Wachsler Tamás: Egyetlen egyszer láttam könnyeket megcsillanni Orbán Viktor szemében

Az a helyzet, hogy már 1988-ban egyértelmű volt, hogy Orbán Viktor a Fidesz legmeghatározóbb elméje. Önvallomásba torkolló nagyinterjú egy a politikából kipörgő rendszerváltóval.
Korábban a témában:

Ön történelmi személy.

Mióta?

Amióta 1994-ben végrehajtotta azóta is egyedülálló tettét: elindult Orbán Viktor ellen a Fidesz pártelnöki posztjáért.

Nem történelmi tett volt az, hanem naivitás.

Pedig akkor már sok éve a politikában élt. Lényegében kezdettől tagja a Fidesznek.

Műegyetemistaként két-három héttel az alakulás után hallottam a szerveződésről, rögtön beléptem.

Előtte kiszezett, mint az alapítók jelentős része?

A hőstörténetem központi eleme, hogy sose voltam KISZ-tag. Ami sajnos nem az éleslátásomnak köszönhető, hanem annak, hogy egyházi gimnáziumba, Pannonhalmára jártam, ahol a kiszezés szerencsére fel sem vetődött. Az egyetemen aztán bekerültem mindenféle diákönkormányzatokba, ami egyrészt kapcsolatrendszert hozott, másrészt meghatározta a közéleti alapállásomat: nem tetszett a rendszer. Mázli, hogy még a kamaszos lázadásom idején összeomlott az államszocializmus, kinyílt a világ, ott találtam magam a sűrűjében, s mire felnéztem, véletlenek sora egy formálódó pártba, annak is az elnökségébe sodort. Minden percét élveztem.

1989. augusztus huszonegyedikén Prágáig lázadt, részt vett a Vencel téri tüntetésen, majd idehaza nyolc napon át éhségsztrájkolt Csehszlovákia budapesti nagykövetsége előtt, így tiltakozva Deutsch Tamásék bebörtönzése ellen.

Daliás idők.

Az azóta eltelt harminc évben szembetalálkozott olyan üggyel, amiért ismét éhségsztrájkolt volna?

Ami az éhségsztrájkot, mint műfajt illeti: sose voltam a színpadias gesztusok híve, ma pedig végképp nem vagyok az. Amúgy meg most úgy ültünk le, hogy főként a rendszerváltás harmincadik évfordulója a témánk, erről szívesen beszélek, napi politikáról kevésbé.

Miért?

Mert már nem élek benne, nincs elég információm, a partvonalon túlról, másodkézből szerzett hírek alapján nyilvánosan okoskodni pedig butaság. Életem utóbbi harminc évének legfontosabb tapasztalása, hogy mindig kételkedni kell, mert alaposabban vizsgálva semmi sem egyértelmű.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Nem kockáztatja a munkáját?

Csinálom, amihez értek, nem dumálok bele olyanba, amihez nem.

Ön emelte be a nyilvánosságba a rendszerváltás egyik szimbólumát, a „Tessék választani!” plakátot, melyen fönt Brezsnyev és Honecker tapasztja egymásra ajkát, lent pedig egy srác meg egy lány csókolózik.

Ebben igazán csekély a szerepem.

Önhöz vitte be az alkotó a Fidesz-irodára a művet, s ön felismerte, hogy ennek kint a helye az utcákon.

Első látásra nyilvánvaló volt, hogy telitalálat, és valóban, pár héten belül milliók azonosultak vele.

Önnek van a rendszerváltáshoz köthető személyes szimbóluma?

Gyűjtögetős vagyok, onnan is őrzök mindenféle tárgyat: zászlót, karszalagot, szórólapot, újságkivágásokat. Csak azt sajnálom, hogy akkoriban még nem fotóztam. A személyes szimbólumom? Tán egy sima fekete öltöny, a nagybátyámtól kaptam az első szabad választás után azzal, hogy az Országgyűlés megalakulására csak nem mehetek a szokásos farmerdzsekimben. De ez már pont nincs is meg.

