól, életkortól, társadalmi, anyagi és családi helyzettől, illetve lakhatási körülményektől függően teljesen különbözően hat emberekre. Egy erkély nélküli panelben például nyilvánvalóan sokkal nehezebb hetekig otthon maradni, mint egy kertes családi házban. Hiába hangoztatja Madonna a rózsaszirmokkal borított kádjában ülve, hogy „a Covid-19 nem foglalkozik azzal, mennyire vagy gazdag, egyenlővé tesz minket”, vagy aggódik a milliárdos David Geffen 590 milliós jachtján, önkéntes izolációban azon, hogy az emberek rendben lesznek-e, valójában nem igaz, hogy mindenkinek ugyanolyan rossz.
A járvány rámutat a régóta fennálló egyenlőtlenségekre is, így nehezen hihető, hogy az emberiség, vagy akár egy ország közös, mindenkit érintő problémáiról van szó, amiket majd együtt oldunk meg.
Kevés egyértelmű és könnyen követhető szabály létezik most, és ami van, azt is nehéz mindenkinek betartania. Különböző erkölcsi és filozófia elvek ütköznek egymással, a szabadságjogok a vélt vagy valós közös érdekekkel, a közjóval. Lehet, hogyha valaki csak az egyéni boldogságát tartja szem előtt, és kimegy a parkba, akkor mások is követik a példáját, és már túl sokan lesznek. De nemcsak azt kell néznünk, hogy mi káros és mi hasznos mások szempontjából, hanem azt is, hogy mi korrekt.
Nemcsak egyéni választás létezik ebben a helyzetben sem, hanem olyan társadalmi háttér is, amit nem mi választottunk. De ha tényleg mi választottuk annak idején a panelt a kertes ház helyett, akkor sem tudhattuk, hogy egyszer majd nem szabad elhagynunk a lakást, és ezzel szinte kibírhatatlan helyzetbe kerülünk. Fontos betartani a szabályokat, vigyázni egymásra, de ugyanilyen fontos szolidárisnak lenni, és megérteni azokat az embereket, akik nem maradnak otthon.
Kiemelt kép: Mohos Márton /24.hu