Olvasom, a Fidesz első frakcióülésén odasúgta az Országgyűlés honvédelmi bizottságába készülő Tirts Tamásnak, hogy ön szívesen vinné a területet, mire Tirts megvonta a vállát, hogy „jó, legyen a tiéd”.

Pont így lettem a honvédelemi bizottság tagja.

Korábban volt köze a hadsereghez?

Az égvilágon semmi. Mentségemre szóljon, hogy a honvédelmi bizottság többi tagja sem rendelkezett napi tapasztalattal.

Fotó: SZITAKRI / Fortepan

Kellő szerénységgel látott munkához?

Áh, fenét. Naiv és öntelt voltam. Azt gondoltam, néhány szakcikk elolvasása és fülembe súgott információk alapján pontosan tudom, mi a teendő. Lehetetlen nem iróniával tekintenem egykori önmagamra. Öntelt kis taknyos voltam, na. De ne ez legyen a cím, jó?

„Szűnjön meg a sorkatonaság!”, „Irány a NATO!”

„A tömeghadseregek kora lejárt!” Igen, ilyen és hasonló közhelyeket pufogtattam szakadatlan. Mint ma egy átlagkommentelő: amint magába szív némi felszínes tudást, azonnal karakteres véleményt alkot, és frappánsnak gondolt formában posztol, posztol, posztol. Csak én nem neten kommenteltem, nem is volt még olyan, hanem a bizottsággal osztottam meg aktuális álláspontomat.

Az országnak milyen jövőt szánt?

Szabadság kell meg jólét. És amit utáltam a bukott rendszerben, a diktatúrát és a többi ilyet, az léci, léci, léci ne legyen többé. Nagyjából ennyi.

Bejött?

Be.

Mindenben?

Most hirtelen nem tudnék olyat mondani, amiben ne jött volna be.

Azt mondja, naivitás volt indulni Orbán ellen 1994-ben a pártelnöki posztért?

Azt.

Miért indult?

Menő lenne most azt állítani, hogy volt egy csodás alternatív vízióm a Fidesz meg az ország jövőjéről. De sajnos nem volt ilyen.

Hanem?

Hanem belesodródtam abba az egészbe.

A tisztújítás előtt a Fidesz súlyos választási vereséget szenvedett, pártlistán mindössze hét százalékot ért el, ha néhány héttel később van a választás, tán be se kerül az Országgyűlésbe. Ahogy Kövér László fogalmazott, hajszálon múlt, hogy a Fidesz csupán lábjegyzet legyen Magyarország történelmében.

Igen, 1994 halálközeli élmény.

Abból még nem következik, hogy az ember kihívja Orbán Viktort.

Úgy éltem meg, hogy az az egy-két tucat ember, aki csinálja a Fideszt, nem néz szembe a vereség okaival. Sokakkal együtt azt gondoltam, valaki kell viselje a felelősséget a történtekért. Csomó mindenki mondott csomó mindent arról, hogy mit kéne másként csinálni, de egyszer csak azt vettem észre, hogy akik biztattak, sorra elnémulnak, s már csak az én hangomat hallani. Ott találtam magam tök egyedül a csatatéren, és taktikai megfontolásból bejelentkeztem az elnöki posztra.

Legföljebb lesz belőle egy alelnöki megbízatás?

Úgy valahogy.

Mihez kezdett volna a párttal, ha győz?

Fogalmam sincs. Tényleg nem volt se vízióm, se kellő ambícióm, se elégséges képességem pártelnöknek lenni. Én ijedtem volna meg a legjobban, ha nyerek. És nemcsak én faragtam volna rá, hanem a párt is.

Orbán hány hét alatt vette volna vissza öntől az elnöki posztot?

Hamar. Látványosan megbuktam volna.

Hiba volt indulni a pártelnöki posztért?

Jó ötletnek tűnt.

Mi vezetett a Fidesz 1994-es vereségéhez? A székházbotrány?

A fő ok, hogy a Fidesz nem volt hajlandó a Charta zászlója alá beállva segédkezni ahhoz, hogy a szocialistákat kieresszék a politikai karanténból. Mire az azóta meghalt Gádor Iván újságíró a chartások szándékát közvetítve azt mondta: abba a szemetesbe fogunk visszadobni benneteket, ahonnét kiszedtünk. És meg is próbálták, botrányokat robbantottak ki körülöttünk, ezek legsúlyosabbika volt a székházügy. Kétségtelen, hogy kis híján kiejtettek bennünket a parlamentből, és az 1994-es pártszakadás is a támadásoknak tudható be.

Szakadás? A Fideszben „kilépésként” szokás emlékezni Fodor Gábor és körének kiszorulására.

Alapemberek távoztak, olyanok, akik az SZDSZ-t és a Chartát kívánták követni.

Igazuk volt a távozóknak?

Mi lett az SZDSZ-ből?

Nincs.

Vagyis akkor igazuk volt? Nem.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Ön 1988 végén az SZDSZ-be is belépett.

Mindenki mindenhová belépett akkoriban.

Nem felróttam.

Nem is úgy vettem.

A Fideszben felrótták?

Sosem. Fantasztikus pezsgés és rengeteg esetlegesség jellemezte a rendszerváltást.

Az első ciklus végére azért mindenki a helyére került, vagy legalábbis elindult a későbbi helye felé. Ön helyeselte, hogy a Fidesz liberális pártból konzervatívvá formálódott?

Liberális és konzervatív? Ezek csak címkék. Bár a liberális Fidesztől én inkább jobbra álltam. De a lényeg az, hogy a politikus mit akar kezdeni az országgal.

Mit akart kezdeni Orbán Viktor az országgal annak idején, s mit akar kezdeni most?

Hadd ne találgassak, hogy mi járt, jár a miniszterelnök fejében. Ami tény: ma olyan országban élünk, melynek kormánya a saját belső logikája szerint, szuverén módon dönti el, hogy merre halad. És ezzel rendre megnyeri a választásokat, megjegyzem.

Brüsszel, Berlin, Moszkva nekünk nem diktál?

Mindenki elmondhatja, mit javasol. De Budapestről Budapest dönt.

Az EU lakosságának mindössze két százaléka magyar állampolgár, s az unió GDP-jének csupán egy százalékát termeli Magyarország. S hogy az ön korábbi szakterületét is idekeverjem: hadseregünk még Romániáéval sem vethető össze, ehhez képest a miniszterelnökünk Tusványoson azt mondta: „A magyar nemzet hamarosan birtokában lesz azoknak a fizikai képességeknek, amelyekkel meg tudja magát védeni, amelyek segítségével független tud maradni.” Kitől, mitől kell megvédjük magunkat? A NATO véd meg minket, vagy senki, s leginkább a keletről érkező veszélytől, nem?

Hiszek a NATO-ban. És semmi kétségem afelől, hogy a magyar politikát meghatározó emberek tisztában vannak a számokkal, és nem gondolják, hogy az EU lakosságának két százalékával, mint valami emeltyűvel, kifordítható helyéről az unió.

Tényleg nem gondolják?

Jó, azért vannak ügyek, például a migráció kezelése, melyre egy relatíve kis ország is jelentős hatással lehet. De ebbe aztán tényleg nem megyek bele. Azt viszont rögzítsük: politikusok között is rendkívül ritka az olyan, aki rendelkezik vízióval. Orbán Viktor ilyen: kitalálta és végig is vitte vízióját az önálló Fideszről, majd az önállóan dönteni képes Magyarországról. Rengeteg munkát tett bele, ugyanis az eredményhez kevés, ha tépelődő értelmiségiként szép cikkeket ír az ember.

A „Tessék választani!” mellett van még egy ikonikus plakátja a rendszerváltásnak: az MDF-es „Továriscsi konyec!” Évekig úgy tűnt, tényleg konyec lett az oroszoknak, Orbán Viktor még a Fidesz 2007-es szülinapján is azt mondta, „lehet, hogy az olaj keletről jön, de a szabadság mindig nyugatról érkezik”. A 2010-es kormányra kerülés óta viszont, miközben Brüsszelt és vezetőit még óriásplakátokon is ekézi a magyar kormány, Putyinnal és más autokratákkal egyre szorosabb a kapcsolata.

Ez is aktuálpolitika, abban maradtunk, hogy nem ez a beszélgetésünk témája. De az élet minden bizonnyal ebben a kérdésben is sokkal, sokkal bonyolultabb, mint elsőre tűnik.

Az 1994-es tisztújításon ön ugyan kétharmad-egyharmad arányban kikapott Orbántól, de alelnöknek azért megválasztották. Egy darabig felettébb komolyan vette a szerepét: bírálta a Fidesz gazdálkodását, azt állította, felhatalmazás nélkül fizettek ki rengeteg kampánypénzt, kifogásolta, hogy a párt pénzén létrehozott vállalkozásokat nem a pártelnökség, hanem Simicska Lajos irányítja. A Kurírnak azt nyilatkozta a Fideszen belüli hangulatról, hogy: „Öt évvel ezelőtt jó haverok, barátok voltunk, a hangnem is ilyen volt. Ma viszont már ott tartunk, hogy például az önkormányzati választások után az egyik fideszes polgármester érzelemtől remegő hangon köszönte meg az elnöknek, hogy győzelemre vezette a pártot.” Nem csoda, hogy megfagyott ön körül a levegő.

Megfagyott. Mondhatni.

És?

És eljött az a pont, amikor… De mindegy, hagyjuk ezt is.

Ezt már csak ne hagyjuk. Ez a magyar történelem azon tizedmillimétere, amit ön írt. Szóval?

Szóval 1995 nyarán külföldön tartózkodtam éppen, pontosan meg tudnám mondani, hol, zakatolt az agyam, hogy ezt a meccset nem nyerhetem meg, s ha megnyerném is, bizony nem örülnék neki. Azt a kérdést tettem föl magamnak, hogy „jó ez nekem, akarom én ezt?”. És az volt az egyértelmű válaszom, hogy „nem, nem jó ez nekem, nem, nem akarom”. Abban a minutumban köddé foszlott a maradék lelkesedésem és lendületem, és attól fogva nem vettem részt semmilyen fideszes testület ülésén.

Alkut kötött Orbán Viktorral?

Kialakítottunk egy modus vivendit, aminek az volt a lényege, hogy kiszállok a pártpolitikai dolgokból, távozom a parlament honvédelmi bizottságának alelnöki posztjáról, nem indulok az 1998-as parlamenti választásokon, és addig is a szakterületemmé vált honvédelemben, az 1995-ben létrehozott Manfred Wörner Alapítványban dolgozom a NATO-csatlakozásért. Ezzel szerencsésen el is simult a konfliktus.

És mindezzel Orbán demonstrálta: a Fidesz az ő pártja, aki vele szembeszegül, búcsút inthet a politikai karrierjének.

Nem hiszem, hogy ez lett volna a célja, de az kétségtelen, hogy vezető szerepe azóta is kikezdhetetlen.

Ott, az 1994-es elnökválasztáson és az azt követő hónapokban dőlt el, hogy Orbán annyival céltudatosabb, erősebb, mint bárki más a Fideszben, hogy csakis ő lehet a párt vezetője?

A mából visszanézve már 1988-ban, az alakulás idején is egyértelmű volt, hogy a Fidesz legmeghatározóbb elméje Orbán Viktor. Én is támogattam, a Fodorral vívott vitákban is rendre őmellé álltam.

Az első két ciklusban, amíg ön tagja volt az Országgyűlésnek, volt értelme a képviselői munkájának?

Hatalmas teljesítménynek hittem, hogy a honvédelmi törvényhez beadott nyolcvanvalahány módosító javaslatomat elfogadta a Ház. Ám ma már tudom, hogy érdemben nem sokat tettem hozzá az ország ügyeihez. De maga az ország eljutott Á-ból B-be, kinevelte az új politikai elitet, felvették nemzetközi szervezetekbe, túlélte a rendszerváltás körüli gazdasági válságot, és fölépítette a mai berendezkedést is meghatározó jogállamot.

Mely jogállam alappilléreként fölfalazott, a demokráciát fenyegető összes kórságra gyógyírnak tartott fékek-ellensúlyok rendszerét mára le is bontotta a Fidesz.

Szerintem meg nem, de ebbe sem megyek bele.

Az 1998-as országgyűlési választáson győzött a Fidesz, Orbán Viktor megalakította első kormányát. Ön hogy élte meg, hogy ehhez össze kellett állni az addig megmosolygott, lenézett Torgyán-féle kisgazdákkal?

Az mindegy, hogy én akkor hogyan éltem ezt meg. A lényeg: az idő igazolta, hogy helyes volt a döntés. A Torgyánnal való koalíció alternatívája az volt, hogy marad a Horn-kormány.

Akkor már inkább a kisgazdák?

Hát nem? Megjegyzem, a döntésben nem vettem részt, nem voltam én akkor már elnökségi tag, de ha az lettem volna is, bizonyára Orbán mellé állok.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Az első Orbán-kormányban, immár nem képviselőként a Honvédelmi Minisztérium közigazgatási államtitkára lett. Mekkora hatalom volt az?

A jelentős döntéseket nem én hoztam, lényegében adminisztráltam, de a munkámra szükség volt a rendszer működéséhez. Korábban, sima honvédelmi bizottsági tagként az került elém, amit elém tettek, és tőlem függetlenül is megszülettek a törvények. Államtitkárként viszont folyamatosan döntenem kellett, és amit elhárítottam, visszajött, semmit nem lehetett megúszni. Ráadásul ekkor már információkat is kaptam, és kénytelen voltam rádöbbenni a dolgok már emlegetett bonyolultságára.

A honvédelmi tárcát az FKGP kapta, az ön közvetlen főnöke a kisgazda Szabó János lett. Hogy bírta vele?

Él még Szabó?

Nyáron töltötte be a hetvennyolcadikat, isten éltesse.

Sokáig.

Szóval milyen volt vele?

Mindketten tapasztalatlanok voltunk. Ő volt a tapasztalatlanabb. Viszont: míg én tisztában voltam a tapasztalatlanságunkkal, ő, aki még nálam is kevesebb információval rendelkezett, szentül hitte, hogy mindent és a legjobban tud. Nem minősíteném könnyűnek az együttműködést.

Önt, az akkor harminchárom éves fiatalembert nem ábrándította ki a politikából, amikor testközelből látta a minisztériumban tomboló dilettantizmust?

Megtettem, amit tudtam. Akadtak konfliktusaim.

Sokáig nem bírta, két év államtitkárkodás után lelépett. Miért dobta be a törülközőt?

Belefáradtam.

A kisgazdáktól vagy a Fideszből bírták rá a távozásra?

Hagyjuk.

Időbe telt, mire munkát talált.

A minisztérium után meredek váltás jött. Morfondíroztam, mihez kezdjek, s aztán meghoztam életem legjobb döntését: visszatértem az eredeti, az építészmérnöki szakmámhoz. Ahhoz túl sok idő telt el a diploma óta, hogy tervezői karrierbe kezdjek, de beruházóként, lebonyolítóként úgy éreztem, helyt tudok állni. Fél évig munka nélkül kóvályogtam, szar időszak, nézelődtem, keresgéltem, s boldoggá tett, amikor végre lehetőséget kaptam. Az épülő Budapest Arénának lettem a projektigazgatója, vagyis a megrendelő, az állam képviselője.

Kezdő építészmérnök ritkán kap akkora falatot, mint a Budapest Aréna.

Nyilván nem a közismert szakmai felkészültségem miatt esett rám a választás.

Hanem?

Gondolom, a döntésben a politikai kapcsolataimnak, a képviselői és az államtitkári múltamnak is szerepe lehetett.

Van az az állítólag egy zárt frakcióülésen elhangzott orbáni mondat, miszerint „mindenkin rajta tartjuk a szemünket, és senkinek sem engedjük el a kezét”. Ismeri?

Nem.

A Budapest Aréna után merre indult?

Maradtam az építőiparban, de átnyergeltem a magánszférába. Előbb egy logisztikai park fejlesztésével és bérbeadásával foglalkoztam, majd a Demján-cégcsoportban a Tököl Airport fejlesztését bízták rám.

Hasít? Jól menő vállalkozó?

Sose hasítottam. Dolgozom.

2011 óta ön a Kossuth tér rekonstrukciójáért felelős Steindl Imre Program Zrt. vezérigazgatója. Hogyan találták meg erre a munkára?

Nem tudom, én gondoltam előbb Kövér Lászlóra, vagy ő énrám, hogy ez egy igazán nekem való projekt. Úgy élem meg, hogy minden, amit korábban csináltam, ebben a munkában lelte meg az értelmét. Mi értelme volt az 1990 és 1998 közötti parlamenti munkámnak? Önmagában nem sok, viszont megismertem a törvényhozás logikáját. És mi értelme volt a Budapest Aréna kapcsán állami projekten dolgozni? Megismertem általa azt a világot is. Ideális mix levezényelni a Kossuth tér átalakítását.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Kövér László házelnökként a Kossuth tér felelőse. Barátok?

Mondjuk inkább úgy, hogy nagyra tartom őt. Azért nem dicsérem ennél mélyebben, mert most ő az én tulajdonképpeni főnököm, és nem akarok strébernek tűnni. Remek a munkakapcsolatunk, és hát imádom ezt a feladatot, a teret, minden négyzetméteréhez van sztorim, imádom az Országházat, a szobrokat, annyira, hogy magam fotóztam végig az építkezést. Mondtam a lányaimnak, ha egyszer meghalok, itt szórják szét a hamvaimat.

A politikától indult, s most a politikától kapott megrendelést egy politikailag érzékeny városépítészeti ügyben.

De ettől még én nem vagyok politikus. A politika úgy határozott, át kell alakítani az Országház környezetét, az én feladatom ebben szakmai: a legjobb tudásom szerint végrehajtani a döntést. Külön szerencse, hogy a programmal nemhogy együtt élni, még azonosulni is tudok. Ráadásul a Kossuth tér esetében a politika nem politikai döntéseket hozott.

Az nem politikai döntés, hogy elkerült a térről a Nagy Imre-szobor, a Károlyi-szobor, az Ötvenhatos emlékmű, József Attilát pedig levitték a partra?

Antall Józsefet parafrazeálva: ne tetszettek volna lerombolni. Igenis elvi döntés, hogy milyen szobrok állnak a nemzet főterén. A tér szerves fejlődése 1906-ban, az Andrássy-szobor felállításával kezdődött, s a harmincas évek közepére befejeződött, ám a világháború után egy idióta, beteg rezsim lerombolta a művet, sőt, a szobrok zömét megsemmisítette.

Most meg a Fidesz bolygatta a szobrokat.

Mi egyetlen szobrot sem semmisítettünk meg, még csak szoborparkba se vittünk, és az összes alkotás sorsáról egyeztettünk az alkotóval vagy annak örökösével.

A kormány akkor is véghez vitte az akaratát, ha az örökösnek nem tetszett a dolog, lásd Jánosi Katalin hasztalan tiltakozását nagyapja, Nagy Imre szobrának ügyében.

A szobrot pár száz méterrel odébb felállítottuk. És Jánosi Katalin nem a szoborral kapcsolatos jogok örököse; a szobrásszal pedig megállapodtunk, az alkotást az ő művészeti vezetésével állítottuk fel ismét. Meggyőződésem, hogy most jobb helyen van, mint volt.

A Jászai Mari téren, ahol nem a Kossuth teret nézi a bronz Nagy, hanem a Dunát, s mögötte nem a Szabadság tér látható, hanem egy Meki.

A Meki amúgy a Jászai Mari tér túlfelén található. Megjegyzem, megérne egy hosszabb vitát az is, hogy az eredeti szobrászi koncepciónak része volt-e, hogy Nagy Imre az Országházra néz. Nem lett volna semmi baj a Nagy Imre-szoborral, ha a felállításakor nem viseltetnek tiszteletlenül a múlt egy korábbi rétegével, és nem a Vértanúk emlékműve helyére állítják fel. Mi viszont a lehető legnagyobb körültekintéssel jártunk el, még arra is ügyeltünk, hogy a szobrok minél rövidebb ideig legyenek restauráló műhelyben, és ne készülhessenek róluk képek méltatlan helyzetben, teszem azt, olyankor, amikor a levegőben lógnak.

Ezért történt, hogy Nagy Imrét bejelentés nélkül, „az éj leple alatt” csempészték ki a térről?

Több tonnát kocsira emelni balesetveszélyes művelet. Ki vállalta volna a végrehajtását, ha demonstráló tömeg veszi körül a munkaterületet?

Úgy kezdődött, hogy Kövér László házelnök, aki gyerekként kezeli az ellenzéki képviselőket, még jóval az országgyűlési határozat előtt kijelentette, hogy átalakítják a teret. Pont. Miért nem volt vita, egyeztetés, egyezség az ötletről?

Mert bizonyos fajta vitának nincs semmi értelme. A párbeszéd kilátástalanságát mutatja, hogy még csak ötlet szintjén vetődött fel a József Attila-szobor  áthelyezése, de a Facebook bal felét már ellepte a hazudozás, hogy a Fidesz megbecsteleníti Attilát, direkt olyan helyre ültetné, ahol árvíz idején elönti a folyó. Úgy estek nekünk, mintha az olvasztókohóhoz indultunk volna Nagy Imrével és József Attilával, s nem a restauráló műhelybe.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Legalább alibiből csinálhattak volna egy Kossuth teres parlamenti albizottságot. Vagy művészeti akadémiás meg nem művészeti akadémiás művészekből szakértői grémiumot. Hogy legalább egymás szemébe nézhessenek az eltérő álláspontokat képviselő bölcsek.

Aha, és akkor még mindig a tér felújításának előkészítésénél tartanánk.

Közhely, hogy a demokrácia idő- és költségigényes műfaj, de mégiscsak a világtörténelem leghatékonyabb rendszere.

Hivatalos bizottságosdi nélkül, sör mellett, vagy akár Facebook-fórumokon is megbeszélhette volna a dolgot a két oldal elitje. De nem volt meg ehhez a bizalom minimuma, és persze mindenki a saját világlátása szerint ítéli meg, miért nem.

Miért gyűlölik egymást ennyire azok, akik harminc éve együtt váltottak rendszert? Kinek éri meg olyan légkörben politizálni, melyben mindenki a legrosszabbat feltételezi a másikról?

Így alakult.

A fideszesek úgy tartják, hogy a nem fideszesek az élő fába is belekötnek, ha fideszes projektről van szó, a nem fideszeseknek pedig meggyőződésük, hogy például József Attilát direkt azért tolja ki Kövér László a Dunához, hogy „a szent proletárköltőbe, végső soron belénk törölje a lábát”.

Akárhogy is, a szoboráthelyezésekben nincs semmi, de semmi direkt politikai motiváció.

Az politikai döntés, hogy a teret az 1944. március tizenkilencedikei állapotra alakították vissza, mondván, addig tartott hazánk önállósága. Csakhogy az 1944. március tizenkilencedike előtti bő két évtizedes Horthy-korszak sokaknak nem a függetlenséget jelenti, hanem egy elnyomó, félfeudális, kacagányos rendszert. Ráadásul Orbán amúgy is karcolgatja Horthy és rezsimje rehabilitációját.

Vitatkozom. Az eltávolított alkotások között találni kifejezetten jobboldali politikus, a kisgazda Kovács Béla szobrát is. Nem mintha politikailag bármi kifogásunk lett volna ellene, hanem mert a jelzett dátum előtt nem állt itt a téren.

Visszakerült az eredeti Kossuth-szobor, Tisza István, Andrássy Gyula, valamint a vörösterror áldozatainak emlékműve. Ők a lehető legjobb választások a nemzet főterére a kétezres évek elején?

Ez sem szempont. Tisztában vagyok vele, hogy a panteonban találni a mai jobboldal világképébe inkább illő politikusokat, teszem azt, Bethlen Istvánt vagy Antall Józsefet, akit ma már mindenki tisztel, még azok is, akik annak idején szapulták.

Mint Orbán Viktor.

Tévedés.

Szapulták Antallt eleget a fideszesek.

Mert az volt az ellenzéki szerepükből fakadó feladatunk. De Antall József és Orbán Viktor között mindig oda-vissza kiváló személyes nagyrabecsülés élt. Orbán a parlamenti felszólalásokon túl sose mondott rosszat Antallra. Egyetlen egyszer láttam könnyeket megcsillanni Orbán Viktor szemében: amikor egy Fidesz-rendezvényre érkezett azzal a hírrel, hogy haldoklik a miniszterelnök.

Ön még a Kossuth tér rendbetétele előtt egy komplett kisvárost vett célba: 2002 és 2006 között a szentendrei önkormányzatban volt fideszes képviselő. Hogyan került oda?

Ott laktam a városban.

Korábban megjárta a magyar politika sztratoszféráját. Ahhoz képest érthetetlen kispálya az önkormányzati képviselőség.

Volt komolyabb önkormányzati ambícióm.

Polgármester akart lenni?

Megfordult a fejemben, de előbb meg akartam ismerni a képviselői munkát.

És miért tett le róla?

Hamar rájöttem, az sem olyan, amilyennek kívülről látszik.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Nem értem.

2000. március tizenötödikén, még honvédelmi államtitkárként beszédet mondtam valamelyik vidéki városban. Hogy működik ez? Hát úgy, hogy írnak az embernek egy közhelyes szöveget, amit vagy elmond, vagy kitalál helyette valami mást, remélhetőleg jobbat, kevésbé közhelyeset. Ám sajnos, akik jelen vannak az ünnepségen, azokat nem érdekli a beszéd, sőt, még azt sem, aki elmondja. Nos, álltam kint, mondtam a beszédet, és szomorúan konstatáltam, hogy bár az ilyet rutinnal kéne abszolváljam, mégis rászorongtam a tök közhelyes szövegemre és a tök tét nélküli helyzetre. Akkor és ott megfogadtam, hogy soha többé nem mondok nyilvános beszédet. És megértettem, hogy egyesek alkalmasak erre a szerepre, mások meg nem alkalmasak. Pár évvel később, már szentendrei önkormányzati képviselőként arra is rájöttem, hogy maga a politika is olyan, mint egy ünnepi beszéd: van, aki alkalmas rá, élvezi minden egyes pillanatát, összetevőjét, s van, aki nem alkalmas rá, s valójában akkor sem élvezi, amikor úgy érzi, hogy élvezi. És én az utóbbi kategóriába tartozom. Az a helyzet, hogy nem voltam parlamenti képviselőnek való, és nem voltam még önkormányzati képviselőnek való sem. Én most vagyok a helyemen. A helyemre találtam. És a helyem is megtalált engem. Erre vagyok alkalmas.

Kiemelt kép: Mohos Márton / 24.hu

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Feldolgozottság 01:14 órakor: 100%

Főpolgármester-jelöltek

Karácsony Gergely
50,86%
MOMENTUM-DK-MSZP-PÁRBESZÉD-LMP
Tarlós István
44,10%
FIDESZ-KDNP
Puzsér Róbert
4,46%
ÁLLAMPOLGÁROK A CENTRUMBANEGYE
Berki Krisztián
0,58%
Független